sebtolvaj

Ami most van, az nem lehet. Nem lehet, mert semmi nem indokolja azt, hogy lehessen. Egyetlen érv nem szól mellette, igaz ellene sem. Telített, vegytiszta neutralitás. Annak látom annak akarom látni. Gyáva nyúl, még az is, húde szaladok már előre, utolérni magam. Nem akarom én azt már észrevenni, hogy tőlem üres, először csak egy szoba, aztán egy egész utca, aztán kerületek, városok, földrészek és bolygók. Idén még nem álmodtam. Négy álommal számolok, annyi szokott járni, annyi van megengedve. Évente, és itt csak semmi poénkodás. Mert az ember megfakítana magában, ezt meg azt, de fél persze, hogy maga is színevesztetté válik, ha már ugyan rég nem az. Takargatni leplezni. Nem hazudni, csak nem úgy mondani ahogy van, mert van amit nem lehet elmondani, csak elárulni. Árulónak lenni pedig nem jó. Mit tehetne az ember ha bántja, hogy jó neki. Lopom én ezt, nem jár nekem, zsebembe gyűröm az egészet, mint gyerekkorom lopott csemegerágóinak celofáncsomagolásait. Zörög a zsebem. Leleplező zajok. Szégyen. Félelem. Kísérlet a hiábavalóságra. És a bőrhártya mögé zárt sötét. megtörik a fény rajta.