Napjában többször is képesek vagyunk konstatálni, hogy az élet - így kisbetűvel - eléggé paraszt dolog. Nem úgy mondjuk, hogy hozzánk képest az, de valószínű, hogy úgy gondoljuk. És nem is úgy, hogy egy konkrét életben öltene testet a parasztság, nem, úgy mi sose konstatálunk.
Amikor zárójelentéseket olvasgatunk, olyankor se úgy. Úgy sose. A félelem alapját az szolgáltatja, hogy az élet és az ő bumfordiságához hozzá rendelődik az a személy aki magát az adott életet elhordja, viseli magán. Az nagy katasztrófa lenne, ha kiderülne, hogy az élettel semmi baj, csak nem pont arra illik aki viseli. Viszont ha így van, akkor az mégis csak parasztság az élettől, hogy Kelemen Annára van öntve, és egyéb nehézipari városokban lakozó rokonainkon pedig lötyög, vagy szorít. Inkább szorít, holott lötyög. És akkor amikor már a konstatálásunk végére érünk, tudniillik az élet mindenhogyan parasst dolog, ránk nézve az. Na olyankor van az, hogy rezendítünk. És olyankor buzgár lesz a szánkból és jön onnan a dadaista manna ki, hogy a denszingkvín dallamára csak azt énelekeljük, hogy most aztán mondd csak ki, mondd azt, hogy helszinki, a sok szőke mind szingli.
És ezekben a sajátosan skandináv, fogvacogós reggelekben az a jó, hogy eltudom képzelni magamról, hogy így maradok ahogy vagyok. Lapra szerelve, és bár van lábam, nem nyikorognak a zsanérok az izületekben, tágas vagyok és praktikus, de mégiscsak lapszerelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése