sebtolvaj

Semmi sem változik (alig)

Van úgy, hogy leülök egy helyre és eltelik egy évtized (vagy több). Van úgy, hogy azt érzem, hogy pont az az évtized telik el amihez közöm lehetett volna (vagy nem). Ugyanakkor tudom, hogy valójában semmihez nincs és nem is lehet közöm (alig). És olyankor azt érzem, és maga az érzés elég gyomorból jövő ám, ahhoz mindenképpen hogy eltudjam képzelni; tulajdonképpen nem is vagyok (félig). Sem fizikailag, sem metafizikailag, sem teátrálisan, sem neutrálisan, de leginkább általában véve, közönségesen nem (allegro triviál). Ezt némileg  cáfolni látszik az a tény, hogy a mail-fiókom meg van, és bizonyos érdekcsoportoknak szemmel láthatóan fontos lenne, hogy ólinkluzíve fehérek legyenek a fogaim, a hajam kevésbé lenne korpás, a péniszem mérete számottevő növekedést mutatna. Szóval, hogy akarhatják, valakinek ennyire a javát annak aki már ennyire nincsen (tudatlanok). Nem kell erőlködnöm, jön az érzés, jó mélyről, mióta nekem már se erőm, se kedvem a gondolkodáshoz, elvégzi ezt hentesmunkát helyettem a gyomrom, küldi az érzést. Még nem hányás ez, csak öklendezés, annak is hitvány. Tudom magamtól is. És amikor felébredek egy évtized után akkor elkezdek terveket szőni (hátha). Finom vékony szálakat, szemet gyönyörködtetőek, akárhonnan is nézem, azok (vakon). Rám tekeredik az egész, megbolyhosít, bebábozódom újra (utoljára). Vár egy következő évtized (nem). A helyzet azt hiszem úgy áll, hogy már réges-rég halott vagyok, csak nem vettem észre idejekorán, elhinni pedig az ilyesmit átkozottul nehéz. (Átkozottul)