Már megint kiteríti lapjait a gépem. Már megint nincs közte a hangkártya. Már megint elfásít ez az egész. Már megint jó menni az alkonyban. Már megint jó várni valamire. Már megint egy vonat sápadt fényei. Már megint egy teraszon ülök. Már megint egy poharat markolok. Már megint leengedem a torkomon a kesert. Már megint kigyúlik a kislámpa fénye. Már megint becsapodik a fürdőszoba ajtó. Már megint fekszem és nézem a plafont. Már megint vizes maradok, úgy sietek. Már megint lefátylaz a fáradtság. Már megint este van. Már megint öregszem. Már megint puha reggel van. Már megint ráncok a takarón. Már megint játszik a függönnyel a szél. Már megint tartok valahova. Már megint állok a párhuzamos vasak között. Már megint utána nézek a valakinek. Már megint - tőlem is - üres a szoba. Már megint itt van a szerelem. Már megint itt maradtak a képeslapok. Már megint ugyanazt írom. Már megint írom ugyanazt. Már megint megint van.

Persze meglát és azt kérdezi, miért ilyen nagy a szám. Erre azt felelem, hogy mert kurvára fáj a fogam (óva intek mindenkit attól, hogy e mondatot félremagyarázza). Nem faggatozik, tudja a dolgát, vasak után nyúl, a szemembe világít, amitől persze, hogy nagy lesz a pupillám és magas a vérnyomásom, de jó a szívem, viszont napok óta, egy nagymama nem sok, annyit sincsen kedvem bekapni. Amit művelek az inkább csak nyammogás, nem is tudtam kikúrálni magam. Amikor a tű az ínat hasítja, akkor megrezeg a telefon a zsebben, de nem tudok odanyúlni, remeg a szám és rezeg a zsebem, dupla az élvezet a végső zsibbadás előtt. Görcsbe rándul a kezem, aztán  a csempék a falon, a nikkelezett csaptelep, a személyzet lábán a fapapucs.. Rájövök, hogy én szeretek zsibbadni. Aztán kiültetnek a csempék közé, van egy vörös színfolt is a váróban, szerencsére nem vér. Megnyugtat a mosolygás. Néhai és jelen fogaimról esik szó, mindnek szépen elmesélem az életútját röviden, különösen annak a fránya tejfognak, akiről nem is lehetett tudni hogy tej, és belülről bomlasztott. Nővér jön, hogy zsaibbadok e, mondhatnám azt hogy vagy 10 éve zsibbadok, de a fogam az még hasogat egy kicsikét. Eltűnik az ajtó mögött, néhány perc egér út. Sorstárs is akad közben. ELO tematikájú fogkezelési tanfolyamban részesülök, amikor nem értek valamit, akkor azt mondom, aham. Aztán nyílik az ajtó és én meg be. Eltátom rettentő szájamat, hogy jól odaférjen, megérdemli, hogy segítsek neki, aki engem így elzsibbaszt annak nem gördítetek nehézségeket ténykedései elé. Beindul a black and decker light verziója, megint rezgek. Zsibbadok. Belenézek a lámpába, hogy szarabb legyen az egész. Memorizálom, hogy milyen márkájú lámpa alatt szenvedek, és hogy nincs e benne kamera és most a fogamba beépít valami jelfogót. Mit tudom én, az apeh kérésére, vagy valami kereskedelmi csatornának érdekes lett hirtelen pont az én a szám, netalán tán egy új discovery sorozat készül a szájba lakó planktonállatokróll, annyi minden veszély fenyegeti a magamfajta embert manapság... Egy sor olyan tárgy kerül elő, amiről nem akarom meg tudni, hogy pontosan mire is jók. A fehér köpenyes azért sejthet valamit jelen lelkiállapotomról, mert mielőtt egy vatta pamacsot fog meg, azelőtt is gondosan tájékoztat - ez nem injekció. Zsibbadt mosolyom a jussa. Nekem már mindegy, én elvagyok zsibbadva, tőlem most már akármi is lehet. Elgondolom, ott székben, hogy az egész művelet után félrehívom és diszkréten megkérdezem, hogy nem adna e még be ilyen zsibbasztókat, vannak ötleteim, hogy hova. Kérnék mindjárt egyet a hónaljamba és a fülem mögé. Mindkét combomba, félig megmaradt lábikráimba, a farizmom helyére is adatnék egyet. A végén pedig még azt kérdezném tőle - doktor úr, a maga szíve sose fáj? Válaszától függetlenül ambícionálnám ha belevágna a mellkasomba néhány hónapra elegendő érzéstelenítőt, s hogy erre az egészre ne is emlélkezzek az agymba is kérnék egyet. Persze most mondja R, hogy nem érezni nem jó. Igaza van, tudom, de ez a másik, aminek szorításán csak a zsibaddás enged valamelyest, nos az meg olyan pokolian nehéz.
Sajátos sebtolvajszendvicsek ideje jő el, két gumicukor közt egy cataflam.

Tizenkét proletár összetanakodék,
az szép Budapestet, hogy feldíszítenék.
Díszítenek buszt is, díszítenek falat,
sírni már nem ér a Kárpátok alatt.

Azt mondja a vezető párt egynehány prominense, hogy aki kampányt kiált, az nem jól értelmez, mert ez nem kampány, ennek semmi köze a politikához, ez mindössze csak arc, vagy mi, arculatkeresés. Azt felesleges firtatni, hogy eddig volt e arc, ha igen, akkor milyen, vagy miért látszik folyamatosan seggnek, ha meg nem volt, akkor miért most lett olyan fontos a léte. Sajátos pártbeszéd ez, pirosfehérzöldben, az olvasni nem tudókat/szeretőket cd-vel jutalmazzák.
Nem újdonság, a kép az hatalom, szemben az olvasással, nem kell feltétlenül tudni, nem kell felismerni az eszközeit, ennél fogva sokkal több emberhez jut el, mint bármely egyéb közlés, de írás ez mégis. Az elég szerencsétlennek tűnhet, hogy egy hatalmon maradni akaró párt, tömegbázisát analfabéta magazinolvasókra alapozza, de ha másra nem is jó ez az egész, szépen kirajzolódik az ország szellemi, társadalmi, morális lázlapja. Egy kis puhatolózást érzek, nem a saját arcot keresik az urak, arra kíváncsiak leginkább, hogy a másfél évtizedes sorvasztás után mennyire lettünk hülyék. Vizsgázni fogunk, dolgozik bennem egyfajta szkepszis, azt illetően, hogy nem fogunk csalódást okozni. A mi arcunkat keresik, nyilván azzal a prekoncepcióval, hogy semmit nem találnak. Hát nekik legyen mondva.
Nekem sarkos véleményem van arról a honfitársamról, akinek a színes magazin 10 tipp rovata képezi az abroncsot élete szekerén, arról még sarkosabb amikor ugyanez az ember az urna elé járul, mint felelős, a közösség sorsa felől döntéseket hozni képes embert mímelve. És e magazinokban majd eljut a célközönséghez az úgynevezett Buli lemez is, amelyet nyilván valamelyik lefoglalt DC++ szerver repertoárjából állíthattak össze huncutan.
Aztán a kulcsszavakról is egy kevés. Egy kampányt érdemes olyan fogalmakra alapozni, amelyek az adott társadalomban hozzávetőlegesen ugyanazt jelentik, feltételeznek egyfajta konszenszust.
Itt van egy jó kopott szó elsőnek: bátorság. Erre kapásból nem találnak a fentebb leírt kitételek, mert a bátorságnak olyan sok színe és értelme lett manapság. Olyanformán kell elgondolni, hogy a bátorság az olyan mint a divat, korfüggő. Régen mondjuk olyan kvalitású emberre mondták, hogy bátor, mint pl Dugonics Titusz, kevésbé árnyalt, nem szarozós fajta, könnyű kiigazodni rajta. Mára azoban sok bátorság van, ha úgy veszem a viszkis rabló is bátor, és gyanítható, hogy bizonyos értelemben az is az, aki milliárdokat lopva külföldre utazik, aztán meg bátran, de gyakorlatilag tét nélkül visszajön. A bátorság plakáton, a szájában erős paprikát tartó női száj, bizonyos korosztálynál zavart okoz, mert keresi a "magnum, titkos csábítás" feliratot, a pubertáskorúaknál lanyha erekciót, updateknél nyálelválasztást idéz elő.
A másik - nem tudni, hogy szándékoltan avagy sem -, de mindenképpen a legnagyobb felületet nyújtó, az "osztozni jó" feliratot magán hordó kompozíció. Osztozni min? Akár ezt is megkérdezheti a szemlélő, de nem vagyok benne biztos, hogy teszi e? Egyrészt erre alapozom azt a feltevést, hogy ez a "mennyire vagytok hülyék" ismeretlenmentes megoldó képlete. Kicsit olyan, mintha a vezető párt csipkerózsika álomból ébredt volna, és nem lenne tisztában az e szavakra rárakódott nyálkának a létével. Osztozni ma azt is jelenti, hogy mutyizni, fiktív számlát írni, és azt letagadni, pályázatot nyerni, de aztán meg mégse, stb... Aztán jelenti bizony azt is, igaz fakón, de hogy a környzetem iránt nem közömbösnek lenni. Homlokegyenes (legalább az legyen az), és ha valaki ilyen fogalmat használ, akkor nem lehet meglepődni majd azon, ha az osztozkodniból osztás lesz. Legalább három felé, azonosulókkal, ellenlábasokkal, és ettől a büszkén vállalt kreténségtől megcsömörlöttekkel. Már nem kell olyan sokat aludni.

Powered by golden...ööö... Blue

Az FBI criminal toptízébe, be kellene választani ezt a katerina hurrikánt. Aztán amikor már ez is megvan, kiírni a goldenkiller bajnokságot. Aztán elfordulni, mindennek háttal, mint Tandori mackói.

Mi lehet K.-val, ez is eszemben van néha, a napokban, amik (t)kp- ban telnek, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Egy mondata foglalkoztat, különösen az, amikor már letelt a majdnem hét év az ördöghegyen, és mindenki, vagyis sokam, vagyis nekem elegen akarta hogy velem az a valami legyen, szóval K. akkor azt mondta nekem decens magázódással, hogy én olyan erős vagyok mint a bivaly (azaz így, hogy Zs, maga olyan erős mint a bivaly, ha ezt kibírta - nem tudta ő, hogy én ezt egyáltalán nem bírtam ki, mert én mást nevezek kibírásnak). Sok kérdést kérődztem én akkor fel, de mind megakadt a torkomon, és nem is nagyon volt kéznél a merszem. Igazán nem tudtam, hogy látott e már K. közelről bivalyt, vagy csak a a national geography-n, ha pedig látott, akkor megfigyelte-e, hogy mindőnek olyan szomrú szeme van, és unottan vannak, mintegy csak mímelik a létet, nézd csak el ahogy látnak. És ha már ezt mondta, komolyan gondolta e, vagy csak K. tényleg annyire bölcs, vagy jót akart, hogy tudta, hogy akkor ez a mondata majd olyan lesz mint a régi strandozások, R. könyvéből az a  mondat, nagyi háza előtt a különös formájú tehénszar a sarazós kő mellett, hogy ez a bivalyi mondat örökre megmarad majd. Most arra gondolok, hogy az lehetett vele a célja, hogy ez lenyomat legyen, szerintem azzal ő egyáltalán nem törődött, hogy e mondatának, kijelentésének van e akár 1,5%-os igazságtartalma is, gyanítom ez a mondat csak magáért való volt. És most azon gondolkodom, hogy talán K. mégis csak bölcs, de azért az levon meglévő és becsült érdemeiből, hogy nem tudok hinni neki. Ez már majdnem deficit.
Tisztelettel, a bivalyszemű moly.

- és mit mondana K, ha elmondanám mindezt neki - tiszta hülyeség.

Minden nap százszor, ezerszer is eszembe jut, hogy mit csinálok, és kérdezem magam; meg vagy te örülve, hova is mennél? Mert hát az eszembe jut egy nap, százszor és ezerszer, hogy nem kellene egyszer majd visszajönni. Csak az nem jut eszembe soha, hogy el is kellene menni. És a hova se jut eszembe. Hova, hovább, leghovább.
Idevág: nem tudom, mi az hogy ős, mi az ép, mi a tiszta, de van hogy látom - mint ahogy a a hiénahadakat is körülötte, és csak elfordulok, lehajtom a fejem. A végén bűnös leszek. Ezek mindent összemocskolnak önmagukkal. Mi mindent összemocskolunk.

Hosszasan ébredek. Keszonkarma. Maradnék minden reggel ott, ahol egész este voltam, amíg az eszméletem az ingek mellett lógott a fogason, vagy a hangeszerek mellett a falnak támasztva egyensúlyozott a józan ész. És reggel valahogy nem talál a helyem, nem beszéltük meg melyikünkön mily ruha lesz, ki olvas újságot és milyet, a felismerést megkönnyítendő. Elmúltam a szavak emberének lenni, a csend az többé már nem mímelt, nem dramaturgiai eszköz a valamihez, hanem magának való. Cafatokat lopkod belőelem éjjelente a jelen, a fele lábikrám már hiányzik, mit az éjjel kiharapott ez a valami, ez a démon, aki egyre többeket torzít, a korszellem szerinti széppé. Már a fókasággal is beérem, már az eszkomósággal is, én már megvehető vagyok, nincsen becsületem, nincsen önbecsülésem. Kis malíciával azt is mondhatnám, ide azzal a tál lencsével, de nem visz rá az étvágy.

Mi is lesz azokkal akik már se eszkimók, se fókák nem akarnak lenni. Előbbi a tömegiszony, a másik a víziszony miatt. Plázahering.

Üres vagyok. És az is üres amiben vagyok. Ma valahogy nem jó.

Ezekben a napokban mindig figyelmeztet valaki valamire. A kedves női hang arra, hogy a leszakadt néprétegekhez tartozom, persze van visszaút, ha elrombolok a bankautomatához, akkor majd megint nézhetek a tükörbe bele, felegyenesedve, ahogy illik egy emberszabásúhoz. Mert én így vagyok szabva. Aztánn megint más arra figyelmeztet, hogy az úgy nem úgy van, hanem sokkal inkább sehogy. Aztán a gyomrom arra figyelmeztet önző módon, hogy ő bizony remeg. A hangkártya másfél hét szervíz után arra, hogy barátságunk vékony cérnaszálon köt össze csak minket, ha kedve van eltűnik, faképnél hagy. A telefonom csörgése meg arra figyelmeztet, hogy azért én mégis ebben a valamiben vagyok, de erről meg az jut az eszembe (önző vagyok), hogy annyira nincsen kedvem néha. Persze sose azok látnák a kárát, akiknek szánva van, mert azoknak eléggé sajátja hogy ne vegyenek semmit se észre. Kb egy 12 éves anyagi szintjén figyelmeztet minden. Testben és lélekben. Vagy valahogy így.

Mások vannek e úgy, hogy nevetni lenne kedvük, de azért nem teszik, mert arra gondolnak, hogy a majdani sírások (mert azok is vannak - azok is lesznek), talán kevésbé lesznek megerőltetőek, igyénybe vevőek , ha az örömben is mértékletesek.
 - antihedon aldehid -

Tkp nincs baj, (jajj de utálom amikor így kezdek valamit). Már van olyan hogy sajátgép, és jééé , tényleg saját és tényleg gép, aktuálisan még működik is, de nem veszek mérget, és ide a bököt, ahogy anyám mondaná. És szeptemberi sunyi napok vannak, olyan settenkedősen jön megy a nap, mint ahogy én is settenkedve megyek éjjelente, mert hogy nehéz annak a világban elboldogulni aki nettelen. De sok mindent lehet ebből is tanulni, például azt, hogy nem szabad megijeszteni az árnyékomat, jó esetben észre se nagyon venni. Bazi nagyok lesznek a házak éjjel, ezeket én eddig nem vettem észre. Aztán vam még az a fajta túlcsordulás, amikor már magamat nem mint a létező világ egy kis részét értelmezem, hanem van itt ez a három nap, ez időben van inkább úgy  mondom, hogy évekkel ezelőtt, de nagyon is ilyen alacsonyan eső fények melett volt, egy bizonyos három nap. Amiből aztán az félév befele lett, ami biztos már soha nem fog tudni elmúlni, mert nem ereszt az a dolog, és talán én se rendesen azt a dolgot. Mostanság fáradtságra blazírozok, asszondják, hogy ez akkor munkamánia, de ez nem igaz, mert lusta vagyok mint a föld, szöszmötölés, szarakodásy van, a nap túlélése, elmulasztása az rövid távú cél, a hosszútávúhoz meg azt hiszem dioptria kell. Lett egy példaképem is időközben, a Füttyös Pepi. Na majd még róla később azért azt hiszem lesz szó, jó ha van az embernek egy ilyen barátja, aki mindig..., na ő pont ilyen. Le se tagadhatnám. Le se tagadhatna. (Jajj de utálom, amikor így fejezek be valamit).

Elnéző vagyok. Igen is elnéző, mert elnézem ahogy dacolnak a népek a szeptemberrel, polóba bújva számítanak valamire, valamire ami el megy - semmi kétség - valami, aminek most már maradni kellene. És én is ott vagyok köztük, és én is polóban bojkottálom az időt, a nagy nyári elmenetelést. Magam módja. Belőlem a szokásos nyárvégi hiányok szökdösnek, amit tettem, és amit nem tettem, de lehet, hogy kellett volna, vagy éppen ellenkezőleg. Majd itt marad valami ragacs, néhány pillanatnyi idő, ami elszámoltatható, számon leszek kérhető, és ez talán jó is. Olyan hirtelen jön ami megy, olyan hirtelen megy ami jön. Kapkodom a fejem, a fejem is kapkod engem. Úgy vagyok én már, hogy amikor nézek valamit, azt mindig csak nézném, valahogy egyre csak nézném, kiragadva mindenből, kiszakítani abból ami van, és mindig csak mindig csak nézni, de nem gondolni azzal, hogy miért nézem, és arra is csak egy kicsit, hogy mit nézek. A fejem egy börtön, egy kulcs nem sok annyi sem talál a zárba, arcokat rejtegetek, bizonyos arcokat. Úgy vagyok a várakozással én már, hogy arra is várok amire nem is nagyon kell várni, mert - három eset is lehetséges -, hogy arra várok ami van, vagy arra várok ami nincsen, vagy arra ami nem lehet. De úgy  vagyok a várakozással is, hogy ha várok akkor, szóval, hogy akkor is csak mindig várnék, és nem gondolnék azzal, hogy ugyan vár e engem az a valami. Így bomlik meg bennem a folytonosság, mert persze nem vág mindig egybe a valami velem. Majd jönni fog egy szakasz, minek a végén ketté szakadsz, és majd az is ketté, így vagyok én négy jó mindhalálig.

Ma egy kicsit olyan nap volt, hogy meg nem mondanám, hogy milyen napra esett. Azt meg pláne sőt nem, hogy estem e volna én egybe vele. Bazi nagy lepkék eveznek szintán bazi nagy szárnyaikkal a koponyámban, amely zsugorodik, olyan hipotalamuszi, alamuszi csiklandás ez vagy mi. Hanyatt homlok lebeny. Mindössze alap(lap)talan érvek sorakoznak, na jó rekednek meg inkább, rá ragadnak a szájpadlásomra mint a stolwerk, és akkor még a pirulák sehol, úgy mint fájdalomcsillapítás. Nekibőszülök és magammal álmodok, azaz ráfestem a portrémat belülről a szémhéjamra. Egy tál lencsén át, minden olyan más megvilágításba kerül, van hogy észre is veszem magam, sőt pláne olyan is van, hogy más helyett is észre veszem magam. A legrosszabb eset, hogy megveszek, de arról már végképp nem tehetek, én is el akarok olvadni úgy mint a stolwerk, úgy mint a szájpadláson. Odaragadni és lemálani. 
Ma az ég, esteledvén, bonclészínű* volt.

* bonclészín -  nem ipari mennyiségű, a házi csirkefeldolgozásnál használt, a vájlingban hátramaradt víz tónusa.

Ide meg most olyan postot képzelhetsz el amilyet csak akarsz. Nem győzöm hangsúlyozni ez nagyon-nagyon fríblog.

És akkor betoppannak, és akkor előjön, hogy az anyám gerince még egykor szpartakiádot nyert, igaz olyan kis vacak jász szpartakiádot, de azért mégis. És aztán az hogy ez a gerinc a büdös életbe nem fog meghajlani, és először negyven kilós lesz és aztán meg harminc, aztán meg nem tudni mi lesz. Hát dehogy is nem. De nem maradhatunk itt, sorba jönnek elő a mesealakok a közös regényünk lapjairól lekérezkednek: kaszajuszti, pappné, januhár, bögyör, andrélaci, mákjóska, fokhagymás mari, a füleki klán, a bolondrózsi, fininéni meg a többiek is. És  tányérok kerülnek az asztalra, és leves a tányérokba, és  kanál a levesbe, és mi a csúcsragadozók, illetve ez a mi inkább már csak ők, mert nekem nincs étvágyam ,elhagytam valahol. Én inkább csak figyelem a szájakat, ahogy megőrizték a mozdulataikat évtizedek után is, ahogy eltátódnak, ahogy a kanalat mozdítja a kéz, ahogy a cérna metélt kilóg a szájból. Közben a mesealakok, mint a szellemek bejárják a szobát, poharak borulnak fel, szabadkozás, hogy túl sós, hogy sótalan, hogy lehetett volna sütni, hogy félig nyers. Szóval körörzünk magunkba tekergőzve, s ott van az a gerinc mindvégig, ami már soha nem fog meghajolni, és ott vagyok én is ebben az egészben benne, én, akinek nem lesz már étvágya soha. Az emlékezetünk rettető vermében vagyunk most, elidőzöm azon, hogy őket mindez bántja e, hogy van e olyan rész az emberben, amely restelkedik amiatt amire vágyik, és hogy vajon tudja e mi az. Nem kérdezek semmit, nem tudom hogyan kell, azt sem tudom, érdekel e mindez. Csak valahogy azt érzem, hogy ökölbe szorul a szívünk, így együtt és még arra, hogy mindent múlt időbe teszünk. Szeretem őket, de talán nem is őt magukat, hanem azt amit jelentenek, Öcsi bácsi fecske típusú, de metálbordó kerékpárját, a mindig malteros nadrágot, egy hiányzó felső ujjpercet, egy félrehúzott szájat. Olyan mint ha mindnyájan régóta elhagyott házak volnánk, kísértet házak, ahova a szombati ebéd idején járunk magunk magunknak kísérteni. Betegre kell enni magunkat, közösen lehet csak az ilyet, nézem az vörösödő arcokat, ahogy küzdenek a falatokkal és ahogy  gerinc tulajdonosa azt mondja, egyetek még. Gonosz egy játék, nem lehet nemet mondani - nem érzek semmit, szemérmetlenül hallagatok, figyelek. Azt hiszem ez minden amit erről mondani tudok.

Békét köthetnék a hónaljammal. Erre is gondoltam.
Egybeesni magam.

Jajj, hogy most mi van velem, Sóhajtgatok, és tejet venni is úgy megyek a helyi infrastruktúrákba, mint ha éppen csak egy regény fejezet lenne mindaz ami akkor és ott megtörténik. Húzom az időt, teszek veszek, mielőtt még jön aki befejez. Szerintem én néha már vágyom is erre, a befejezésre, a kifejletre, amikor a kéz összecsukja azt a könyvet, és mindegy az is, hogy időnek előtte. Persze telis tele ismétléssel, idézgetésekkel, meg utalásokkal, hogy ez itt és ott , ilyen és olyan volt, mint ha csak lett volna. CSak jelen idejű igék ideje jönne, most , remélni kellene, hogy majd jól a helyükre találnak a szavak, idővel megül rajtuk a por, ésnyögvenyelősnek lehet érteni jó néhány dolgot, hogy ez ember néha attól szomorú, amitől máskor még boldog. De most úgy vagyok, hogy most aludnom kell, és elszámolni tízig is, és aztán vissza, ilyen számolósan félálmosan ringatni magam. Valamit kitaláltam, egy szó kellene csak már, ami letudja írni, csak egy szó.

Alaplap i acta est. Képletesen van ez elvetve, de már elég közel járok hozzá , csak úgy mint magamhoz. Azt is mondhatnám, hogy az alaplap mindennek a teteje, de nem mondom, mert itt már az alaplapnak is füle van, a minap is látom, hogy a négyszemköz az mennyire relatíve az csak. . Webrezisztens is leszek, az is a kurvára hangsúlyos ebben a mondatban. Az alaplapnak is füle van, tehát vagyok. Azaz hogy nem is.

Kell egy hét - egy műtét.

Legyen csak egy szem, és legyen az amit látna. És legyen száj is, ahogy éppen mondani akar valamit. És legyen csend is. És legyen torok is, ameddig szoktam én néha. És legyen utca is, ahol oda és vissza. És legyen hozzá képzelet, ami elképzel, ahogy elnyelni akar. És legyen az utcában az a kar, ami az utolsó pillanatban mindig a helyén, pontosabban a helyemen van. És ha már van az a sok kanyargós utca, akkor miért ne is vinne el valahova, és legyen benne folyó, és legyen rajta híd, hogy essék rajta jól a hajadonfőtt a séta, és legyen rajta szél, amikor azt érzem, kikezd. ÉS legyen az ökölben pullover, és belül az a szomorkás zongorahang és még annál is beljebb a nyaramvégi neszek. Azaz, legyenek léptek, melyeknek nem lehet tudni, hogy ki a tulajdonosa.
Na jó, maradhat néhány légy, ha már így ideszoktak. A karomon augusztus illatot hordok. Legyen egy szem, és legyen lecsukva. És legyen a szemgolyó mögött az,...mindez legyen,... amikor a valóság és a képzelet egyszerre ájul el - értsük úgy, egybeesnek, de nem ütik meg egymást.

Egy nagy levegőt kéne. És egy pulykakakast kéne. Egy valamilyen fordulatot kéne. Nem kellene ennyire zokon. Félvállról kéne. Foghegyről kéne. Magamre kéne hitelt fel. És arról a sárgáról sem kérdezni azt, hogy kén e? Se azt, hogy mi kéne. Vissza kéne. Nem szabad komolyan.A gyomromnak ezt kéne be. Ami ott van a polcon azt kéne a legvégén be. Nyom az elem - mondta a lemerült duracell nyuszi.

Ingerszegény idők.

Harsog a fogam alatt a főtt kukorica, irtóra jó, zabálom, elhevernek az asztalon a kicsi csutkatestek (felsőbbségem biztos tudatában cinukusan azt mondom ha egyet kivégeztem; cső), egy führer vagyok, kivégzek, istent játszom, ölök, eszek, próbálom helyrezökkenteni a világomat, alanyi jogon. Tobzódom a csömörömben. Végeztem, ott maradtak a fogam között a kukoricaszemek hártyaszerű részei, ellepi a számat, mennek a leghülyébb helyekre izomlázas lesz a nyelvem, és megbánom az egészet, bárcsak lennék antihedon., vagy antiganéj, mindegy csak valami görög, mindegy csak ne én aki kukoricázik, cicázik, Tódi is evett.
Azt hiszem túl sok mindennel vagyok így.

Úgy szeretnék elmúlni, ahogy ez a nap. Mint ha nem is lett volna. Plusz kérésem az volna, hogy essünk egybe. A nap meg én. Tudom, nem lehet. Csak azért se. Csak az értse.