sebtolvaj

Azért kiabálok magamban, mert félek, hogy meghalkulna észrevétlen bennem, az a valami. És félnék tőle, hogy erősebb lennék nála. Hogy veszteni szeretnék, de le kellene győznöm. Így hadakozok reggelente, amikor kettébe törik a tente, mert én bizony egyetlen befejezett alvást sem mondhatok magaménak. A falnak is füle van, de nincs igazán mit mondanom. Amit tudtam elmondtam, ekkora ragigényeknek én megfelelni már nem tudok. Fáradt vagyok , annyiszor mondogatom magamnak, hogy belefáradok valóban. Nem jelenti az et mégsem, hogy ezirányú érzéseimet állandósítani szeretném. A jelen én vagyok, így oksokodom, és hülye mód tudok hinni, ebben és abban. Nagy itt a sürgés és a forgás, tele minden hivatlan vendégekkel, tudom, hogy mondanom kell valamit, mint ahogy azt is, hogy hallgatni lesz muszáj. Olyan makulátlanul teszem tönkre azt amit lehet. És mióta tudom, hogy vannak olyanok amiket nem lehet megjavítani a félelem egyre nagyobb. Már nem úgy van mint a véletlen levert vázák egykoron, hogy neki esni Technokol rapiddal, és magát a tárgyat jótékonyan úgy a fal felé fordítani hogy ne tessék a szembe a csorbulat, mit én idéztem elő. A titkok nincsenek már meg, a vázák sincsenek már meg, én maradtam. Mondjuk, hogy egyedül, de ez nem igaz. Beleszürkülök a szürkületbe, észrevehetetlenné válok, néha hallatom majd a hangomat. Olyan leszek mint ősszel a vadlibák, na az ő hangjuktól például féltem. Mint ahogy a repülőgép búgó hangja is szomorúság volt, mert mindig akkor húzott el a menetrendszerinti maláv-járat, amikor elment a vendégsereg és kiürült a ház. Kiürült, tehát felvette az ősállapotot, hihetném azt, az a megnyugvás. De nem nyugszom, újra és újra telepakolom, telepakolnám a hátizsákot, butamód az etűd szénsavas italt kibontanám és rosszul tenném vissza, megint. A KISZ logon pedig ott éktelenkedne megint a málnaszín folt. Érthető szavakat keresek mostanság, kevés sikerrel. Bennem a kétség, hogy az elmondás tárgya sem tényleges, talán szükség sincs rá hogy legyen az amit gondolok. Nagyanyám kutyája időnként kergette a farkát, körben forogva, akkor azt mondták; megbolondult. Nem felejtem el ezt a mondatot. Talán el kellene.