sebtolvaj

Úgy ér haza az ember, hogy öregeste lesz. És attól is öreg egy kicsit, hogy azt mondja magára: kétlaki - ami már egyfajta, de mindenképp csak bebeszélt látszat, és a lelke mélyén inkább csak érzi, másfél az a lak, úgy, ahogy a szobák szoktak lenni másfelek. Az anyja már ilyenkor félárbócon - öreg este -,  az apja meg tán egészen az. A zárójelentések között utat vág magának, puszik, aztán az echódús konyha. Has és pacal országa vogymuk, az vogymuk. A padlón is betegségpor, a perem alatt szintúgy, tudományos-fajanszikus a film. Egyenletesen szuszogó tárgyak a polcokon, a Lenin összes köhög néha, olyan igazi békebeli hurutosat.
A szemközti ház ablakai egyformán vibrálnak, most változtatja meg Uri Geller kézrátétellel a tajszámát ennek az egész lakótelepnek, munkásszállónak vagy minek, és pont ekkor száll el - mert ilyen tájt szokott - a szabadság gépmadara, szép szomorú csíkot hagy búgásból maga után.
És volt nekem régen olyanom is, hogy ezt láttam, majd ugyanígy hajnalonta, hogy szar a meló, de kel a nap, és mennek a gépmadarak napkeletről napnyugatra, verdesnek az uszonyukkal, bele a nyárvégbe, és akkor volt az az érzésem, hogy az valami otthonos. Mármint a mozgás. Mármint a közeg. És hogy mégis csak a szar munka ellenére szabadlevegőn van az ember, és nincs hozzáragadva semmihez, noha van maga a ragaszkodás. Volt nekem okom akkor hinni ilyeneket, mert az időben mindig minden, amit csak megláttam, rögtön oda is kozmált, ha éppen felfele nézve, akkor hát oda. Lehet, hogy kozmál most is, csak hát szokom az ízt és vele a szagot. Hazaér az ember, aztán azt mondja, otthon van - a rágógumit még félálomban az ágytámlára ragasztja, és reggelre már nem tudja, hogy mi is van mihez hozzá ragadva.