sebtolvaj

Az ember tervezget, hogy ugye egy új nap, hogy hajtaná a hasznot, de a haszon az haszontalan és soha nem találja. Megnézi mindenhol, felforgatja a lakást, keresi ágyneműi közt (no ez öreg hiba, kihűlt helyem okán), aztán a stelázsin, majd emitt és amott. Zugokat macerálgat. Közben öregszik egy cseppet, persze okos fejével biccent, s ha már önerőből ilyen végletesen hülye, remél egyet, de csak úgy mint ha böffente egy jót, valami dús és izletes vacsora után. Visszatér a szokásos E/1-be és aszt is gondolja, jó nagy marha vagyok. Miért akarok én suhangatni, ha olyan hamar rákapok az ízére, mint ha mindig így volna, ha így lenne természetes. Magamra is csak azért kell nézzek, hogy tekintettel lehessek másokra. Olyanokra akikről úgy vélem, illeti az ilyen, még akkor is ha ostobaság. Kesze és kusza, indázó burjánzás. Az, leginkább csak az. Régebben minden feladtnak tűnt, elvégzendő feladatnak, klikk és dolgozni, és elérni valamit, az öngyurma az meg sehol és most tessék, megint. Sajátosan értelmezem én a lelkibékét, mindjárt várok is egy ENSZ csapatot, és fogalmam sincs hogy miért nem tudok én bizonyos dolgokat "jól" elmondani. Vagy ki. Idétlenség.