2005. augusztus 28., vasárnap

Ma egy kicsit olyan nap volt, hogy meg nem mondanám, hogy milyen napra esett. Azt meg pláne sőt nem, hogy estem e volna én egybe vele. Bazi nagy lepkék eveznek szintán bazi nagy szárnyaikkal a koponyámban, amely zsugorodik, olyan hipotalamuszi, alamuszi csiklandás ez vagy mi. Hanyatt homlok lebeny. Mindössze alap(lap)talan érvek sorakoznak, na jó rekednek meg inkább, rá ragadnak a szájpadlásomra mint a stolwerk, és akkor még a pirulák sehol, úgy mint fájdalomcsillapítás. Nekibőszülök és magammal álmodok, azaz ráfestem a portrémat belülről a szémhéjamra. Egy tál lencsén át, minden olyan más megvilágításba kerül, van hogy észre is veszem magam, sőt pláne olyan is van, hogy más helyett is észre veszem magam. A legrosszabb eset, hogy megveszek, de arról már végképp nem tehetek, én is el akarok olvadni úgy mint a stolwerk, úgy mint a szájpadláson. Odaragadni és lemálani. 
Ma az ég, esteledvén, bonclészínű* volt.


* bonclészín -  nem ipari mennyiségű, a házi csirkefeldolgozásnál használt, a vájlingban hátramaradt víz tónusa.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése