Az esti vonatok mindig zsúfoltak, nagy és szabad az ország,  sok benne az ember, aztán az ából-bébe vallás bolygója ez, nem a nyughatásé. Akik ülnek azok már régen alszanak, akiknek nem jutott hely azok állnak és álmodnak. Az állók szemérmesen kiröhögik az ülő alvókat, ahogy lassan leesik az álluk és azzá vállnak amik, romlandó hússá. Az állók mindig megvetően nézik ezeket, nézik ahogy a levegő is megy az ott ülőkben ából bébe, ahogy a nyál összegyűlik az ülők  nyelveinek a hegyén, a bőr hajlataiban az izzadság tart nagygyűlést. A kutyák, a macskák, de még a hüllők is megszépülnek alvás közben, csak az ember válik szerves tömeggé. Az ülők fejei fölött gurulós bőröndjeik is alszanak, azok is rondák, olyanok vannak ezekre írva, hogy Paris és London és Rome, hogy I'm sexbomb, meg hogy Pretty Woman, a bőröndjük az ő twitterük, egy permanens világnagy-sms. Azon és abban hordják a vágyaikat, és azért kell kerék rá, mert már olyan nehéz, hogy az kézzel azt elbírni nem lehet. Folyton ezeket vonszolják maguk után, mások persze elbotlanak Párizsban, Londonban, Rómában, átesnek az ő vállalt szexbombaságukon pitiwumenségükön, de a kezük mint ha hozzá lenne ragadva a fogantyúhoz, nem tudják már elengedni. Mint ahogy az állók keze is hozzá van ragadva a kapaszkodókhoz. Az álomigazgatás is aluszik. Az á és a b is álmodva van, csak a megtett út ami igaz. A világnak már vége van, csak azért nem hiszik el a szemüknek, mert még nem mondta be a tévé.

Mellé ütni a szegnek

Tegnap éjjel egy rövid ideig anyául mosolyogtam. Képes voltam rá, azt hiszem most először életemben. És itt anya most az nem az anya, akivel a Keleti pályaudvaron hajnalban rohanunk a vonat után, és nem az az anya aki letekeri a villamosablakot amíg Pesterzsébetre megyünk, és még csak nem is az aki lehülyézi Bruce Willist amikor az valami városi magaslatra megy fel, számos sérülésnek téve ki magát, bár ténylegesen világmegmentési a szándéka, ez jól látszik az arcán, de hát akkor is, nem kell mindenhova felmászni. Nem, a tegnapi mosolyom határozottan a 40 kilós magatehetetlenség mosolya volt. Könnyű nekem, én ilyen testbe vagyok belezárva, innen beszélhetek ki, és ráadásul van vagy ezer anyám, és úgyannyi mosolyom. És amikor ezek így átmosódnak a nyirokrendszeren, amikor az éjszakáknak zsíros a szája széle amint zabálja a nappalt, akkor lesz ez a mosoly rajtam, valahogy rárajzolja a valami, mert mosolygásra nekem aztán semmi okom nincsen éjjel.
Csak láttam egy negyven kilós mosolygást és hát ilyen giccsesen elmosolyodtam, és eszembe jutott az a kép amikor az ágya szélén ültem és elkezdett sírni, és azt mondta, hogy meg fog halni, és hogy ez a kép azóta is itt van a szemgolyómon belülről, mint egy matrica, oda van ragadva. És akkor is megmerevedtem mint ahogy most az éjjel, csak akkor az ágya szélén, csak még nem volt a szám sarkában ez a mostanra eltanult mosoly, az amit itt hagyott anélkül, hogy tudtam volna. És ott ágyszélen ülve biztos kellett volna mondanom valamit, hogy nem halunk meg, vagy meghalunk, de mindenki, és olyat is, hogy szeretlek és aztán ha befejeztem jöttek volna a betűk alulról és a végezene is aztán meg az, hogy a következő rész tartalmából. Olyan elszomorító amikor a valóság ilyen komolyan veszi magát és engem is erre kényszerít.
Nem mondtam semmit, mindent hülyeségnek éreztem. Minden az is volt. Én is az voltam, ahogy ott ültem. És gondoltam a mosolygásaim közt én arra is, hogy apát meg kellene egyszer ölelni, de nem tudom miként lássak neki, nincsen tapasztalatom apaölelésben, és azt hiszem nem is ismerek olyat akitől tanácsot kérhetnék hatalmas öleléstechnikai ismereteiben bízva. Gondolom, hogy biztos mondani is kell valamit mellé, és ha igen, akkor azt is gondolom, hogy akkor már valami igazit.

Minden egyes nap egy út, 24 órányi haladék, de én már délelőtt 9-re ennek az útnak a végére érek. Egy napom jó ha félórát kitesz. Aztán a fennmaradó időben azon jár az eszem, hogy belőlem tényleg csak végzetesen egy darab van.
És ha már ez így alakult, akkor jó lenne vigyázni, keveset bucskázni, kerülni a rontásokat. Felelőséggel lenni és tudni lenni. Ez azonban olyan teher, amitől aztán mindent elrontok, bucskázok, esek-kelek, és végső soron nem tudok rájönni a levés csínjára. Mellé ütök a a szegnek – de ezt már mondtam, még ha nem is én.

Már majdhogynem minden öntorkán akadva, a gurulós bőrönd is és a mozgólépcső, meg nincs is rá remény, hogy véletlen rálelni valami igazra, vagy ha mégis hát az biztosan még nem a végső. Egy elképzeltet néz mindenki a langyos gépszagú metrószélben, aztán mire egy is felismerné magát kiderül, hogy mégsem.

Amikor felemelek egy betonkockát, hogy ott mi minden fordul ki önmagából. Rándulnak egyet a nyűvek a nyirkos belsötétben, a férgek az álcák a bábok is fordulnak egyet. Nem is tudni igazán, hogy most azért lett egyszerre olyan fontos a mozgolódás mert ott ahol hallomásból sem ismerték a napvilágot és most behasít a fekete létezésbe, majd kiderül, hogy a betonkocka alatti világon túl még van más világ, hol fényesebb, hol sötétebb, de sok más.  Ahova féreg el nem juthat, és nem valami féle determináltság okán, belső igénye nincsen neki rá, és képzelet oda el nem vihet ami még nincsen elgondolva annak előtte, így hát be van zárva a bogár egy páncéfedte testbe, hátára fordultan vakargatja a lelkét, ha van neki olyan, álma pedig egy végtelen este.
Csodálatos állatvilágunk rovat. Anyám én nem ilyen rovat akartam.

Aki sötét az a legsötétebb. Ismeretlen magyar költő verse.

Jó szokásomhoz híven elmentem okosnak lenni az Hotel Retardba. Aki ezen csodálkozik az nyilván egy amatőr. Segítek, a Hotel Retardban még én se vagyok olyan hülye. Az ajtóban rögtön ott áll a Imágus, beszél, beszél, beszél, és egyszer csak a saját hangjától ágyéki bizser keríti hatalmába. Ha bevégzett, a Hotel Retard hátsókertjében van egy kicsiny zug, ott épít homokvárat, olykor brandet, szarból, de hát mindegy az.
A recepción ott ül Madame Cunci

Czifrák Johanna  47 éves, született háztartásbeli rendszeresen énekel mosogatás közben. Nem ám csak úgy foghegyről mert közben csörömpöl a kanál a villa, kánonban énekel magával, dúdolásnak nem mondanám, inkább hogy zsírhabos a capella. Harsány az egész akár egy műszálas otthonkán a foltok , zeng az ének, zeng a bérház, de csak a térerő boldog. A házban a népek úgy suskosolnak: operadíva.
Az ember nem énekelhet csak úgy, ott ahol purhabbal van beengedve  minden ami nincs, ott a hangtalan üresség az egyetlen alternatíva.
Most pont a kedvenc dalomnál tart. Lalalalallaaa, annyi ember él a föööldön, és csak egy vagyok én.

Nem jó a világ utolsó ibolyájának lenni, gondolta az utolsó mimóza a földön. Rideg és sötét az erdő, este meg az a sok különös gazdátlan zajok valahogy beleeszik magukat a bibék közé, mellé az agresszív aljnövényzet, többnyire kaktusz vagy csalánvirágú pribék, és ha ez nem lenne magában is elég, hát most kezdődik el nemsokára a kihalás széle. Utolsó gondolata úgy rémlik az volt, hogy nem marad csak gazfolt, azon a helyen ahol ő valaha, és még az is, hogy így utolsó lévén neki nem lesz mit alulról szagolnia.

Amikor valami hirtelen kicsi lesz.

A téma észleléséhez használt ideiglenes bejegyzés (6b48463b-c149-47db-b430-f3668fdbcbef – 3bfe001a-32de-4114-a6b4-4005b770f6d7)

Ez egy ideiglenes bejegyzés, amely nem lett törölve. Saját kezűleg törölje ezt a bejegyzést. (814bc905-c497-4896-9683-8a0e7ad72512 – 3bfe001a-32de-4114-a6b4-4005b770f6d7)

Kedves szülők. Kérem legyenek kedvesek gyermekükkel közölni, hogy néhány évtizede sorozatosan hagyták nyerni a közös társasjátékozások alkalmával. Vagy amikor azt mondták neki, hogy ő mindannyiuk szemefénye, noha komolyan gondolták, akkor e kijelentésük kimerítette a  szubjektív véleményformálás fogalmát. Kérem tudassák vele, hogy az olyan erős érzelmi töltetű megállapításaik miszerint ő a világon a legokosabb, legszebb, az csak egy bizonyos viszonyrendszerben érvényes. Ehhez kapcsolódóan akár példákkal is érzékelhetővé tehetik számára, hogy az említett rendszer a világmindenség elenyésző részét képezi. A hegyesre szopott piramisok körüli anomáliákat is kérném mielőbb tisztázni.
Amennyiben nem hagyták nyerni a társasjátékban, nem mondták azt, hogy ő mindannyiuk szeme fénye, legszebb, legokosabb, és nem látott még piramist, mindössze a szeretettelen környezetnek tudható be érzelmi fejletlensége, akkor viszont a fentebb felsorolt ismereteket, élményeket haladéktalanul szíveskedjenek a mielőbbi javulás reményében, a vonatkozó magyarázatokkal a rendelkezésére bocsátani.
Ugyanakkor határozottan kérem, hogy a teljes valóság felfedésétől is tartózkodjanak, személyiségfejlődése ezen szakaszában félő, hogy nem tudná még feldolgozni önnön sekélyességével kevert jelentéktelenségét.
Esetleges mellplasztikáját a tanári kar egyöntetűen az önök belátására bízza.

Tisztelettel:
Kígyósi Aranka - szoftpornóterapeuta

Ritkán szarok a saját blogomba, néha megteszem azért, ha feltétlenül szükségét látom akkor szükségemet végzem. Szar által vész aki szarhoz ragad.
Ugrás az időben visszafelé.
Van egy kép. Képzelt kép, nem igazi. Ott ül a Margit szigeten rettentő nagy bajszával Arany János a rettentő platánok alatt. Megpödri a bajszát, könnyen teszi, jó előre tudja, hogy kötelező tananyag lesz. Hanem aztán úgy tanakodék magában, hogy te János, így mondja, hogy János, nem Janizza magát, mert azt már akkor is tudja, hogy az kötelező tananyaghoz méltatlan is volna. Szóval, hogy te János írni kéne valamit az utókornak,  de hát mi a tökömet. Írtam ezt az erős emberes sztorimat, és hát fingom nincsen van e abban annyi, hogy majdan, ha kötelező tananyag leszek, akkor lészen e még érvénye, vagy teszem azt érdekesebb lesz-e mint a barátok közt. Pedig hát úgy hiányzik nekem az írás mint üveges tótnak a hanyattesés, de hát a faszomba is, kötelező tananyag akarok lenni, kisded korom óta ezzel kelek ezzel fekszek. Az a kis pöcs Petőfi jól megcsinálta az imágóját ezzel a segesvári fináléval. Égig ér a rezedaillat, már akármi lehet. Én meg itt tökölök ezen a szigeten, ahol még egy őzike sincsen, amit versbe öntenék forró ólom gyanánt, vaalahogy úgy, hogy duna partján őzike, zebra csíkkal győzik-e. Pedig ez jó lenne, őzike, hm, őzike. Ez lesz az.
És most itt hagyjuk egy kicsit magára Jánosunkat, aki egy kicsit a kelleténél is jobban magába merülten észre sem veszi hogy fecseg a felszín. Nem is gondol ilyenekkel, majd lejegyzi mást mert minden ember kötelező tananyag akar lenni, énekli egy Teréz nevű díva a templomtoronyból. János ezt sem hallja, benne az örökérvényűség fészkelődik,  halál elleni áfium alkímiája. Halogat, mint ahogy mindenki halogat, halogatni Arany.
És most, hogy ott hagytuk Jánost a katarzis kapujának  a kellős közepében merüljünk mi is magunkba.
Ha teljesen őszinték vagyunk, akkor most le kellene szólnunk hozzá, oda, abba az elképzelt képbe, hogy Jánosbá, ne írjon, ne gondoljon. Ide nekünk ne gondoljon semmit. Kár ide, János bácsi, nagyon sajnáljuk, de kár. Itt már minden az aminek mutatja magát, nincsenek szükség itt szép szavakra, se nézésre, se hangulatra, a világnak vége van, becsukott könyv vagyunk, már minden elnyerte végső arcát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Én azt hittem, hogy kevés olyan pillanat van amikor a pillanat már akkor amikor létrejön megmondja, hogy ő (a pillanat) jó sokáig lesz még érvényes. Nem a saját elmúlásáig tart, hanem minden elmúlásig. Aztán lassan kiderül, hogy a pillanat úgy halmozza magát belém mint én a neve kimondását a pillanatnak. Most már van úgy, hogy arra gondolok, hogy mindig ugyanaz a pillanat van ,de nem ám valami transzcendens módon, hanem nagyon is triviálisan, és mindig ugyanazt közli, csak a saját létezését nem egyebet, ami azért tényleg van annyira unalmas, mint egy posztba beleszuszakolni, leírni a pillanat szót hétszer. És ami olyan sokszor van, hogy hétszer is, az már nem lehet érdekes. Más számára semmiképp, én meg megbolondulok érte. Ami van az sose azonos azzal amit gondolok az amiről, azt meg hogy más mit gondol arról semmit se tudok.
Lehet kezdeni gombot varrni rá, megállítani a fáklyásmenet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felnézek az égre és felfoghatatlan mennyiségű csillagot látok. Nem érem fel ésszel, igaz még csak lábujjhegyre sem állok. Olyan hülyeségek hagynák el a számat, hogy univerzum. Tombol bennem az önkontroll, de nem mondok ilyet az marad minden ami volt, számra vetetlen. Hála az istennek, vagy épp ellenkezőleg. Elképzelem a csillagokat, ahogy lenéznek és azt mondják: mennyi papucs, mennyi ház, mennyi magaviselet, mennyi módszer, mennyi elrontott féligazság, mennyi fekete lyuk és lassan hunyorogni kezdenek.
Így hunyorgok én is, fölülről lefelé, kintről be, és hát van úgy hogy még csak nem is veszem észre. Csupa hunyorgás mindenem, kontúrja vesztett kontúrellenesség.

Véresre vakarni a lábam. Felügyelet alatt tartani a viszketést és ha úgy tartja a kedvem szottyanása egybefüggő fájdalomra cserélni. Az ilyesmit én mindig szerettem. Ahogy a lábamról lekopik a plazúr az az én önkényuralmi jelképem. Tájékozódási kopás.

Látom rajta, hogy egyedül vagyunk. Ketten vagyunk egyedül, jó még ott van harmadiknak a botja is, de azért látszik, hogy fel van feselve az egyensúly valahol. Annyira egyedül tudunk lenni ketten, hogy ketten nem is vagyunk elegek hozzá, hogy megértsük.
Apa lekozmált lecsója vagyok. Üresség van a szemében amikor hozzám beszél, az ő eddig soha nem látott üressége ásít bele az arcomba, és nyilván az enyém is az övébe. Néha egyáltalán nem tudom, hogy minek láthatjuk egymást.
Apa emlékezetének a homálya vagyok. Már mindent képesek vagyunk elfelejteni, kivéve egyet. Azt nem felejtjük, az ötlik újra meg újra az eszünkbe, aki nincs. És már majdhogynem mi vagyunk az egyetlenek akik által van az a kis valami ami nincsen. Mi reptetjük egy cérna végén. Apa, én és Szárnyati Géza.
Apa kimondhatatlan magánya vagyok. Benne vagyunk mi még a valamiben, hol fél lábbal, hol teljesen, hol bokáig, hol szügyig. Olykor torkunkon akadunk magunknak, mondat alatt, mondat közben, nagyokat nyelünk, talán azt aki éppen nincsen, ez volna a mi transzcendens kannibalizmusunk.
Apa légcsőzajos lépcsőfordulója vagyok - elvegyültem, ziháltam, egyebek. Hazudnék ha azt mondanám, hogy látom a fényem az alagútja végén, de ilyenekről tán soha nem is beszéltünk, értelem sem nagyon lett volna. Sem azonosak, sem hasonlóak, és néha tán ezért vélem érteni az ami ő maga, és így még inkább, hogy jól látszik az aki nincs. És mi sem leszünk, és látom már ennek a tudását a szemében, és én se leszek, és semmi sem lesz.
Közben elszáll fölöttünk egy délután, nikkelszamovártalan, vidéki délután. Ha kinézek az ablakon embereket látok. Szatyrokkal vonulnak, mennek a villózó esti ablakai mögé, hogy hátukra fordult bogárként nézzék a tévét.
Felnézek olyankor, valahogy az égre, de érzem ennek a közhelyességét, ezért inkább nem is. Szóval nézek valami, ami nincsen, olyankor azzal áltatom magam, hogy apa helyett is egyedül vagyok. Hogy adok neki egy kis pihenőt. És lassú hányingerem lesz magamtól.

Mindig a kapufa nyer. Akkor is. Hanem.

Most az előbb azon méláztam, hogy írjak-e.  Az volt a magamnak adott válaszom, hogy nem. Így van ez, így lesz ez most írva, nemlegesen. Teljes lefedettsége vagyok magamnak. Az írásban nem a vége a fontos. Az alatta idő, az a fontos, azt amit nem lehet elmenteni mert el van az már mentve belém örökre. Már ha ugyan fontos az ilyemi, hogy igazmondás és ferdítés közt egyensúlyozni, mármint hogy tényleg véltvalós.
Mint a zsilett lyan élesek ezek, különösen reggel, amikor elkezd emlékezni ez a mai magam a tegnapi magamra. Na reggel, ha ki nem zökkenek, akkor van erre egy fejcsóválásnyi időm, de aztán mindent betemet az ami volt. A tegnapelőtt, meg az azelőtt, és van - az mondjuk külünösen szép - amikor már nincsen semmi ami betemetődhet, szóval hogy magát temeti az idő. NA  az olyankor szép. Szomorú is, az igaz, de szép.

Mindig a kapufa nyer. Akkor is. Hanem.

Most az előbb azon méláztam, hogy írjak-e.  Az volt a magamnak adott válaszom, hogy nem. Így van ez, így lesz ez most írva, nemlegesen. Teljes lefedettsége vagyok magamnak. Az írásban nem a vége a fontos. Az alatta idő, az a fontos, azt amit nem lehet elmenteni mert el van az már mentve belém örökre. Már ha ugyan fontos az ilyemi, hogy igazmondás és ferdítés közt egyensúlyozni, mármint hogy tényleg véltvalós.
Mint a zsilett lyan élesek ezek, különösen reggel, amikor elkezd emlékezni ez a mai magam a tegnapi magamra. Na reggel, ha ki nem zökkenek, akkor van erre egy fejcsóválásnyi időm, de aztán mindent betemet az ami volt. A tegnapelőtt, meg az azelőtt, és van - az mondjuk külünösen szép - amikor már nincsen semmi ami betemetődhet, szóval hogy magát temeti az idő. NA  az olyankor szép. Szomorú is, az igaz, de szép.

Egyszer egy reggelen, közvetlen az ébredés után belém költözött az idő, de én akkor ezt nem vettem észre. Tán restség volt ez a részemről, vagy csak az időnek a természete az, hogy láthatatlanul dolgozik, hol indaként tekeredik rá a fotel lábaira, vagy pattintja le a foncsort a tükörről, vagy költözik bele az emberi ízekbe. Mint ha csak rosszat álmodtam volna, nem tudtam, hogy nem álom volt, élethosszig tartó csomagot kaptam, amit folyton mindenhová magammal kell vinnem, bárhova is menjek. Sok idő költözött belém, több mint amennyit éltem, és több ami elfér bennem. Emiatt gyakran elfáradok, folyton az időt gyömöszkölöm, egyre sűrűn, egyre tömörebb, egyre nehezebb. VAn, hogy örömemet lelem benne, van hogy oda adnám bárkinek, csinálja helyettem. Nem lehet. Ez az én időm, nem érdemeltem ki, még csak méltó sem vagyok rá, de az én időm, és ez nem tudás, inkább csak sejtés.

 

 

 

 

Papíron és excel táblázatokban létezünk. A vanásunk és a nem vanásunk is számítható adat. A hiteleink, az eladósodásunk, az üdvösségünk és a válságunk. Nem igazi és gyomorba markolóan nem az. Egy teoretikus újrafogalmazás.
Valami teljesen hülyeség a munkánk, olyasmi ami már az elkészülte előtt értelmetlen, egy pillanat haszna ha van, jövőtlen szöszmötölés, aljas és állatias álboldogság. Minden le van papírozva, meg van netvörkölve, tímbildingelve, adminolva. Nem lesz belőlem semmi, egyszer semmi sem lesz belőlem. Nem lesz papír, nem lesz excel táblázat ami elviselne. Apára nézek, magamat látom. Anyára is nézek, magamat látom. A világomat és az összes dicstelenségét és a dicstelenség is elmúlik. Azt hiszem félek, de tudom, hogy a félelmem is csak papíron létezik. A többes számtól az E/1-ig, na az meg az egyirányú út és aki rátéved az a saját maga torkán akad.

 

 

 

 

 

 

A Horváth papa mondogatta mindig, illetve ha szöveghű akarok maradni mindhalálig, akkor egészen pontosan mindég - amikor meghalt valaki és nagyanyám bütykös kezében a Dolgozók lapjával kezdett már csúszni bele teátrilisba, annak is a legaljába, szóval akkor mondta a papa valahonnan a bajsza alól, hogy nem lehet az annyira rossz, amit ilyen sokan kipróbálnak és panasszal meg soha nem él senki. És amikor ezt mondta bazsalygott. A temetéseken meg sírt, hát tényleg nem úgy mint a záporeső, inkább csak az az elfordulós férfisírás a'la virágmintás avagy egyszerű geometriával operáló textilzsebkendő.
A család most ezt játsza, hogy minden hónapban meghal valaki. Meghalósdi játék.
Ha ez így megy tovább az is egyedül marad aki eddig még nem volt egyedül, de hát olyan meg amúgy is csak elvétve.
Az a mi, az ami.

 

 

Én már csak úgy alkottam meg a világomat, hogy mindig ugyanaz a tantusz esik le bennem. Újra és újra. Ennyiben változatos, ennyiben fesztelen a létezés magamban. Újra és újra. A fáradtság beszél belőlem, beszélhet felőlem. Egy tantuszfetisisztának, mint nekem, mit nekem beszéd, mit nekem vadregény, mit nekem foglaltjelzés, és egyáltalán, mit nekem mit mi.

Ahogy ülünk kint az udvaron, a 10 méteres fenyők alatt és a körülöttünk sétáló  - többnyire - elmebetegek között, nézzük mint tévednek el,  hogy adják jelét annak az evidenciának, hogy el lehet tévedni, és ott jut eszembe nekem aki nem el, de oda tévedve nagyon is vagyok, hogy ezek megint olyan pillanatok amik megfognak maradni. Azért lehet ezt szeretni, mert olyan kevés jelenidejűség van bennem. Igazából nem is a pillanatok a fontosak, mert locsogással vannak ezek is jó vastagon kibélelve.
A megmaradásuk egyetlen oka az ahogy egymáshoz illeszkednek és lesz belőlük valami, amit később majd időnek lehet nevezni. A pillanataink olyan rövidek, és egyúttal olyan nehezek is, hogy szükségünk van egy másik pillanatra, hogy meg tudjuk élni. Folyamatos késésben vagyunk. Egy ilyen idős magamfajta már évekkel nem tud elszámolni. És ahogy ezek a pillanatok a valamiben vannak elhelyezve az azt a látszatot kelti, hogy itt fontos dolgok mennek végbe, rajtunk. De nem. Nem történnek velünk fontos dolgok, valójában a semmit díszítgetjük, képességeink szerint, és azt meg, hogy semminek semmi értelme, csak ritkán verbalizáljuk, noha meg van néha az érzés.
Az a mi most van, az egyszer olyan lesz, hogy sose volt. Mennek a pillanattemetőbe, senki se fog tudni róla, nem lesz illeszkedés, nem tapad egyike a másikához.
Én elmondani nem tudom ezt. Egész tavasz lett, már nem látszik a leheletünk sem.
Kevés dolog idegesít most jobban mint az írás meg a rinya.

 

Egy szalonnasznob vagyok.

(Rajtam már a twitter is lötyögne [karakterválság])

Sokat voltam falun. (Nem fejlődött ki az agyam).Ott az állatnak nincs sok becsülete. Illetve magának az állatnak van, az életének nincs sok. Ezért egyáltalán nem csodálkozom így utólag azon, hogy amikor a Kossuth nótát énekeltük (nem a kalaposat, hanem hogy neki a táborában hogy s mint történnek meg a dolgok, huszárvirtusig bezárólag), hagyományos keretek közé szorított, zokni-szandálban, általánosban, a kék csempés aulában, tökig pionír couture - ban, akkor a lovat karélyozó huszár képe olyan formán rémlett fel bennem, mint aki felszeleteli a lovát a kardjával.
A karélyozás szótól ezért van nekem egyfajta idegenkedésem.
Az meg már tényleg részletkérdés, hogy a majorannáról azt gondoltam, hogy egy nő.

Öregedni valami olyasmi lehet, hogy a hétfő már vasárnap este elkezdődik.
És ezen az sem tud változtatni, ha a szóban forgó hétfő keddre esik.

Ide írd a bejegyzés címét

 

Fúj a szél

Fúj a szél.

Anya ágyán ülök. Az ágyból három napja kiköltözött a fájdalom, itt már nem hat semmi féle erő és nincsenek végletek. Hol nehéz, hol könnyű csöndesség van. És én vagyok és gondosan összehajtogatott ruhák vannak. Csak anya nincs sehol. Észreveszek egy szöszt és egy hajszálat. Nézek ki az ablakon, beömlik az idő. Ahogy az orromhoz nyomok egy pulóvert véget ér egy korszag.

Tartottam én attól, hogy lesz ez a poszt. És hogy így lesz. Hogy egyszemélyes dialógus lesz, hogy a szentimentalizmus mocsarában beszélek majd én aki vagyok, hozzád aki már nincsen. Papíron. A legnagyobb baromság ez a részemről, formai hiba, hatásvadászat. Faltól falig van itt minden - neked mondom - ha már ebbe a verembe így beleestem. A te faladtól az én falamig. Hívjuk egyszerűen világnak, A világ pedig az a hely, ahol valahol mindig vibrál egy tévé, de nem nézi senki, csa kafalakat festi mindig más más színre. Ízlelgetem ennek az állapotnak az ízét, szokom, ahogy szokom a számban a műanyag fogakat, bár még mindig kavicsnak érzem őket. Hogyan múlik el a világ dicsősége? Tudod, ez most megint olyan formai megoldás, hogy felteszek egy kérdést neked, de valójában én válaszolom meg, ha ugyan tudom vagy akarom, vagy van merszem és aztán a a válasz mögül gyáván kisettenkedek és végül neked tulajdonítom majd azt. Ez amiatt van, mert ami voltál és ami nekem voltál az egészen biztos nem azonos. Végletesen vagyok gyáva. Például amikor rá kellett bökni valamelyik urnára, mert a bökés kényszere az ügyintéző hátamnak szegezett tekintetéből jól kikövetkeztethető volt, és senki nem akar ilyenkor porszem lenni a nagy gépezetben. És én nem hittem, hogy menni fog nekem a bökés, mert gyáva leszek és azt fogom mondani tessék engem békében hagyni, legyenek szívesek visszacsinálni. De aztán böktem, legfelső polc, Hollóházi pet, ez a fantázia neve. És ez t bökést akár lehet bátorságnak is felfogni, de fogalmam sincs, hogy tetszene e neked. Jól értsd meg ezért, az az érzésem van, hogy itt maradtam a világ közönyével egyedül kardozom. Képzeld, ma teljesen függetlenül tőled leesett 20 cm hó. És nyilván lesz tavasz is. Ilyen értelemben értem hát a közönyt.

 

 

 

 

 

 

Anya ágyának szélén ülök. Az ágyban anya fekszik és mellette az ágybérlője, a fájdalom. Anya annyira fáradt, hogy semmihez sincsen kedve, szemet nyitni se, szemet csukni se, én keresek neki indokokat az élniakarásra. Én, aki ennek az egésznek már jó ideje háttal állok neki. Nem az életnek, hanem az élet színterének inkább, az állagnak , a közegnek, az élet életterének van nekinyomva a hátam jó erősen. Fáj most éhesnek lenni és fáj enni. Fáj elaludni és fáj felébredni. Csupa olyan dolog csimpaszkodik belénk ott az ágyon, amit nem tudok ésszel felérni. Összekarmol bennünket a fájdalom, rossz ránk nézni, ráncokat cserélünk. Egy mondat kellene most, tudom, egy jól elhelyezett mondat, amit csak negyven éves félig egészségesek tudnak mondani a hetven éves elmúlásba készülőknek. Egy jó mondat kellene, amivel magamra terelhetem a figyelmet, amivel ki lehet pöckölni a fájdalmat az ágyból. Nem jut eszembe semmi, orvosságszag van, megkocsonyásodnak a gondolatok. Aztán egyszer csak majdnem kimondom: Anya, én úgy örülök, hogy mégsem vagy róka. De nem mondok semmit, talán nem is értené, talán nem is emlékszik rá. Talán azt hinné, meghibbantam.
Ezerkilcszázhetvenvalahányat írok. A Szabadság moziban ülünk. Anya, én és Éva néni, a Solymosné. Így járjuk mi hárman a mozikat a hetvenes években. Apa nem jön, ő a Sarokház presszóra helyezi a hangsúlyt. Ott ülünk a hetvenes évek nézőterén.
Mindjárt leoltja a gépész a lámpát, amire gyerekzsivaj a válasz. És elkezdődik majd a film. Veronika és a bűvös zsák. Román film.
Sötét van a nézőtéren, senki nem veszi észre, hogy eljövünk, én és anya. A biztonság kedvéért még visszanézünk, hogy ott ülünk-e még mind a hárman. Ott vagyunk, szépek vagyunk. Nézzük saját arcainkat. Fények ugrálnak rajtunk. Betétdalból van az auránk, elfelejtjük magunkat, elindulunk.
Egy hajnali vasútállomáson vagyunk, tél van, ökölbe szorítja lábujjunkat a hideg. Észak-Komáromba tartunk, egyazon politikai tömbhöz tartozunk, osztozunk hát velük jóban és rosszban, orkándzsekiben, ruszliban, olcsócipőben. Aranyfácánnal jöve el a kánaán. Párás az üveg a vonatban, ahogy kinézünk a Dunára, szétfolyik az arcunk, mindjárt kell a nap. A túlsó parton vasból készült őslények harapnak bele az uszályok gyomrába. Rajtam mindenből a legrosszabb ruhám, amit a Prior áruház előtti kukába dobálunk, ha megvettük az újakat. Már előre szorít a gyomrunk a vámvizsgálattól. A cipő is a kukában végzi, előre hajtott fejjel megyek, lábamon kék Botas cipő. Ploretár adidas.
Anyán is szép új cípő, barnás, atlán vöröses, kicsit mímeli a kigyőbőrt, magas sarkú, szép a bokája benne. Visszaérünk a moziba. Épp most téved el Veronika az erdőben, egy Rókával találkozik. A filmben minden állatot ember játszik, két lábon járnak, táncolnak, énekelnek kórusban és a capella, és ijesztő jelmezeket viselnek.
Mind közül a róka a legijesztőbb. Veronikát akarja elcsábítani, és a legborzalmasabb az mégiscsak az, hogy éppen olyan cipőt visel, mint amit anya vett magának. A cseszlovák cipő van a rókán. Én azt a cipőt nagyon tudtam aztán gyűlölni, utána megrondult benne anya bokája. Feltúrtam a szekrényt, hogy megtaláljam a rókapofát mintázó jelmezt, de nem találtam.
Nem emlékszem, mikor engedett el engem ez az egész, hogy egy hét volt-e, egy hónap, vagy évek, mert a szorongásnak nincsen kis és nagy mutatója. Hogy mennyit és miért rágott engem a félelem, nem tudom, de amikor el tudtam hinni anyáról, hogy ő nem a róka, annak akkor nagyon örültem.

-------------------------------------------------------

Itt van

 

 

60 km távolságra elérezni, azt kellene most megtanulni. Becsukott szemel kikerülni a hegyeket, a tereptárgyakat, jól bevenni a kanyart a cementgyár mellett. Célhoz érni.
Nem célba, célhoz. A nyüzsgés maga. Nyüzsgve nyüzsgj.

 

 

Megy a nagy társadalmi párbeszéd. Lenni vagy svéd modell, az itt a kérdés.
Hát én nem nagyon értem mihez is kezdene egy nyugdíjas egy ilyen macával.
Jó

Úgy volt, hogy én nem öregszek. A Török Feri is megmondta a Népház büféjében. Igaz, a szalonspicc beszélt belőle, de hát mégiscsak így mondta ki, én meg ezt valamiért akartam hinni neki. Ennek az értékéből már nem von le az sem, hogy ő azóta alulról szagolja a valóságot. Hogy felmentést kapok, elmúlni ugyan elmúlhatok, ha nincs ínyemre a maradás, de meg nem történtté azért nem tehetem már magam. Aztán most észre veszem, hogy nem úgy kozmál már a retinámra a látvány, ahogy kellene. Hogy nem azokat a képeket kezdem el hurcolászni, amiket kellene. Szarusodik a szaruhártyám. Olyan erősen kell már hunyorogni, hogy a valóságot lássam, hogy elfárad bele a szemem. Olyan meg már egyáltalán nincsen, hogy az én valóságom. Ólmos nagy objektivitás a szemembe belecsúszott sapka, megfájdul tőle a fejem.
Jó lenne tudni, hogy el vagyok e kárhozva már. Sokszor és sokat vétkeztem, botlottam is csetlettem is, égbekiáltó disznóságokat vittem véghez, szerintem olyat, ami már elég az elkárhozáshoz. De bizonyos nem vagyok benne, hogy elég. Írhatnék egy levelet a Mennybemeneteli Bizottságnak, lajstromba szedve az összes volt dolgaimat, hogy kiszámíthassam, mire számíthatok. Nem holmi Istenpukkasztás lenne ez a részemről, de én már olyan fokon nem bírom a tömeget, hogy elképzelni is rossz,  milyen lehet egy vasárnapi ebéd az eddig valaha volt összes felmenőmmel, akik olyan jóságosak voltak, hogy a mennybe jutottak, és ha nem kárhozok, akkor én is oda jutok. Azt hiszem egy mennyországra néző szerény kis garzont szeretnék a pokolban. Annyit szeretnék majd kárhozni, hogy pont oda jussak. Mert azért áthunyorogni meg mégiscsak jó volna.

Nem bírom én ezt. Komolyan mondom, egyszerűen nem megy. Nyelek nyögve, nyársra fűzött polgár félig átsütve.

2012. október 22-én szabadalmaztatja az árpádsávos mintázatú köztéri kukákat Besenyő Emese kisvállalkozó, melyek az esti órákban már az utcákra is kerülnek. Így az utcai zavargások alkalmával nem kell majd attól tartani, hogy a nemzeti érzelmükben alámerülő engedetlen tömeg még engedetlenebb tagjai felaljzottságukban felgyújtsák azokat. Letenyei további tervei között szerepel a nagymagyarország alakú betonkocka burkolat széleskörő alkalmazása a belső kerületekben. Sajnos ennek szabadalmaztatása a 2012. október 24-én bekövetkező világ vége okán örökre elmarad. Egy Csaba királyfira megtévesztésig hasonlító 700000km átmérőjű meteor csapódik be déli órákban florida partjainál, amely három mandínerrel Soroksárra pattan, miközben sarkvidéki eredetű légtömeget tol maga előtt valamint higanyplazmát, először csak a teszkót rombolja le, aztán pedig az egész univerzumot.

Anya ágyának szélén ülök. Az ágyban anya fekszik és mellette az ágybérlője, a fájdalom. Anya annyira fáradt, hogy semmihez sincsen kedve, szemet nyitni se, szemet csukni se, én keresek neki indokokat az élniakarásra. Én, aki ennek az egésznek már jó ideje háttal állok neki. Nem az életnek, hanem az élet színterének inkább, az állagnak , a közegnek, az élet életterének van neki nyomva a hátam jó erősen. Fáj most éhesnek lenni és fáj enni. Fáj elaludni és fáj felébredni. Csupa olyan dolog csimpaszkodik belénk ott az ágyon amit nem tudok ésszel felérni. Összekarmol bennünket a fájdalom, rossz ránk nézni, ráncokat cserélünk. Egy mondat kellene most tudom, egy jól elhelyezett mondat, amit csak negyven éves félig egészségesek tudnak mondani a hetven éves elmúlásba készülőknek. Egy jó mondat kellene, amivel magamra terelhetem a figyelmet, amivel ki lehet pöckölni a fájdalmat az ágyból. Nem jut eszembe semmi, orvosság szag van, megkocsonyásodnak a gondolatok. Aztán egyszer csak majdnem kimondom: Anya én úgy örülök, hogy mégsem vagy róka. De nem mondok semmit, talán nem is értené, talán nem is emlékszik rá. Talán azt hinné meghibbantam.
Ezerkilcszázhetvenvalahányat írok. A Szabadság moziban ülünk. Anya, én, és Éva néni, a Solymosné. Így járjuk mi hárman a mozikat a hetvenes években. Apa nem jön, ő a Sarokház presszóra helyezi a hangsúlyt. Ott ülünk a hetvenes évek nézőterén.
Mindjárt leoltja a gépész a lámpát amire gyerekzsivaj a válasz. És elkezdődik majd a film. Veronika és a bűvös zsák. Román film.
Sötét van a nézőtéren, senki nem veszi észre, hogy eljövünk, én és anya. A biztonság kedvéért még visszanézünk hogy ott ülünk-e még mind a hárman. Ott vagyunk, szépek vagyunk. Nézzük saját arcainkat. Fények ugrálnak rajtunk. Betétdalból van az auránk, elfelejtjük magunkat, elindulunk.
Egy hajnali vasútállomáson vagyunk, tél van, ökölbe szorítja lábujjunkat a hideg. Észak- Komáromba tartunk, egyazon politikai tömbhöz tartozunk, osztozunk hát velük jóban és rosszban, orkándzsekiben, ruszliban, olcsócipőben. Aranyfácánnal jöve el a kánaán. Párás az üveg a vonatban, ahogy kinézünk a Dunára szétfolyik az arcunk, mindjárt kell a nap. A túlsó parton vasból készült őslények harapnak bele az uszályok gyomrába. Rajtam mindenből a legrosszabb ruhám, amit a Prior áruház előtti kukába dobálunk, ha megvettük az újakat. Már előre szorít a gyomrunk a vámvizsgálattól. A cipő is a kukában végzi, előre hajtott fejjel megyek, lábamon kék Botas cipő. Ploretár adidas.
Anyán is szép új cípő, barna, kicsit mímeli a kigyőbőrt, magas sarkú, szép a bokája benne. Visszaérünk a moziba. Épp most téved el Veronika az erdőben, egy Rókával találkozik. A filmben minden állatot ember játszik, két lábon járnak táncolnak, énekelnek kórusban és a capella, és ijesztő jelmezeket viselnek.
Mind közül a róka a legijesztőbb. Veronikát akarja elcsábítani, és a legborzalmasabb az mégiscsak az, hogy éppen olyan cipőt visel, mint amit anyával vettünk Csehszlovákiában. Én azt a cipőt nagyon tudtam aztán gyűlölni, megrondult benne a bokája. Feltúrtam a szekrényt, hogy megtaláljam a rókapofát mintázó jelmezt de nem találtam.
Nem emlékszem mikor engedett el engem ez az egész, hogy egy hét volt-e, egy hónap, vagy évek, mert a szorongásnak nincsen kis és nagy mutatója, hogy mennyit és miért rágott engem a félelem, de amikor el tudtam hinni rólad, hogy nem te vagy a róka annak akkor nagyon örültem.