2014. szeptember 29., hétfő

Már nem is jár az a vonat. Gazdaságtalan mellékvonalon közlekedett, kihasználatlanul. Megszüntették, már biztos felverte a síneket a gaz. Amikor utoljára ültem rajta nem tudtam, hogy az utoljára van. Ez csak utólag fáj mindig így. Ha tudtam volna azt, hogy az az utolsó út akkor is fájna, csak csináltam volna valami fészket jó előre a gyásznak.
Ősz volt vagy tavasz, már nem tudom, csak azt hogy kis vagonok voltak és látszott minden lélegzetvételünk. Olyan volt mint ha valaki szobájába léptünk volna be, köszöntek az emberek a szerelvényben. Nagyon lassú volt minden, hosszan nyúlt az út, és nagyon jó volt az a lassúság. Meleg volt a kezem. A párás vonatablakokon szétfolyt a világ éppen ránk eső része.
Aztán odataláltunk azon az idegen helyen ahova kellett, én felmentem, ő lent maradt.
Leült egy neonfényben ragyogó folyosón, olvasott, vagy csak úgy csinált, soha nem kérdeztem. De amikor visszatértem és elkezdtem beszélgetni valaki mással, egy nem kevésbé fontossal, de néha egymásra néztünk, tán el is mosolyodtunk. Egy fehér padon ült, nyakában sál volt, szép, mindig szép sálai voltak. Az volt az utolsó alkalom, hogy a szememben e két embert egy képre komponáltam.
Aztán volt sokkal később egy másik alkalom, az már tényleg ősz, végletesen az, akkor csak ő volt egyedül a szememen a látvány, nem is volt kivel közös képre tenni, mert minden meghal előbb vagy utóbb. Szőlőmagot rágcsáltunk ébredés után - azt mondják az jót tesz a prosztatának.
Fogalmam sem volt róla, hogy az az utolsó reggel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése