"H a r m i n c  a s s z o n y t,  h é t  p á r  c s i z m á t,
 H a r m i n c  k u c s m á t,  ö r d ö g  ú t j á t,
 H e j,  e j - h e j,  e l n y ű t t e m  é n  m á r. 

 H a  a  f o g a m  b e l e v á s i k,
 E l d ő l ö k  é s  j ö n  m a j d  m á s i k,
 H e j,  e j - h e j,  e l f u t o k  i n n e n.

 É n  v a g y o k  a  m e s s z e m e n ő,
 N y a k a - n y a k á t  t e k e r g e t ő,
 H e j,  e j - h e j,  h e j  d e  k é n y e s.

 É n  v a g y o k  a  s z e m e  f é n y e s,
 K a r d k ö s z ö r ű s,  k é s e  é l e s,
 H e j,  e j - h e j,  h e j  d e  k é n y e s.

 S ö t é t  f e l h ő  k e r e k e d i k,
 H a  m a r a d o k,  é s z r e v e s z i k,
 H e j,  e j - h e j,  e l f u t o k  i n n e n.

 Á l l d o g á l v a  m e n e k ü l ő,
 K u r v a a n y j á t  e m l e g e t ő,
 H e j,  e j - h e j,  n i n c s  v é g e  ú g y s e m.

 Ú g y  e l m e g y e k,  b o t t a l  n y o m o m,
 V i s s z a j ö v ö k  a z  a b l a k o n,
 H e j,  e j - h e j,  e l m e g y  a  m á s i k.

 N e m  á l l í t  m e g  b o k o r,  á r o k,
 K a n c s a l s á g o k,  s z a b a d s á g o k.
 H e j,  e j - h e j,  n i n c s  v é g e  ú g y  s e m.

 É n  m a g a m,  c s a k  e l b u k á s i g,
 E l d ő l ö k  é s  j ö n  m a j d  m á s i k,
 H e j,  e j - h e j,  b a s s z a  a z  i s t e n."

"Míg lombok közt éj lobog,
 addig kérdezd: ki vagyok –
 Nap tüze pirkad már.
 Házam volt a virradat,
 benn feledtem páromat,
 ej de igen nagy kár.

 Meglesném én páromat:
 talán felhőt varrogat
 jól tudom, engem vár!
 Kényes titkot varrhatott,
 betette az ablakot,
 ej de igen nagy kár."

---------------------------------------------------------------

"Azt álmodtam, hogy gyerekek vagyunk még:
összevesztünk, én megütöttem arcod,
most te sértetten menekülsz előlem
    fokszikutyáddal.

Hosszu kórók közt tipegő babuska,
átölel sűrű puha őszi zsongás,
pókfonál csillog libegő hajadban
    s futsz pityeregve.

Én kinálnálak fanyar-édes őszi
szép bogyókkal, míg te csak egyre sírsz-rísz,
ülsz a kuckón és a szemembe nézel
    zord gyülölettel.

Hogy fölébredtem, ragyogott a reggel
s fájt hogy többé már sohasem verekszünk.
Őz-patán fut zöld tavaszom s te is már
    nagy baba lettél."

K ö l t ö z n i, e l.

Valahogy úgy volt, hogy kibukott az valahogy belőle, hogy "rettentően kétségbe vagyok esve". Innentől meg egyszerű lett minden, mint a pofon, mert én meg persze, hogy azzal álltam elő; "a kétség én vagyok". Mert én mindenbe belekeveredek nyakig, és csak lehet, hogy azért, mert szeretek megmentődni is. Hivatásos túlélő. Életminőség ellenőr.

A hányadán állok. Úgy kell elképzelni ezt, hogy a valóság olyan mint egy tekercs wc-papír, és én mindig a perforációnál lyukadok ki. Így aztán az is hiányozni tud, aki nincsen.

Olyan szabadságharcosnak képzelném el magam, aki áll a barrikád tetején, kezeiben két féltégla vagyon és azt kiáltja: éljen a szabadság. De gondolataim máris elkalandoznak, mert azon tűnődöm, hogy ha itt a tégla a kezemben, azokból előbb-utóbb bizony fal lesz, mert ilyen a tégla és az ember együttes természete. Igyekszik leválasztani valami teret a kollektív légköbméterekből. Kíhasítani egy szeletet önmagának. Úgy is képzelem, hogy én valójában nem érek annak a mondatnak a végére, hanem csak addig mondanám, hogy ; éljenasza. Ettől persze rögtön valami próféta jellegem lenne, mert aki értelmetlenségeket beszél, úgy általában, annak így vagy úgy van némi lövése a jövőt illetően. Talán köpnék is, mert az olyan elegáns, vagy mert csak láttam valahol. No lám, már partítúrából élek, észrevenném persze, de azért még nem leplezném le magam, szép is lenne mi, egy ilyen értelemben vett szabadságharcos, elgyengülve. Így állnék én ott, magamtól borzasztó módon meghatódva, gondolataimban elsülyedve, kezeimben a téglákkal, nyár volna, egy kertben állnék, és valami kőműves kiáltana nekem, Béla, hozd már azokat a téglákat, soha nem végzünk ezzel a kerti budival. Nem oda budi.

Persze érinteni, csak módjával, és hallgatni, azt is csak úgy, és jelenteni valamit óvatosan, és beszélni valamit, azt meg váratlanul, és elveszni valahol, csak módjával, és szeretni is csak módjával, de könnyednek, vagy éppen könnynek lenni, azt meg valahogy undorodva, és feceregni egy széken, csak módjával, és felejteni, az is így, csakis így, és ostobának lenni, azt meg fáradatlan, és és várni valamire, csak úgy tudtalanul, és megérkezni,...na ez most pont lehetetlen, és gyávának lenni, azt meg úgy mint a nyúl, és a nyomokkal, azokkal csak óvatosan, és az ígéretekkel, azokkal pedig sehogy, és a tekintésekkel, azokkal, megint csak módjával, és a széllel, azzal persze, hogy bélelve, és az idővel, azzal meg egyáltalán, és az üreséggel pedig teljesen, a vigasszal, pedig hadilábon, és Budapestel, csak módjával, és az alkohol, az meg jaffával, és az iramodás, csak módjával, és az izmokkal, persze hogy lázasan, és a képekkel, végül is homályosan, és az idegenekkel félvállról, élettel, halállal, eltúlzott előzékenységgel, és magammal csak mindig; ébredés után.

Az ember tervezget, hogy ugye egy új nap, hogy hajtaná a hasznot, de a haszon az haszontalan és soha nem találja. Megnézi mindenhol, felforgatja a lakást, keresi ágyneműi közt (no ez öreg hiba, kihűlt helyem okán), aztán a stelázsin, majd emitt és amott. Zugokat macerálgat. Közben öregszik egy cseppet, persze okos fejével biccent, s ha már önerőből ilyen végletesen hülye, remél egyet, de csak úgy mint ha böffente egy jót, valami dús és izletes vacsora után. Visszatér a szokásos E/1-be és aszt is gondolja, jó nagy marha vagyok. Miért akarok én suhangatni, ha olyan hamar rákapok az ízére, mint ha mindig így volna, ha így lenne természetes. Magamra is csak azért kell nézzek, hogy tekintettel lehessek másokra. Olyanokra akikről úgy vélem, illeti az ilyen, még akkor is ha ostobaság. Kesze és kusza, indázó burjánzás. Az, leginkább csak az. Régebben minden feladtnak tűnt, elvégzendő feladatnak, klikk és dolgozni, és elérni valamit, az öngyurma az meg sehol és most tessék, megint. Sajátosan értelmezem én a lelkibékét, mindjárt várok is egy ENSZ csapatot, és fogalmam sincs hogy miért nem tudok én bizonyos dolgokat "jól" elmondani. Vagy ki. Idétlenség.

Mindig csak az jöjjön az eszembe, hogy mit is kéne elfelejteni?

Önhoroszkóp

Ezen a héten én olyan lusta leszek mint még soha. Ezen a héten nem lehet olyan lustának lennem. Az üzleti életem azért nem alakul semmilyen irányba mert nincsen. Az utcán véletlenül egy karriert találok és futok be. Könnyed szabadidőselfoglaltságot találhatok magamnak, úgy mint macsakeledel vásárlás, macskaalomcsere, cd halomban cd keresés, porcica kidobás. A hét vége felé ne kockáztassak, mert nem szeretek kockáztatni. A tükröt ezen a héten kerüljem, mert a számon tanyázó (vélhetőleg herpesz eredetű) elvátozástól menten rosszul lehetek. Hajat csak hirtelen mossak. Érzelmi életemet a fal felé fordulva jól megtermett harmónia fogja jellemezni. Ezen a héten kevésbé hiszek a bármiben is. Szombaton nagy szerencse fog érni, de nem veszem észre. Önmegvalósítási terveimmel - ha vannak ilyenek - tegyek úgy mint eddig általában, halasszam a következő hétre. Remek. Jó lesz nekem. Félni fogok. Hallgatni fogok.

Ami most van, az nem lehet. Nem lehet, mert semmi nem indokolja azt, hogy lehessen. Egyetlen érv nem szól mellette, igaz ellene sem. Telített, vegytiszta neutralitás. Annak látom annak akarom látni. Gyáva nyúl, még az is, húde szaladok már előre, utolérni magam. Nem akarom én azt már észrevenni, hogy tőlem üres, először csak egy szoba, aztán egy egész utca, aztán kerületek, városok, földrészek és bolygók. Idén még nem álmodtam. Négy álommal számolok, annyi szokott járni, annyi van megengedve. Évente, és itt csak semmi poénkodás. Mert az ember megfakítana magában, ezt meg azt, de fél persze, hogy maga is színevesztetté válik, ha már ugyan rég nem az. Takargatni leplezni. Nem hazudni, csak nem úgy mondani ahogy van, mert van amit nem lehet elmondani, csak elárulni. Árulónak lenni pedig nem jó. Mit tehetne az ember ha bántja, hogy jó neki. Lopom én ezt, nem jár nekem, zsebembe gyűröm az egészet, mint gyerekkorom lopott csemegerágóinak celofáncsomagolásait. Zörög a zsebem. Leleplező zajok. Szégyen. Félelem. Kísérlet a hiábavalóságra. És a bőrhártya mögé zárt sötét. megtörik a fény rajta.

Van az a valaki, aki mielőtt fontos dolgot készül mondani, aránytalanul nagy lélegzetet hozzá. Istenuccse, rögtön megfulladok.

"...és valóban titka volt, és mi számon kértük rajta. Holott erről ő maga sem tudott..., nem is tudhatott, mert mi loptuk bele azt a titkot, de hogy mikor, arra már mi magunk sem emlékezünk"

Valahogy az ősz beálltával egyre kevesebbet beszélt. Lassabban is kevesebbet is, végül teljesen elhallgatott. Senki nem emlékszik az utolsó kimondott szavaira, ha egyáltalán mondott valamit utoljára. Mondták róla, hogy elkezdett hinni valamiben, hogy eszméket, gondolatokat hordoz a fejében és azokat akarja értelme falai között tartani. Egyesek látták még néha, valami szűk utcákban, de nem köszönt már, zavartan elkapta a tekintetét, ha ismerőst vélt látni, kapualjakba húzódott inkább. Megint mások azt mondták, hogy valami titka lehet, és azt próbálja minden erejével megőrizni. Néha szóba jött, nevettünk azon, hogy mit szólna, ha tudná, hogy anekdota lett belőle, nagy, nehéz kabátjából, és aszimmetrikus mosolyából és abból ahogy valamit mondani szokott. Nem változott meg az arcunk jelentése amikor róla beszéltünk, nem takartuk el zavartan a szánkat, mint aki fél, meghallja valaki. Nem, semmi ilyen nem történt, csak néha félrenéztünk, önkéntelenül is várva, hátha megjelenik valami utcasarkon. Talán hiányzik, talán hiányoznak nekünk a szavai, de a hiányát és olyan magától érthetődően szoktuk meg, mint annak idején a létét vettük tudomásul, nem gondolkodva semmin, csak könnyeden. Meg nem erősített hírek szerint nem hisz istenben, sokat iszik, és az is járja róla, hogy egyszer egyvégtében átaludt egy egész hónapot. Amikor azt kérdezik tőle, emlékszel milyen idiótán voltunk boldogok, akkor az ingünkre mutat és mi lenézünk. Akkor megpöcköli az orrunkat. Már csak kizárólag így lehet vele beszélni. Félek, hogy egy napon már ez sem lesz, hogy elmaradnak ezek az orron pöccintések is, barátkozom a gondolattal, hogy lesz majd akkor, ha a hiányát kell megszeretni.

Aludnod kellene. Tudod. Csak az időt azt nem érted magadban. Azt nem érted, hogy mi az az ezer év. Hogy miért nem több, vagy hogy miért nem kevesebb. Azt egyáltalán nem érted.

Hitben az a legrosszabb, hogy olyanokat is elhitet amiben egyáltalán nem lehet már hinni se.

...nem lehetett mellette csak úgy elmenni. Folyton valamit az eszébe juttatott az embernek. Csak beszélt és beszélt. Levegőt is alig vett, odatartotta, nagy , busa fejét, hogy olvasni belőle... Szórakoztató irodalomnak szánta, könnyű pesti sértésnek. Nem számolt azzal, hogy semmi sem pusztán jó, és semmi sem pusztán rossz. Szomorúvá tett mindnyájunkat, de szerettük őt ezért. Helyette.
(Ez meg itt egy idealista faszság)

Elhelyezkedem egy viszonyrendszerben. Úgy értem, az időjárást teszem vizsgálódásom tárgyává. Vele feleltetem meg a saját érvényességemet. (Jajj de lejárt a szavatosságom). A hőmérséklettel, a hőfokkal megdetermináltatom magam, mert most nincs kedvem meghatározni magam. Merről fúj a szél és hogyan. Ezt nézem. Feltartom az ujjamat. A környezet az égre néz. Vizsgálom az időt, a hömérsékletet, a széljárást, hasonulni vágyom hozzá. Fuvallatokat elemzek. Kurvára hideg van most. Úgy értem ezért szar az, ha valaki leül egy időre a kandalló elé, mert egyből csökken az évi középhőmérséklet. De ezt meg nem akarom bánni. Körbeértem megint, tessék.

Jeleket rajzol az eső az ablakomra. Megnevez valamit, amit nem értek. Egyáltalán. Valami utazó. Ahogy elhajóz. Ahogy visszavárja önmagát. És közben csak út. Olyan út amit nem akar megtenni, de tudja, hogy távolság nélkül nem utazás az utazás. Hogy kell ez az ék. A köz, hogy feszüljön valami, mert így van ez ide nekünk kitalálva, a feszülés szervezi. Valamivé. Hogy nem értem kétségbeejtő. Ha értem, nem kár értem. Szellemeket igézek, időt juttatok észbe, böfögtetek, kérődzök. Csoda e, ha nem hoz lázba a leesett hamu látványa az aztalon. Cukrot csipegetni, arra lenne eszem. Az nagykanállal, észbe. Beleragadni mézbe, míg az isten félrenéz.

Átfordul a képzeletbeli számláló. A hétből a nyolcba. Megül az űrbéli szél az arcon. Hideg, de én azt hazudom, nem kell odafigyelni rá. Részleges hazugság ez, mert igazából tényleg nem kell odafigyelni. Tényleg nem. Egyetlen összefüggő rohanás, millió megjegyzett kép, egy egy elfeletetett. Mert fogalmam sincs milyen ábrát rajzolt az asztalra, a kiborult ital. Egy könyvlapjai közé légréteg szorul, a valami lenyomata. Álmában verdes egy kicsit, aztán már csak kísértetként valami utcán. Vonulás, rohanás, menés? Mondanám, hogy ez ilyen, mondanám, hogy nincsen semmi baj. Aztán csak legyintek egyet, mert van olyan, hogy valamire egyáltalán nincsen magyarázat. Indokokat keresek valamire, beleértem magamat. Undok vagyok. Nem akarok akarni.

Take the quiz: "Your Psych-Ward diagnosis"

Depressive Personality Disorder
Diagnosis: Depressive Personality Disorder A symptom of mood disorder characterized by intense feelings of loss, sadness, hopelessness, failure, and rejection. Major depression is likely to interfere significantly with everyday activity, with symptoms including insomnia, irritability, weight loss, and a lack of interest in outside events.

Miért vagyunk hívei az egyik napról a másikra elvének, ha ez az egész az utolsó kis sejtünkig nyugtalanít, izgatottá tesz? Miért kell mindig mindent tönkretenni? Úgy értem miért kell egyáltalán. Ez a valami ide. Aztán egy fűcsomóra mutatott a sétapálcájával. Az izmaiban meg persze már réges-rég ott hordozta a suhintás tudását. Elalvás előtt azon gondolkodott, hogy soha nem fog már felébredni, de ilyen kegy nem jár akárkinek. Így hát ringatta magát abban a valamiben, valami nincsben.

A szavak messzire szaladtak én meg jól elbújtam. Most már csak úgy lesz itt változás, hogy ha valaki moccanni fog. Sokszor és sokat szokták ezt mondani - úgy értem hallom (eleget) - te olyan egy, de olyan egy konok ember vagy. Szóval a szavaknak ilyen formán semmi esélye nincsen. Így hát nekem sem.

Ha mondjuk, kiadnának nekem néhány részfeladatot, alvállalkozásba, akkor ebben az évben lenne a nagyanyám pontosan 100 éves. Pontosan annyi.