sebtolvaj

Az ember kezdetben amiatt bánkódik, hogy mennyi mindenbe belehalhat, aztán pedig kiderül, hogy mindent túlélni képes, s attól borzad, hogy olyan megveszekedett, mindent túlélni képes. Külön ratárat készít hiányainak, lajstromba vesz elszalasztottat, és eleve lehetetlent. Hát így vagyok én is, bambulom a falat, és a krízis kifejezés jelentéstartalmát ízlelem, újra, megint. Mert tényleg van, amibe jobb lenne elbukni és nem felkelni többet, csak szemlélődni aztán, szemmel elidőzni a valamin, vagy azon, amit valaha annak hittem. A valami, az nem jelent semmit, sokszor nem is tudja saját valamiségét, rosszabb esetben nem is érdekli. Egésznek látszik, és épnek, rávigyorgok bambán, én aki a részlete volnék, s tűnődöm azon, hogy miért jó ha észrevesz. Arányaimban megbántva, érzékelek, látok és néha érzek is, nincsen mit mondanom már, vehetted észre. Hogy az ember e mondatokban velem analóg. Én volnék, de nem vagyok.