Rossz a keddem. Elromlott, talán a hideg miatt, talán a tömeg miatt, talán a szittya magyarok miatt, vagy ki tudja mi miatt. Vagy lehet, hogy ilyen ez, hogy csak azért mondom ilyennek-olyannak, mert emberből vagyok, és ha földet mondanak nekem, akkor bolygókra gondolok, és nem is mindig csak gondolok, hanem földre akarok. Engem ne kérdezzen senki, hogy van élet a halál előtt, én nem vagyok reprezentatív példa. Csapdosás vagyok, hullámzó mozgás, megy velem az ingajárat. Kiborul a bili és ettől kiborulok. Ilyen vagyok, ilyen is voltam. Hova megy ez a járat? Hát az Inga Birodalomba, és nem te leszel aki hegyesre szopja a piramisokat. Ahogy baktatsz a sötétben, és flörtöl veled a fagy és eszedbe jutnak a képeid, elképedsz, ahogy a fényszóróban meglátod a kurva keresztbe tett lábait, majd nem sokkal később a vasúti átkelőhelyet jelző X alakú táblát. Annyi üzenet, annyi rejtvény, és téves a címzett, én ezt megfejteni már képtelenül megyek a hidegben. Aztán sietősre veszem a lépést, és nem csak a fagy okán, de e felől írnom gonoszság volna már. Elbizonytalanodom, hogy azok a mondataim amelyek nincsenek nekem, vajon kellenének e ha lennének, lenne e jelentésük, bizonyos embereknek. Minél több jó látok annál nehezebben viselem a rosszat, mániákusan rosszul , ennyi lenne, erősen sarkítva. És még csak annyi, van az a helyzet, amikor az ember olyat áhít, aminek ő maga vet gátat. Olyankor azt kérdezné: mi legyen? Persze nem valakitől, mert az nincsen, olyan nem lehet. Lebeg ez a kérdés, mint a vásárban elszabadult lufi, és ő követi, és csak bizik abban, hogy közben, beleivódik abba a valamibe, az időbe, az életbe, egy pillanatba, egy élő rostba, próbál hinni abban, hogy létezik az a rosta, amelyen megáll, és nem hullik tovább. Rossz volt a keddem, letepert. Jóvátéve, utólag is. Nem szabad, így intem magam, a valahovába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése