sebtolvaj

Átfordul a képzeletbeli számláló. A hétből a nyolcba. Megül az űrbéli szél az arcon. Hideg, de én azt hazudom, nem kell odafigyelni rá. Részleges hazugság ez, mert igazából tényleg nem kell odafigyelni. Tényleg nem. Egyetlen összefüggő rohanás, millió megjegyzett kép, egy egy elfeletetett. Mert fogalmam sincs milyen ábrát rajzolt az asztalra, a kiborult ital. Egy könyvlapjai közé légréteg szorul, a valami lenyomata. Álmában verdes egy kicsit, aztán már csak kísértetként valami utcán. Vonulás, rohanás, menés? Mondanám, hogy ez ilyen, mondanám, hogy nincsen semmi baj. Aztán csak legyintek egyet, mert van olyan, hogy valamire egyáltalán nincsen magyarázat. Indokokat keresek valamire, beleértem magamat. Undok vagyok. Nem akarok akarni.