Az egyik hajnalra kinőtt a szárnyam. A hónom alól. A szárnynövekedés fájdalmas folyamat, és az ember először nem is tudja, hogy amit szép lassan felnevel a hónalja alatt, az maga a szárny. Olyan, ami neki jutott. Meglágyulok, feladó leszek. Először herének gondolná a tulajdonos, eltévedt pajzsmirigynek, szükségtelen feleslegnek. Amikor már kellőképpen megnő, tojásdad alakot ölt, olyankor azt a hamis illúziót ébreszti a nevelőben, hogy meglepetést rejt. Hogy egyszer csak megnyílik, és nem bűzös genny folyik majd ki belőle, hanem apró műanyag alkatrészek potyognak ki, melyeket helyesen összeillesztve választ kap önmagára, a kisgyerermekek pedig bekaphatják - ezt a vénséges irigység mondatja vele. A meglepetés pedig olyan lenne, hogy elemes, hétzenés Szűz Mária, mert ő és kedves hozzátartozói - különösen nem hivatalos férje - elég sűrűn vannak említve a szárny felnevelődése alatt. Azt sose mondom, hogy a József bassza meg. A másikét meg nem lehet hiába a számra venni. Szóval ez olyan szárny lesz, ez nyilvánvaló, amihez alapfelszereltségként jár a zabla és a többi blabla.
Hajnalban éppen ezért pegazus képében megnyomon a kapucsengőt a mennyek lépcsőházának az ajtaján. A portás nem enged be, a szárnyakat nem lehet felvinni, még kárt teszek másban vagy magamban. A szárnyat le kell vinni a mélygarázsba. Hiába mondom, hogy az hozzám van nőve, és hogy ez olyan szárny, amivel egész jól tudnék helyettesíteni angyalkákat influenzajárványok idején.
Aztán reggel felébredek, és nincs szárny tényleg, négyütemű belsőégésű fájdalom van, mintegy helyette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése