2006. augusztus 16., szerda
Tartozom magamnak. Így hogyan is tartozhat bárki hozzám.
- Érdemlek e egyet is?
Aztán nézett az az egér aki béka akart lenni, arra a békára aki egér akart lenni a lelkiismeret gyorsszervíz fényes kirakata előtt.
Gyűlöltem őket érte, mint
Kellene rám egy titkosajtó, elhagyni magam.
Aztán elképzelem, végig rohan rajtam az ami nem volt, csak magamat hitegettem, hogy ha bennem van, akkor az már igenis való. Azt, hogy mindezen dolgok nem csak teóriák halmaza, melyekbe mást nem csak beleveszni lehet. Ha rosszak közt akarsz jó maradni, máris rossz vagy, egy szemét. Csak ne lennék.
Tudok úgy sírni, hogy én se veszem észre. Csak ne kellene lennem. Csak tudnám a módját.
2006. augusztus 12., szombat
És ilyenkor, ilyenkor hív az anyám, amikor a gyomrom akkora, mint egy telefon akkumulátor, és úgy fejezi be, hogy vigyázzak magamra. A félni való beszerzését rám bízza. Ismer.
2006. augusztus 7., hétfő
A rémséges nagy hátszörnynek még a gravitáció is kezére játszik, az általános ügyetlenség és elejtési hajlam mellett. Amikor a hátszörny belém harap, akkor az olyan érzés, mint ha egyszerre mindent értenék, de mellé az a mellékíz is társul, hogy az értés maga teljesen felesleges. Olyan is még, mint ha épp most jöttem volna le a fáról, kicsit nem tdunám, hogy akarok-é maradni, és a nyilalás lenne az a pillanat benne, amikor tűélesen jövök rá, hogy egy evolúciós zsákutca vagyok, amiben parkolni is tilos.
Mérlegelem, hogy nem kellene e lemondanom főemlősi státuszomról a nagy rémséges hátszörny javára ezen a szkénén. A döntést hátra hagyom.
Nem kért rá senki. Magamtól szenvedek.
2006. augusztus 6., vasárnap
EKG papíron ábra, szív rajzolta ívpapírra. Lábasban összecsomósodott üresség a galaktikus rántásban, de legjobb esetben is karalábé torzsa, akinek a szava a sorsa. Disznónak vagy gyereknek dobják, már rögtön a gasztrotörténelem legelején. Amott egy hátat fordító ordító gyerek. De legyen inkább mégis összecsomósodott semmi, saját elképzelésekkel, egy szintén csak elképzelt szószban, kényesen kimért egyformaságban, életidegen montotóniával, melyet biztonságnak hívhat, belekapaszkodhat akár egy jól megrajzolt játémackóba azokból az időkből, amikor nem volt bárgyú merészség, valami jelenvalónak elképzelnie magát, kapott helyen, adott időben. Szőranyák napja, szavalnak, fülükig felhúzott fehér térdzokniban.
Vagy inkább aranyló zsírfolt, úszva vasárnapi húslevesben, korcsolyázni a felszínén, egy olyan helyen, ahol mindig vasárnap van. Elvileg. A légy jó a levesben, dekoratív és taszító, csökkenti a feszültég iránti olthatatlan igényt.
Levegő a bors és só tartó között félúton, de ez nem biztos, vagy remegő cafat a velős csonton, tányérszélén agonizáló cseresznyepaprika.
Előbb utóbb mindenkit megesznek. Előbb utóbb mindenkit szeretnek. A legvégén, de csak akkor, örökre letesznek. Ilyen rajzai csak nemember ember szívének lehetnek.
Remember
Nem jut hely a szürke, közepes labdacsoknak. Kellene egy másik befőttes üveg. Egy helyettem is üres. Hogy hol, azt már meg nem tudnám mondani.
Nem tudnám elmondani milyen szaga volt. Öregséggel kevert, nyárba ágyazott morzsaszag egyébként, de honnan is tudnám, hogy ha ezt egy másiknak mondom, annak mit jelent az öregség, a nyár és mit a morzsaszag. Ahány ember, annyi morzsa, mit tesz a széttöredezettség. Azt sem tudom elmondani rendesen, hogyan tette csípőre az egyik kezét, míg a másikkal szemét törölgette, ha éppen nem intett vele egy utolsót, mindig csak nekünk.
Hogy miként szorított meg amikor két hetente meglátogattuk, vagy milyen fájdalmas volt az amikor arcon csókolt. Hogyan szedett tyúkhurt vagy egrest, hogyan ejtette az ölébe a kezét amikor a kerti padra ült. Hogyan suttogott valamit a sötétben, valami imát, vagy hogyan szidta az istent, ha a kutya a friss palánták közé lépett. Talán nem is érdekes, hogy milyen mozdulatokkal szedte le a vasárnapokon a volt férje sírjáról az apró csigákat és kaparta le a fehérre meszelt keresztől a nyálkát. Mint ahogy az sem túl fontos, hogy kenyeret adott a görögdinnyéhez.
Biztosan nem azért tette mindezt, hogy majd én erre emlékezzek, nem azért, hogy bíbelődjek vele, legkevésbé azért, hogy leírjam. De hát akkor miért tette? Tehetett volna annyi minden mást.
Lehetett volna mondjuk boldog. Olyan amilyennek látni szerettük volna. Vagy lehetett volna álma, lehetőleg elérhetetlen. Abban bizonyos vagyok, hogy ilyenje nem volt. Próbálom elgondolni őt most, legelőbb úgy, mint ha életben volna, testnek képzelem el, ami már nem romlik tovább. Próbálnám elmondani neki azt, hogy mi az hogy G3 és mi az, hogy power boost, ha tudnám, hogy értse és ne kelljen botladoznia. Aztán meg elgondolom őt úgy, mint jelenvalót, azaz földalatt nyugvó földi maradványt, kinek a koponyájában talán már egerek laknak, csontjaiba gyökerek kapaszkodnak bele, hajába agyag ragad.
Élőkbe költözik bele az, aki volt, de már nincsen. Itt hagyja minden befejezetlenségét, hogy görgessem én tovább, és hagyjak hátra egy nála még nagyobbat, a befejezhetetlent. Ezt itt, ezt is nehéz befejezni, magyarázni magyarázhatatlant , érteni érthetetlent, csetleni-botlani és néha elképzelni a nélkülözhetetlen mi lennéket. Ami a szívemen az a számon kérhető, ha lenne rá valaha is illő szavam, de nincsen, mert olyat nem adott. Csak egy pillanatot, ami éveknek tetszett.
2006. augusztus 4., péntek
2006. augusztus 3., csütörtök
2006. augusztus 1., kedd
Egyre azon jár az eszem, hogy miként lesz élhető az a világ, amelyről kiderül végül, hogy a Tenkes kapitánya csak úgy ukmukfuk meghalhat benne. Milyen túlélési stratégiákat kell kidolgozni a végletekig fokozva, amikor már nincsen az aki van. Ez egyre gyakrabban lesz így, jó lesz vigyázni. Kicsit úgy van, hogy minél idősebb vagy annál több dolgot vélsz érteni, és egyúttal egyre kevesebb dolgot ismersz, bevallottan. Tehát előbb leszel árnyalt, mint halott, ha ez vigasz. Azt hiszem én erre nem voltam felkészülve. Emlékszem Yoda halála tökre nem tudott megérinteni, de még a Nagy Imre újratemetésen sem rándult ökölbe a szívem, a nagylábujjam sem rezzent, pedig meztáláb ért, zöldövezetben. Megjegyzem, ezt is bánom. A rándulásra való képtelenségemet. Brezsnyev temetése gyakorlatilag tanítási szünetté silányodott, közös tévénézéssé az aulában, szendvicszabálással, az volt az első amikor halálnak örülni tudtam. A nagyanyám temetésére meg önvédelemből nemigen emlékszem. Aztán meg azt gondoltam, hogy kell mégis csak az, hogy haljon néha egy olyan is, aki jelent valamit, a nézésével, a szája rezdülésével, vagyis a stílusával, hogy érezni lehessen azt ahogy múlnak a dolgok, ahogy a világos sötétbe fordul, vagy máskor épp fordítva. Arra használni mindezt, hogy tetten érni a változást, mielőtt az érne engem tetten. Azt hiszem a Tenkes kapitányáról - és egyáltalán - ennyit tudok elmondani.
2006. július 31., hétfő
Enter.
2006. július 25., kedd
2006. július 21., péntek
Pecek Palkó* útra kél
Nem az óceánhoz, mert ott gyakori és dús a tsunami,
s hulláját nézve a tévében, azt mondhatnák: csúnya, mi?
Ismert tény, hogy nem minden pocsolyában vala tonhal,
Pecek Palkó nem rinyálgat, beéri a mentálbalatonnal.
*szitalált kemély
Tisztában van vele, hogy ez neki létszükséglet. Vágyakozás mások figyelmére. Rájött: különlegesnek, eltérőnek látszani nagyobb közösségi profit, mint tisztességesnek lenni. Amikor mindezt befejezi aztán lesz boldog, de végig csinálja. A haladás fontos neki, nem az út, győzni akar minden áron, csak nem talált még magának való háborút.
ó
ió
ció
áció
Frusztráció
Ha átbasz a hentes, a zöldséges, a postás, lehetsz te attól még kortárs. Ha munkahelyed kizsigerel, vagy hülye szomszédod és unod a nődet, de szeretnéd ha arcról ismernék fel őtet, aki te akarsz lenni, mert benned lakik a zsenid, (most dadogók közt lehetsz az írástudó elit), és mert neked is jár az a negyedóra és addig nem hajtod a fejed nyugovóra míg akad az asztalon egy tányér és benne a tartalom azt jelentse: fogyasztható vagy magad is, akár ott az a lencse, amit majd mindjárt megeszel. Mert te ilyen vagy, örökkön éhesen, de soha sem jól lakva magaddal.
Médiakori seggrepacsi, mamagésa módra. Néven nevezést óhajt az arctalan massza, nevezz és akkor majd valaki néven nevez, rád ismer, ha nem is mer, de tudni fogja, hogy te rajzoltad a legszebb pöcsöt az éjjel a digitális házaink húgyszagú tűzfalára. Felismeri mindahány, ha fejre fordít és megráz, lesz dohány - a paliknak van igazuk.
2006. július 20., csütörtök
-részlet Trágár János beszédéből.
-mondta Kádár János az ifjú Harry Potternek.
2006. július 19., szerda
És ettől a fától kellene nem látni azt a felhőt, ami majd perceken belül a nyakadba zúdul,és te bassza meg, megint nem hoztál magaddal kabátot, csak a rosszabik énedet, ami nem mondd semmilyen éneket, se himnuszt a fáról. Csak a fáradtabbikat veled vonszolod, az elviselhetetlenebbiket, amit gyomrodban hordasz, majdani emésztéseket remélve. Jól lakottság, nem lehet betelni veled. A lombok közötti kis réseket pedig, mint dicsfürdőt igába hajtani. Na jó, ez mind szép, de fűrésszel jönnek, semmi mással. Rezerv álom.
Én gyakran érzem azt mostanában, hogy nem vagyok az aki most vagyok. Szemetet szedek estelente bársonyszékek között, olyankor ezeken a dolgaimon elmosolyodom. Ez az én sminkem, a mosolyom. Azért kell befele sírni, nehogy elkenődjek végleg.
2006. július 18., kedd
Az nem lehet, hogy azt írjam le, amihez semmi kedvem. Mert semmi kedvem.