sebtolvaj

És akkor betoppannak, és akkor előjön, hogy az anyám gerince még egykor szpartakiádot nyert, igaz olyan kis vacak jász szpartakiádot, de azért mégis. És aztán az hogy ez a gerinc a büdös életbe nem fog meghajlani, és először negyven kilós lesz és aztán meg harminc, aztán meg nem tudni mi lesz. Hát dehogy is nem. De nem maradhatunk itt, sorba jönnek elő a mesealakok a közös regényünk lapjairól lekérezkednek: kaszajuszti, pappné, januhár, bögyör, andrélaci, mákjóska, fokhagymás mari, a füleki klán, a bolondrózsi, fininéni meg a többiek is. És  tányérok kerülnek az asztalra, és leves a tányérokba, és  kanál a levesbe, és mi a csúcsragadozók, illetve ez a mi inkább már csak ők, mert nekem nincs étvágyam ,elhagytam valahol. Én inkább csak figyelem a szájakat, ahogy megőrizték a mozdulataikat évtizedek után is, ahogy eltátódnak, ahogy a kanalat mozdítja a kéz, ahogy a cérna metélt kilóg a szájból. Közben a mesealakok, mint a szellemek bejárják a szobát, poharak borulnak fel, szabadkozás, hogy túl sós, hogy sótalan, hogy lehetett volna sütni, hogy félig nyers. Szóval körörzünk magunkba tekergőzve, s ott van az a gerinc mindvégig, ami már soha nem fog meghajolni, és ott vagyok én is ebben az egészben benne, én, akinek nem lesz már étvágya soha. Az emlékezetünk rettető vermében vagyunk most, elidőzöm azon, hogy őket mindez bántja e, hogy van e olyan rész az emberben, amely restelkedik amiatt amire vágyik, és hogy vajon tudja e mi az. Nem kérdezek semmit, nem tudom hogyan kell, azt sem tudom, érdekel e mindez. Csak valahogy azt érzem, hogy ökölbe szorul a szívünk, így együtt és még arra, hogy mindent múlt időbe teszünk. Szeretem őket, de talán nem is őt magukat, hanem azt amit jelentenek, Öcsi bácsi fecske típusú, de metálbordó kerékpárját, a mindig malteros nadrágot, egy hiányzó felső ujjpercet, egy félrehúzott szájat. Olyan mint ha mindnyájan régóta elhagyott házak volnánk, kísértet házak, ahova a szombati ebéd idején járunk magunk magunknak kísérteni. Betegre kell enni magunkat, közösen lehet csak az ilyet, nézem az vörösödő arcokat, ahogy küzdenek a falatokkal és ahogy  gerinc tulajdonosa azt mondja, egyetek még. Gonosz egy játék, nem lehet nemet mondani - nem érzek semmit, szemérmetlenül hallagatok, figyelek. Azt hiszem ez minden amit erről mondani tudok.