sebtolvaj

Nem is ember, nem is állat, csak közöny, jéghideg dühömtől mentes az utálat, ami belém költözött a tavaszon, homlokomat egy ablaküvegéhez szorítottam, bizonyosságot keresve, ujjam remegett az évszakravaszon, néztem ahogy egyetlen estében múlik el az összes többi este, elképzeltem, hogyan rándul a teste. És el is múlt minden, nem ezerszer, hanem folyton, de a múlt sem a régi, úgy múlik csak, hogy közben itt marad összedőlt várnak, vagy lábnyomnak, egy távoli holdon. Agyamban sok halott szó - és ki tudja még mennyi minden - szép rendben elhevert, volt hogy mindez meghatott, a csatatéren vonagló létigék, feltételes jövők teteme. És minden kijelentő mondat húsába kérdőjel fúródott, mintha csak én, aki még kívülről hús, de belül már léleknek hiánya csak. Hús a homlok is, pihen az ablak üvegén,  nézem ahogy vacognak, hülyék de mégis élnek, hajlatát mellüknek, nyakuknak, ahogy szerelmet egy másikra szó nélkül elcserélnek.
Csiga vagyok, elköltöztem magamból, házamról hiszik azt, hogy az én magam vagyok.