sebtolvaj

Mondogatom is magamnak, hogy neked bizonyos dolgokkal nemszabadna foglalkoznod, és azt is mondom, hogy tuladonképpen nem szabadna semmivel sem foglalkoznod, de azt meg nem tudod mit jelent. Aztán megjelennek bizonyos képek a szemem előtt, no de ezt mondjuk még megvilágosodásnak se lehet mondani ott, ahol örökké este van. Mondogatom is magamnak, hogy mit nem szabad nekem ,tenni és azt is mondom, hogy neked tulajdonképpen semmit sem szabadna tenned, hogy neked leginkább kérdezősködni nem kellene, meg a titokszoba kulcslyukán nem kellene kukucskálni, az például nekd egyáltalán nem kellene, mert te aztán pont az vagy aki nem érett semmiféle titkokra. Jár az száf, hogy igazság, és mindvégig tudod, ha van is ilyen egyáltalán, képtelen vagy elviselni. Mondogatom is magadnam, hogy akik elmennek is, azok akkor is maradnak, marasztalom őket, ha van az aztalon morzsa, akkor nézem leginkább magamat madárnak. Mondogatom is magamnak, hogy van mindek is érdekelne, hogy inkább foglalkoznál már lesz-el, és akkor túlontúl előre staladok, mert az érdekelne, hogyan lesz az utolsó fejezet és ki teszi rá a mondatra a pontot. Az én pontomat, ami aztán már az egyetlen biztos lesz. Mondogatom magamnak, hogy mondogatnom kellene, érthetően, tagoltan, hogy nem magamnak kell ezt mondani, de azt is mondogatom, hogy elgondolni sem lehet ezt. Hogy ez végül is kacérkodás, játék, valamiféle ívtelen gondolat, amorf egyhelyben járás. Mondagatom is magamnak, jó nagy hüle vagy te hallod-e, múlókkal magad minek szomorítod. Mondom is magamnak, hallgatok is magamnak, és közben végig azt érzem: nem vagyok itt. De akkor hol(t) vagyok?