Van bennem egy dallam, úgy értem lett, olyan értelemben vÉVA hogy keletkezett valami, valami ami nem volt. Mondjuk csak dúdolgat az ember magában, transzponálja, összegyűri, aztán valamit elhibáz, dúrból mollra váltna, hol andalodik, hol andalít. Szavait a nyelvére tűzi, de a szó az nem boldogít. Tudja is ezt az ember - miért ne is tudná, nagy hallgatások közepette, seprűt fog, szíve pitvarában egy részt letakarít, bárányokat kér meg, hogy a muhart lelegeljék, a tyúkhurt magnának hagyja meg. Éveket számol, neveket említ, belakja, kitölti lassan amilye van, amilye megmaradt. Fehér rongyba gyűri, kiszóródik a nemlét (belőle), mint a zsebében a dohányszemcsék azok is évtizedesek, és akkor elkezdi a szemlét. Aztán elmosolyodik, becsapván magát, azt hazudja - miközben kacsint egyet - hogy nincsen egyedül. Van amikor hajlnadó elhinni ezt magának. Enyhül, ha ugyan van enyhülés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése