sebtolvaj

Olyan szabadságharcosnak képzelném el magam, aki áll a barrikád tetején, kezeiben két féltégla vagyon és azt kiáltja: éljen a szabadság. De gondolataim máris elkalandoznak, mert azon tűnődöm, hogy ha itt a tégla a kezemben, azokból előbb-utóbb bizony fal lesz, mert ilyen a tégla és az ember együttes természete. Igyekszik leválasztani valami teret a kollektív légköbméterekből. Kíhasítani egy szeletet önmagának. Úgy is képzelem, hogy én valójában nem érek annak a mondatnak a végére, hanem csak addig mondanám, hogy ; éljenasza. Ettől persze rögtön valami próféta jellegem lenne, mert aki értelmetlenségeket beszél, úgy általában, annak így vagy úgy van némi lövése a jövőt illetően. Talán köpnék is, mert az olyan elegáns, vagy mert csak láttam valahol. No lám, már partítúrából élek, észrevenném persze, de azért még nem leplezném le magam, szép is lenne mi, egy ilyen értelemben vett szabadságharcos, elgyengülve. Így állnék én ott, magamtól borzasztó módon meghatódva, gondolataimban elsülyedve, kezeimben a téglákkal, nyár volna, egy kertben állnék, és valami kőműves kiáltana nekem, Béla, hozd már azokat a téglákat, soha nem végzünk ezzel a kerti budival. Nem oda budi.