Valahogy az ősz beálltával egyre kevesebbet beszélt. Lassabban is kevesebbet is, végül teljesen elhallgatott. Senki nem emlékszik az utolsó kimondott szavaira, ha egyáltalán mondott valamit utoljára. Mondták róla, hogy elkezdett hinni valamiben, hogy eszméket, gondolatokat hordoz a fejében és azokat akarja értelme falai között tartani. Egyesek látták még néha, valami szűk utcákban, de nem köszönt már, zavartan elkapta a tekintetét, ha ismerőst vélt látni, kapualjakba húzódott inkább. Megint mások azt mondták, hogy valami titka lehet, és azt próbálja minden erejével megőrizni. Néha szóba jött, nevettünk azon, hogy mit szólna, ha tudná, hogy anekdota lett belőle, nagy, nehéz kabátjából, és aszimmetrikus mosolyából és abból ahogy valamit mondani szokott. Nem változott meg az arcunk jelentése amikor róla beszéltünk, nem takartuk el zavartan a szánkat, mint aki fél, meghallja valaki. Nem, semmi ilyen nem történt, csak néha félrenéztünk, önkéntelenül is várva, hátha megjelenik valami utcasarkon. Talán hiányzik, talán hiányoznak nekünk a szavai, de a hiányát és olyan magától érthetődően szoktuk meg, mint annak idején a létét vettük tudomásul, nem gondolkodva semmin, csak könnyeden. Meg nem erősített hírek szerint nem hisz istenben, sokat iszik, és az is járja róla, hogy egyszer egyvégtében átaludt egy egész hónapot. Amikor azt kérdezik tőle, emlékszel milyen idiótán voltunk boldogok, akkor az ingünkre mutat és mi lenézünk. Akkor megpöcköli az orrunkat. Már csak kizárólag így lehet vele beszélni. Félek, hogy egy napon már ez sem lesz, hogy elmaradnak ezek az orron pöccintések is, barátkozom a gondolattal, hogy lesz majd akkor, ha a hiányát kell megszeretni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése