2004. július 30., péntek
egy rég halott csiga a házam,
Isten meg odajött, kezében hőmérő,
nézni, hogy van e lázam.
"Aztán jött az a nagy bogárfelhő... aztán az agancsok, mit faágak, ahogy úsztak lefelé a folyón...
csak a fű egyenesedett fel mindig, újra és újra,
benőtte a vadmacskák, vaddisznók, bivalyok tetemeit.
Emlékszel? Mikor egy reggel a pusztaságból -homlokán odatapadt fűszállal-
kilépett a kétlábú, a mi régvárt hasonmásunk,
és hogy első szava egy kiáltás volt.
Egy "Á!" vagy "Ó!" vagy "Áhh..." vagy egszerűen csak nyögött egyet?
Ezen az emberen nevethettünk végre először.
Az ő kiáltásából és az utánajövő kiáltásaiból tanultunk meg beszélni.
Hosszú történet.
A nap, a villám, a mennydörgés, fönt az égen...
lent a földön pedig a tűzhelyek, az ugrándozás...
a körtáncok, a jelek... az írás.
Aztán egy hirtelen kitört a körből és futott egyenesen.
Amíg egyenesen futott, vagy jókedvében néha egy-egy kanyart vett...
csak az látszott, hogy szabad és mi megint vele nevettünk.
De aztán hirtelen másképp, cikk-cakkban futott és kövek repültek.
Futásával egy másik történetet kezdett el, a háborúk történetét... máig tart.
De az első is, a fűről, a napról... ugrándozásról, kiálltásokról...
az is tart.
Emlékszel? Hogy egyik nap feltöltötték itt az utat...
aztán másnap meg Napóleon vonult vissza rajta...
kicsit később kikövezték... ezt az utat.
Ma pedig fű borítja és besüppedt, mint a római utak...
a tanknyomokkal együtt.
Mi pedig még nézők sem lehettünk. Ahhoz kezdettől fogva kevesek voltunk.
Igazán akarod?
-Igen! Kiharcolni a magam történetét!
Mit kezdek az időtlen lefelé tekintgetésekkel,
ha maradandóvá akarok tenni egy elkapott pillantást,
egy apró kiáltást, egy átható szagot.
Végül is egész sokáig voltam kívűl... sokáig voltam távol.
Távol a világtól.
Be a világtörténelembe!
Vagy legalább egy almát kézbevenni!
Nézd! A tollak ott a vízen... már elmerültek.
Nézd a féknyomokat az aszfalton, vagy azt a csikket, ahogy odagurul.
Ahogy a hajdani folyó elapad és már csak pocsolyák reszketnek a mai eső után.
Félre a világ mögötti világgal!
Mint ahogy ma is még.
Mikor a gyermek gyermek volt, a bogyók bogyókként hullottak kezébe.
Mint ahogy ma is még.
A friss diótól érdes lett a nyelve, mint ahogy ma is még.
Minden hegycsúcson a mégmagasabb csúcs után vágyott.
És minden városban egy még nagyobb város után.
Mint ahogy ma is még...
Jó érzés volt, mikor a fa csúcsán a cseresznyéért nyúlt...
mint ahogy ma is még.
Megijedt minden idegentől, mint ahogy ma is még.
Úgy várta az első havat... és várja ma is még.
Mikor a gyermek gyermek volt, egy botot lándzsaként egy fának dobott...
s az ott rezeg, ma is még."
a borsó, a tejberizs és a párolt karfiol...
most megeszi mindegyiket és nem csak akkor ha muszáj.
Mikor a gyermek gyermek volt, egyszer idegen ágyban ébredt...
most meg újra és újra.
Sok ember tűnt neki szépnek, most meg csak szerencsés esetben.
Látta maga előtt, hogy milyen a paradicsom, most legföljebb csak sejteni képes.
Nem tudta elképzelni a semmit, most pedig undorodik tőle.
Mikor a gyermek gyermek volt, magával ragadta a játék...
most meg belefeledkezni már csak a munkájába tud."
Miért vagyok én én, s miért nem te?
Miért vagyok én itt és miért nem ott?
Hogy kezdődött az idő és hol ér véget a tér?
"Egyedül kell menned!"
"Tudom..."
Életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
Mindaz amit látok és hallok és szagolok, nem csak egy világ előtti világ csalóka képe?
Tényleg létezik a gonosz? És emberek, akikben bent lakik a gonosz?
Hogy lehet az, hogy én, aki én vagyok, mielőtt lettem, nem voltam...
és hogy egyszer én, ki én vagyok, nem leszek már az, aki vagyok.
"Nemsoká túl leszel rajta." A gyereknek oxigén kell.
Mélyet lélegezz! "Nem tudok segíteni."
Legszívesebben átvenném tőle a fájdalmat.
Mindjárt vége.
"Gondolj arra, hogy nemsoká vége."
patak helyett bőgő nagy folyót akart...
s e tócsa helyett... a tengert.
Mikor a gyermek gyermek volt, nem tudta, hogy ő gyermek.
Mindennek lelke volt még és egy volt minden lélek.
Mikor a gyermek gyermek volt, semmiről nem volt véleménye.
Nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült...
forgója volt a feje búbján és nem grimaszolt...
ha fényképezték.
Odanézz!
Milyen jóleső érzés arcunkat a fényben füröszteni itt kint, a szabadban...
milyen jóleső látni az emberek szemében...
a napfény színeit.
Végre őrülten, végre már nem egyedül.
Végre őrülten, végre megváltva.
Végre őrülten, végre megnyugodva.
Végre egy őrült, végre egy belső fény."
2004. július 25., vasárnap
Este, víz, este, víz, este, víz, este, víz, vagy csak izzadság, meg nem mondanám.
2004. július 24., szombat
Szeretem azt mondani egy (de akár több) asztalnál ülve, hogy osszuk fel a világot gyalogkakukkokra és prérifarkasokra.
Mondanám, hogy van egy trükköm (egyébként van amikor mondom is), de nincsen.
Szeretem ahogy bennem az idő nem tud mit kezdeni magával, és szeretem, hogy én sem tudok mit kezdeni az időmmel. Szeretem, ha a millenálison azt mondják nekem, hogy gondolkodjam el. Szeretek elgondolkodni a millenálison. Szeretem a mozdulatot, ahogy a kávégépbe pénzt dobok, és szeretem megnyomni a több cukor gombot. Azt is szeretem, ha szeretnek teszem azt, külön tétel, hogy nem mindig értem. Szeretek nem érteni, mint ahogy érteni is. Szeretek...,már elfelejtettem, mit is. Szeretnék felejteni. Nem szeretnék felejteni.
|
árnyék ember, árnyék beszéd,
árnyék játék, árnyék vetés
árnyék mező, árnyék szárnyak,
árnyék a fej, árnyék a nyak.
Árnyék Éva (árnyék Ádám),
pihen árnyék, árnyék hátán.
(Árnyék Krisztus, árnyék Sátán)
[ÁRNYÉK NYAKÉK]
sértődött
örvénylő
(szerintem) örmény nő
jött velem
és a gyötrelem
azt kérdezte
megmérgezve,
hogy ez a pálya-
udvar álruhája
mit akar, vagy
mit takar..
szól is hogy
gyorsan fogy
és légy ügyes
vagy légüres
tereken a lépcső
homlokában képcső
alig, hogy látható,
de csontokig átható
hajnali borzalom
az indulási oldalon
éjjel a Keleti tetején
az omnibusz, te, meg én
a tócsákban pedig a legyek
most váltanak menetjegyet.