A mai nap tanulsága: fantasztikus kísértet vagyok, de nem tudományos.
A dinamót pedig, hovatovább nem én találtam fel, hanem Jedlik Ányos.

Egy csikk, két csikk, három csikk, négy csikk, sok csikk, kiborul a hamutartó. A cigarettavég tetemek elhevernek a padlón.(markomba röhög a dohányipar) Rendbe szerveződnek és emlékeztetni kezdenek valamikre. Nézem így és úgy, forgatom okosan a fejemet. Mennyi ismerős, (rég láttalak)  hát nem csoda, hogy mindőt szebbnek találom a seprűnél. Magamban ezt mondom: állati. Nézek egy farkasszemet. Már megint nem a magamét.

Hajnalban, ma felijedtem. Csak te vagy itt, így nyugtattam magamat.

Rámtelepszik egy hangulat. Rátelepszek egy hangulatra. Olyanok vagyok(!) mint a kő meg a moha. A szemem a függöny bojtán időz el, nézi hogyan fakulnak rajt' a porszemek. Átviszem az értelmet, vagy majd ő visz át engem, s ha így lesz, jó lesz majd e bizonyos függöny mellett. Kifordult hasú plüssmackók között, cérnán lógna gombszemem. Ha egy gyerek döntögetni kezdene, bízvást abban, hogy szót csal a dohányszín nyelvre, csak annyit mondanék: bazmeg, hol voltál ennyi ideig. Ejj, maradtál volna (a) csendben.

Rettentően félek. Ezt bevallani.

Azért kiabálok magamban, mert félek, hogy meghalkulna észrevétlen bennem, az a valami. És félnék tőle, hogy erősebb lennék nála. Hogy veszteni szeretnék, de le kellene győznöm. Így hadakozok reggelente, amikor kettébe törik a tente, mert én bizony egyetlen befejezett alvást sem mondhatok magaménak. A falnak is füle van, de nincs igazán mit mondanom. Amit tudtam elmondtam, ekkora ragigényeknek én megfelelni már nem tudok. Fáradt vagyok , annyiszor mondogatom magamnak, hogy belefáradok valóban. Nem jelenti az et mégsem, hogy ezirányú érzéseimet állandósítani szeretném. A jelen én vagyok, így oksokodom, és hülye mód tudok hinni, ebben és abban. Nagy itt a sürgés és a forgás, tele minden hivatlan vendégekkel, tudom, hogy mondanom kell valamit, mint ahogy azt is, hogy hallgatni lesz muszáj. Olyan makulátlanul teszem tönkre azt amit lehet. És mióta tudom, hogy vannak olyanok amiket nem lehet megjavítani a félelem egyre nagyobb. Már nem úgy van mint a véletlen levert vázák egykoron, hogy neki esni Technokol rapiddal, és magát a tárgyat jótékonyan úgy a fal felé fordítani hogy ne tessék a szembe a csorbulat, mit én idéztem elő. A titkok nincsenek már meg, a vázák sincsenek már meg, én maradtam. Mondjuk, hogy egyedül, de ez nem igaz. Beleszürkülök a szürkületbe, észrevehetetlenné válok, néha hallatom majd a hangomat. Olyan leszek mint ősszel a vadlibák, na az ő hangjuktól például féltem. Mint ahogy a repülőgép búgó hangja is szomorúság volt, mert mindig akkor húzott el a menetrendszerinti maláv-járat, amikor elment a vendégsereg és kiürült a ház. Kiürült, tehát felvette az ősállapotot, hihetném azt, az a megnyugvás. De nem nyugszom, újra és újra telepakolom, telepakolnám a hátizsákot, butamód az etűd szénsavas italt kibontanám és rosszul tenném vissza, megint. A KISZ logon pedig ott éktelenkedne megint a málnaszín folt. Érthető szavakat keresek mostanság, kevés sikerrel. Bennem a kétség, hogy az elmondás tárgya sem tényleges, talán szükség sincs rá hogy legyen az amit gondolok. Nagyanyám kutyája időnként kergette a farkát, körben forogva, akkor azt mondták; megbolondult. Nem felejtem el ezt a mondatot. Talán el kellene.

"Kazánt súroltam, űztem varjat,
 elnyúltam rothadt szalmazsákon,
 bíró elitélt, hülye csúfolt,
 pincéből tódult ragyogásom,
 csókoltam lányt, aki dalolva
 ropogós cipót sütött másnak,
 de sok szép este elcsüggedtem,
 hogy új dühvel ébredjek másnap;"

Van aki a falnak megy tőlem. És van aki túl azon.

Tükör előtt -
olyan értelmes szemeim vannak, mint egy malacnak.

M.É. indulatos ember hírében állott. Egyszer el is kapta úgy a hév a nyolcadik emeleti lakásában, hogy vagdalkozni kezdett, a végén amikor pedig már a lakásban semmi nem maradt, kidobta magát az ablakon. Alacsonyan járt a nap, hosszan nyújtózott el minden árnyék. Szép fényekkel lefestve a szürke házfalak, soha nem felejtem el azt a délutánt. Emlékszem arra is , hogy szépnek találtam, és szégyenkeztem miatta. És most valahogy nem is süt a nap, se alacsonyan, se sehogy, de olyan mint ha valaki kidobta volna magát az ablakon. Nem bánkódom, de bíztam abban, hogy majd megcsendesül és szavakká jámborul a téboly, és hogy nem sértődök meg, ha közönyeikkel bepermeteznek azok, akiknek ez a dolga.

Bandukolás ez - ezt gondoltam most - leszegett fejjel.
Kinek, minek is szegem?
( a bandukolást se nagyon értem)

Egy nőre gondolok, (most) a görögre. Ki szeretne engem örökre, és én meg kibírnám röhögve.

Mondogatom is magamnak, hogy neked bizonyos dolgokkal nemszabadna foglalkoznod, és azt is mondom, hogy tuladonképpen nem szabadna semmivel sem foglalkoznod, de azt meg nem tudod mit jelent. Aztán megjelennek bizonyos képek a szemem előtt, no de ezt mondjuk még megvilágosodásnak se lehet mondani ott, ahol örökké este van. Mondogatom is magamnak, hogy mit nem szabad nekem ,tenni és azt is mondom, hogy neked tulajdonképpen semmit sem szabadna tenned, hogy neked leginkább kérdezősködni nem kellene, meg a titokszoba kulcslyukán nem kellene kukucskálni, az például nekd egyáltalán nem kellene, mert te aztán pont az vagy aki nem érett semmiféle titkokra. Jár az száf, hogy igazság, és mindvégig tudod, ha van is ilyen egyáltalán, képtelen vagy elviselni. Mondogatom is magadnam, hogy akik elmennek is, azok akkor is maradnak, marasztalom őket, ha van az aztalon morzsa, akkor nézem leginkább magamat madárnak. Mondogatom is magamnak, hogy van mindek is érdekelne, hogy inkább foglalkoznál már lesz-el, és akkor túlontúl előre staladok, mert az érdekelne, hogyan lesz az utolsó fejezet és ki teszi rá a mondatra a pontot. Az én pontomat, ami aztán már az egyetlen biztos lesz. Mondogatom magamnak, hogy mondogatnom kellene, érthetően, tagoltan, hogy nem magamnak kell ezt mondani, de azt is mondogatom, hogy elgondolni sem lehet ezt. Hogy ez végül is kacérkodás, játék, valamiféle ívtelen gondolat, amorf egyhelyben járás. Mondagatom is magamnak, jó nagy hüle vagy te hallod-e, múlókkal magad minek szomorítod. Mondom is magamnak, hallgatok is magamnak, és közben végig azt érzem: nem vagyok itt. De akkor hol(t) vagyok?

Akármit kibírok. Ez olyan sok erőt emészt, hogy akár bele is halhatok.

Van bennem egy dallam, úgy értem lett, olyan értelemben vÉVA hogy keletkezett valami, valami ami nem volt. Mondjuk csak dúdolgat az ember magában, transzponálja, összegyűri, aztán valamit elhibáz, dúrból mollra váltna, hol andalodik, hol andalít. Szavait a nyelvére tűzi, de a szó az nem boldogít. Tudja is ezt az ember - miért ne is tudná, nagy hallgatások közepette, seprűt fog, szíve pitvarában egy részt letakarít, bárányokat kér meg, hogy a muhart lelegeljék, a tyúkhurt magnának hagyja meg. Éveket számol, neveket említ, belakja, kitölti lassan amilye van, amilye megmaradt. Fehér rongyba gyűri, kiszóródik a nemlét (belőle), mint a zsebében a dohányszemcsék azok is évtizedesek, és akkor elkezdi a szemlét. Aztán elmosolyodik, becsapván magát, azt hazudja - miközben kacsint egyet - hogy nincsen egyedül. Van amikor hajlnadó elhinni ezt magának. Enyhül, ha ugyan van enyhülés.

Az ember kezdetben amiatt bánkódik, hogy mennyi mindenbe belehalhat, aztán pedig kiderül, hogy mindent túlélni képes, s attól borzad, hogy olyan megveszekedett, mindent túlélni képes. Külön ratárat készít hiányainak, lajstromba vesz elszalasztottat, és eleve lehetetlent. Hát így vagyok én is, bambulom a falat, és a krízis kifejezés jelentéstartalmát ízlelem, újra, megint. Mert tényleg van, amibe jobb lenne elbukni és nem felkelni többet, csak szemlélődni aztán, szemmel elidőzni a valamin, vagy azon, amit valaha annak hittem. A valami, az nem jelent semmit, sokszor nem is tudja saját valamiségét, rosszabb esetben nem is érdekli. Egésznek látszik, és épnek, rávigyorgok bambán, én aki a részlete volnék, s tűnődöm azon, hogy miért jó ha észrevesz. Arányaimban megbántva, érzékelek, látok és néha érzek is, nincsen mit mondanom már, vehetted észre. Hogy az ember e mondatokban velem analóg. Én volnék, de nem vagyok.

Mappák sorakoznak, embernevük van, és eljátszom a gondolattal, hogy megölni őket milyen lehet.

Most arra gondolok amire nem merek.
Most arra gondolok amire nem lehet.

Kedves Anyám !

Bocsánat a megkésett válaszért. Ezúton közlöm egészségem jól szolgál, és én is jól szolgálom egészségemet. Azt is mondhatnám, titkos viszonyom van tulajdon egészségemmel. Tehát lelki életem miatt nincs mit aggódnia. A csomagot is megkaptam. Az almát megettem, a lovat elcseréltem egy országra, mert nem ilyet akartam.
Üdvözli: Egy(s)zülött fia

Valahogy eltalálni a szükséges, a létezés-mértékű egyensúlyi állapotot. Mindezt nagy madártejhabszerű (nincs ilyen szó) felhők között, nem rendhagyóan, természetesen az égben, azúrban, közben hinni tudni az úrban, nagy bazi mélynyomókon pedig a Some Velvet Morning bömbölne. Kédésekre válaszok hangzanának, kérdesekre válaszokat hangzanék, artikulálna a lelkem, nem formátlan heherészés formájában. Egzakt lennék, amennyire lehet, messziről szépnek, távolról okosnak tünnék, vagy fordítva, de mindegy is milyen lennék, mert mint mondtam a kékben gázolnék, és bennem a Some Velvet Morning ordítna.

Én jó régen nem tudom, hogy mi is itt az ábra, csak lábra kap valami gondolat, ugyanakkor levesz a lábamról. Na, jó az indokoltnál ájulékonyabb vagyok olyakor, igyekszem ezt magamnak beszámítani, úgy, hogy közben aztán mégse számítsak semmire se nagyon. Csodálkoznék, vagy néznék csak bambán, szavakat mondanék ki (hihetőnek), melyekről elhinném sajátjaim, de mástól kapottak, megint mástól kopottak. Jajj, de nagyon nem értek semmit, magamon is kívül. Ez most van, és eztán már soha se lesz. Egy pillanat türelmet kérek. Az a pillanat már nincsen. Túlcsordulni - e szó jó, kinek a buffer, kinek a koffer. Megízlelni valamit, kiköpött ilyen vagyok. Egy bufferbivaly.

Olyan jó lenne az a valami, az a valami amit nem lehet kimondani, s hogy mit miért nem lehet arra úgy sincs magyarázat. Aztán meg bizakodni abban, hogy a hallgatás kellően tagolt és félreérthetetlen. Hogy ugyan törés, de akkor annak meg szép, vagy legalábbis funkcionális. Én még a dzsinnből is kiszabadítanám a palackot, olyan kedvem vagyon. Tudom, hogy nem éri meg, de akkor is. Megsímit a délután és én meg hagyom. Ágyra hever az ami lever.

Miért tesz olyan képeket, kinek az a dolga, hogy elébünk képeket tegyen, amelyek látnivalóan nem valóságosak. Látszik a reszketegségükből, hogy délibábok, hogy nehezen kimondhatóan, de minden értelemben szép képek. S ha már teszi, akkor miért nem ad hozzájuk tetsző szavakat, mivel magamat jellemezném, árulnám magam.

A szemekbe ugyanaz a kérdés van belerejtve, csak máshogy tesszük fel, és más válaszokat várunk rájuk. Egyébként minden egyezik, ezért mondhatjuk magunkat fajnak.
Én például vagyok a siketfaj.

Rossz a keddem. Elromlott, talán a hideg miatt, talán a tömeg miatt, talán a szittya magyarok miatt, vagy ki tudja mi miatt. Vagy lehet, hogy ilyen ez, hogy csak azért mondom ilyennek-olyannak, mert emberből vagyok, és ha földet mondanak nekem, akkor bolygókra gondolok, és nem is mindig csak gondolok, hanem földre akarok. Engem ne kérdezzen senki, hogy van  élet a halál előtt, én nem vagyok reprezentatív példa. Csapdosás vagyok, hullámzó mozgás, megy velem az ingajárat. Kiborul a bili és ettől kiborulok. Ilyen vagyok, ilyen is voltam. Hova megy ez a járat? Hát az Inga Birodalomba, és nem te  leszel aki hegyesre szopja a piramisokat. Ahogy baktatsz a sötétben, és flörtöl veled a fagy és eszedbe jutnak a képeid, elképedsz, ahogy a fényszóróban meglátod a kurva keresztbe tett lábait, majd nem sokkal később a vasúti átkelőhelyet jelző X alakú táblát. Annyi üzenet, annyi rejtvény, és téves a címzett, én ezt megfejteni már képtelenül megyek a hidegben. Aztán sietősre veszem a lépést, és nem csak a fagy okán, de e felől írnom gonoszság volna már. Elbizonytalanodom, hogy azok a mondataim amelyek nincsenek nekem, vajon kellenének e ha lennének, lenne e jelentésük, bizonyos embereknek. Minél több jó látok annál nehezebben viselem a rosszat, mániákusan rosszul , ennyi lenne, erősen sarkítva. És még csak annyi, van az a helyzet, amikor az ember olyat áhít, aminek ő maga vet gátat. Olyankor azt kérdezné: mi legyen? Persze nem valakitől, mert az nincsen, olyan nem lehet. Lebeg ez a kérdés, mint a vásárban elszabadult lufi, és ő követi, és csak bizik abban, hogy közben, beleivódik abba a valamibe, az időbe, az életbe, egy pillanatba, egy élő rostba, próbál hinni abban, hogy létezik az a rosta, amelyen megáll, és nem hullik tovább. Rossz volt a keddem, letepert. Jóvátéve, utólag is. Nem szabad, így intem magam, a valahovába.