A Papnéninek megszámlálhatatlanul sok története volt, de tényleg, viszont az én gyerekkorom az olyan lassan-hosszan hömpölygött, néha teljesen mozdulatlan kocsonyás anyaggá téve a ránk szabott közös időt, hogy elkerülhetetlen volt bizonyos történések újra mesélése, és ez még csak nem is volt különösebben ellenünkre. Ilyen volt, hogy Papnéni egyszer elment Budapestre. De ezt nem úgy kell érteni, hogy elment számtalanszor, felült a 424-es gőzösre és ezen utak közül volt egy ami különösképpen kalandokkal tarkított volt, akár egy otthonka. Nem, Papnéni egyetlen egyszer utazott fel Budapestre. Így mondta: fel. Utazásának indoka vásárlás volt, tárgya egy bizonyos simicipő beszerzése, amely a meleg nyári napokon kiváló szolgálatot tett a nagy hátsó kertben végzendő teendőknél, konyhakerttől lombhullásig, kényelmes viselet, nem izzad bele a láb, ugyanakkor nem is bumfordi öregasszony mamusz, pláne nem gumicsizma. (Ugyanakkor meg kell jegyezzem, mint a helyi folklórban az általános volt, az elpocsékolódott gumicsizmából nyáriasított gumipapucs neki is ott lógott a kukorica góré oldalában, mint esős idő esetén bevethető mezőgazdasági b-terv) Mert a simicipő az minden létező előnye ellenére, úgy mint: a gangon történő könnyen lerúghatság, jó moshatóság, csak hirtelen a kis boltig elszaladniság 3 dkg élesztőért, gumirozott orrkiképzés, csúszásgátló talpiság, nos mindezek dacára a csapadékos időkben nem igen lehetett hasznát venni a simicipőnek. Volt neki egy régi, az első simicipője, még Papbözsi, a lánya vette, mert belőle pesti nő lett, mindaddig amíg ott a hatalmas városban a méhébe bele nem fészkelt valami kórság és csak az hozta haza, egészen a temetőig. De minthogy semmi sem tart örökké úgy a simicipő sem. Elvásik, akár az élet. Papnéni simicipőért indult el - először és utoljára - a fővárosba. A Keleti pályaudvaron szállt le a vonatról, a Baross téren nézte a nagyvárosi cifrálkodást, a Manyikák és megannyi Manci lengeségét mígnem a tér túlodalán meglátta a Corso cipőbolt feliratot. Belépett, köszönt és köszöntek neki, és a nyitány a mit adhatok a néninek kereskedelmi közhellyel ért el a vásárlás aktusáig. Papnéni egy cukorspárgát húzott elő az ünnepi pendelye zsebéből - mert hát Pest az Pest, oda virágos nájlon hacuka dukál - és azt mondta, egy ekkora simicipőt kérek. Az eladó fiatal lánytól még soha senki nem kért simicipőt, azt se tudta mi az. Hívta a mindenkori Terikét, majd az Gizikét, Pirit, és kitudja még kiket, hogy oldanák meg a rejtélyt. Pappnéni nagy pontos leírást adott vágyának tárgyáról, minek után a személyzet előtt világossá vált, hogy a nevezett lábbeli egy tornacipő. "Jajj, hát miért nem ezt tetszett mondani a néninek, hogy tornacipő, hát olyan, hogy simicipő nincsen" - és kacagtak, és Papnéni is nevetett velük, és valahányszor ehhez a részhez ért a történeten is nevetett, és akkor már én is nevettem, hogy ő ennyire nem tudja, hogy milyen a városi élet. De aztán megvette a sors által neki szánt simicipőt. Barna szövet volt, az orra.kicsit világosabb, de szintén barna, nagyon erős gumiszaga volt és 38-as, 21 Ft+ a jóérzés, ahogy kell. Ebben a típusú cipőben szorongta át több nemzedék, köztük az enyém is a 60-as évektől a 80-as évekig a torna, későbbiekben testnevelés órákat, de Papnéni nem ezekhez a nemzedékekhez tartozott, ez neki munkacipője volt, répát egyelni, mákot vágni, szilvalekvárt főzni csak ebben lehetett, ha már nem hozhat többet a Papbözsi, a lekvár az nem vár.
Mindez ma jutott eszembe, míg egy vonaton ülve tartottam ából-bébe, és ha agyonütnének sem tudnám, hogy miért teszem, mert sem áról sem béről nincsenek még csak felszínes fogalmaim sem, de azért van hogy nem bánom, ha legalább néha egyre inkább halott agyam tektonikus lemezei ilyeneket gyűrnek a felszínre. Mert azért azt hiszem, hogy nem véletlen ez, hogy pont most, pont ezt, pont így elküldte az agyam nekem.
Vagyok én úgy, hogy gondolok egyet és szeretnék egy simicipőt magamnak, nagy és tágas helyekre járok érte, folyamodok, aztán kiderül, hogy jobb esetben nem is hallottak ilyesmiről, rosszabb esetben rámondják, hogy ilyesmi nem létezik, nincsen. De én nem tudok nevetni amikor ehhez a részhez érek, és nincs is kinek elmondani. Azt meg már meg sem próbálom megértetni, hogy végső soron a simicipő mit is jelent. Azt csak érzem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyre erősebben.
Mindez ma jutott eszembe, míg egy vonaton ülve tartottam ából-bébe, és ha agyonütnének sem tudnám, hogy miért teszem, mert sem áról sem béről nincsenek még csak felszínes fogalmaim sem, de azért van hogy nem bánom, ha legalább néha egyre inkább halott agyam tektonikus lemezei ilyeneket gyűrnek a felszínre. Mert azért azt hiszem, hogy nem véletlen ez, hogy pont most, pont ezt, pont így elküldte az agyam nekem.
Vagyok én úgy, hogy gondolok egyet és szeretnék egy simicipőt magamnak, nagy és tágas helyekre járok érte, folyamodok, aztán kiderül, hogy jobb esetben nem is hallottak ilyesmiről, rosszabb esetben rámondják, hogy ilyesmi nem létezik, nincsen. De én nem tudok nevetni amikor ehhez a részhez érek, és nincs is kinek elmondani. Azt meg már meg sem próbálom megértetni, hogy végső soron a simicipő mit is jelent. Azt csak érzem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyre erősebben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése