Ülök egy csillagon,..................
egy rég halott csiga a házam,
Isten meg odajött, kezében hőmérő,
nézni, hogy van e lázam.

Fehér máz a láz.
Fehér máz aláz.

Kérek egy álmot...Hé pincér lesszíves. Igen, igen Ön, egy pillanatra...Álmot tartanak ugye? Rendelnék egyet...egy olyan kéket,...nem, nem arra a bárányfelhősre gondolok, tudja allergiás vagyok rá, piros lesz az ég alja tőle, meg nem is egészséges. Egy kisebb álomra gondoltam csak...mindössze néhány betűsre. Hárombetűs álmuk például csak van, gondolom, hogy ilyet egy ilyen előkelő helyen tartanak. Ne legyen túl hideg, ha kérhetem. És ne is nagyon fájjon, gondolom megérti, nem szívesen szíveskednék én már. Igen..., a szívet nyugodtam kihagyhatja, azt hiszem úgy is élvezhető, de már régen volt nem emlékezem. Tudja kerültem ezt a helyet, a fene sem érti, de amikor az ember betér ide Önökhöz - a legkíválóbb kiszolgálás ellenére is - valahogy feszélyezve érzi magát. Ugye mégsem minden nap engedheti meg magának manapság az ember, hogy rendeljen egy álmot. Ugye érti. Nagyon remélem, hogy érti. Hogy érti, hogy ívek legyenek e benne? Persze hogy legyenek és fűillat, ez a kettő mindenképpen, és nedves bociorr a tetején. Napot? Azt módjával, inkább csak a színe miatt? Mit? Holdat azt egyáltalán ne. Igen - egy kis vízcsobogás lehet benne, olyan gyors patakszerűre gondolok. Aham...,szóval a betűket nekem kell hozzáválogatnom. Értem, a három betűt azt nekem kell hoznom, mint alapanyag. Azt hiszem mindent megbeszéltünk. Ha tudom azt a három betűt..., vagy tudja mit, nem tudna kölcsöadni, hónap elején visszaadom..., megértem, ellenkezik a szabályzattal. Értem, de nézze, nekem most ezt a három betűt nehezemre esik itt és most előteremteni. Nem...szó nincs arról, hogy egyáltalán nem lenne három betűm, tudom a jómodort, én három betű nélkül sehova nem megyek, úgy el sem hagynám a lakást. Tudja, lehet hogy nem is álmot rendelek,...valami jó erős pálinkájuk van? Na, akkor abból hozzon, mindjárt hármat.

Hát az angyalság ennyi volna, nem kellenek hozzá exkluzív szárnyak, sőt még repülni sem kell, a léggel bírni, vagy tán a szusszal az is elég. Megint az van, hogy hált érzek, hogy hálásnak kell lennem, hogy kimondta, és ezúttal már nem Á vagy Öh, ezúttal már nem. Tehát a helyzet a hála térdére kényszerít és én meg itt állok angyaltalan, alázat nélkül. Mi lenne nélkülem ? Velem mi van ? Van e egy szeglet is amely megszokta a lépteimet, van e a járdának olyan repedése, ami az én cipőmre vár, és hol van az a pocsolya amibe belenézve az ég lentre kerül, hogy csak a szédület, és hogy fejest ugranál bele. Egy szó kell csak, végül egyetlen szó kell csak, mivel jól kitapintható, hogy nekem nincsen, így szükségszerű, hogy majd más adja a számba. Fel fogom e értelmét, fel fogom e ismerni, megízlelem e mielőtt kiköpném ? Hazudnék, ha azt mondanám, várok e szóra, mint ahogy akkor is hazudnék, ha azt mondanám, nem szenvedem a hiányát. Nem tudom milyen szó lesz, vidám magas hangzókkal teli, vagy zsongó puha ritmusú mély. Évezredekben mért szó, soha ki nem mondott szó, egy megérinthetetlen szó. Milyen lesz először hallani, s mondom e rá; hazaértem, kereshetek új hazát.

"Aztán jött az a nagy bogárfelhő... aztán az agancsok, mit faágak, ahogy úsztak lefelé a folyón...
 csak a fű egyenesedett fel mindig, újra és újra,
 benőtte a vadmacskák, vaddisznók, bivalyok tetemeit.
 Emlékszel? Mikor egy reggel a pusztaságból -homlokán odatapadt fűszállal-
 kilépett a kétlábú, a mi régvárt hasonmásunk,
 és hogy első szava egy kiáltás volt.
 Egy "Á!" vagy "Ó!" vagy "Áhh..." vagy egszerűen csak nyögött egyet?
 Ezen az emberen nevethettünk végre először.
 Az ő kiáltásából és az utánajövő kiáltásaiból tanultunk meg beszélni.
 Hosszú történet.
 A nap, a villám, a mennydörgés, fönt az égen...
 lent a földön pedig a tűzhelyek, az ugrándozás...
 a körtáncok, a jelek... az írás.
 Aztán egy hirtelen kitört a körből és futott egyenesen.
 Amíg egyenesen futott, vagy jókedvében néha egy-egy kanyart vett...
 csak az látszott, hogy szabad és mi megint vele nevettünk.
 De aztán hirtelen másképp, cikk-cakkban futott és kövek repültek.
 Futásával egy másik történetet kezdett el, a háborúk történetét... máig tart.
 De az első is, a fűről, a napról... ugrándozásról, kiálltásokról...
 az is tart.
 Emlékszel? Hogy egyik nap feltöltötték itt az utat...
 aztán másnap meg Napóleon vonult vissza rajta...
 kicsit később kikövezték... ezt az utat.
 Ma pedig fű borítja és besüppedt, mint a római utak...
 a tanknyomokkal együtt.
 Mi pedig még nézők sem lehettünk. Ahhoz kezdettől fogva kevesek voltunk.
 Igazán akarod?
 -Igen! Kiharcolni a magam történetét!
 Mit kezdek az időtlen lefelé tekintgetésekkel,
 ha maradandóvá akarok tenni egy elkapott pillantást,
 egy apró kiáltást, egy átható szagot.
 Végül is egész sokáig voltam kívűl... sokáig voltam távol.
 Távol a világtól.
 Be a világtörténelembe!
 Vagy legalább egy almát kézbevenni!
 Nézd! A tollak ott a vízen... már elmerültek.
 Nézd a féknyomokat az aszfalton, vagy azt a csikket, ahogy odagurul.
 Ahogy a hajdani folyó elapad és már csak pocsolyák reszketnek a mai eső után.
 Félre a világ mögötti világgal!

"Mikor a gyermek gyermek volt, elég volt neki, ha almát és kenyeret evett.
 Mint ahogy ma is még.
 Mikor a gyermek gyermek volt, a bogyók bogyókként hullottak kezébe.
 Mint ahogy ma is még.
 A friss diótól érdes lett a nyelve, mint ahogy ma is még.
 Minden hegycsúcson a mégmagasabb csúcs után vágyott.
 És minden városban egy még nagyobb város után.
 Mint ahogy ma is még...
 Jó érzés volt, mikor a fa csúcsán a cseresznyéért nyúlt...
 mint ahogy ma is még.
 Megijedt minden idegentől, mint ahogy ma is még.
 Úgy várta az első havat... és várja ma is még.
 Mikor a gyermek gyermek volt, egy botot lándzsaként egy fának dobott...
 s az ott rezeg, ma is még."

"Mikor a gyermek gyermek volt, alig ment le a torkán a spenót...
 a borsó, a tejberizs és a párolt karfiol...
 most megeszi mindegyiket és nem csak akkor ha muszáj.
 Mikor a gyermek gyermek volt, egyszer idegen ágyban ébredt...
 most meg újra és újra.
 Sok ember tűnt neki szépnek, most meg csak szerencsés esetben.
 Látta maga előtt, hogy milyen a paradicsom, most legföljebb csak sejteni képes.
 Nem tudta elképzelni a semmit, most pedig undorodik tőle.
 Mikor a gyermek gyermek volt, magával ragadta a játék...
 most meg belefeledkezni már csak a munkájába tud."
 
 

"Mikor a gyermek gyermek volt, ilyeneket kérdezett folyton:
 Miért vagyok én én, s miért nem te?
 Miért vagyok én itt és miért nem ott?
 Hogy kezdődött az idő és hol ér véget a tér?
"Egyedül kell menned!"
"Tudom..."
 Életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
 Mindaz amit látok és hallok és szagolok, nem csak egy világ előtti világ csalóka képe?
 Tényleg létezik a gonosz? És emberek, akikben bent lakik a gonosz?
 Hogy lehet az, hogy én, aki én vagyok, mielőtt lettem, nem voltam...
 és hogy egyszer én, ki én vagyok, nem leszek már az, aki vagyok.
 "Nemsoká túl leszel rajta." A gyereknek oxigén kell.
 Mélyet lélegezz! "Nem tudok segíteni."
 Legszívesebben átvenném tőle a fájdalmat.
 Mindjárt vége.
"Gondolj arra, hogy nemsoká vége."
 

Nem lehet publikálni, azaz, hogy a kezemre játszik valami vagy ellenemre, végül is mindegy. Amikor valaminek puhán van vége, akkor annak az ember mégiscsak más gondolatokkal veti a hátát, mint teszem azt a dörzspapírnak. Dörzspapír. Micsoda kincs volt még nem oly régen, a technika óráról ellopni egy keveset. Emlékezni az illatára - és közben elmúlik ezer év. Akkor van így amikor fáj a fej, hogy minden perc egy örökkévalóság, s így a valósággal is cimborálhatok egy kicsit. Ajtó van, kilincs nincs. Istenigazából, nem bemenni, csak benyitni akartam, de ami most van az már megint csak volt. Egy volt. A kettőszáz húsból, jajjveszékel az aljzat a falban, hátat fordítva az elektromosságnak, tisztelettel maradok egy volt. Emberi nyelvre ezt az egy voltot lefordítani majdhogy lehetetlen, én nem is teszek rá kísérletet. Hömpölyög az ipari áram, az enyém pedig egyre lejjeb, játszom ezt is, mint ahogy minden mást is, mindig. Egy volt, kisebb kézségek energia szükségleteit még kitudom elégíteni - mondják, ez arra még elég. Azt mondják zseblámpa, te meg erőművekről és vízlépcsőröl hadováltál mindvégig. Hogy hogyan lesz vége, az is jól etervezve, nagy robbanás persze, aztán meg a fehér törpe a kihűlt helyen. Kihűlt hely, na persze, minden hely ki van, vagy kifog, mint ahogy minden hely ki is van egyúttal töltve. Persze a tenger és a dunsztos üveg, arról a dologról megint csak dunsztom sincs. Szép is lenne egy verőfényes augusztusi napon kiállnék a Hősök terén, és mondanám csak, hé emberek, rájöttem, dunsztom van, és aztán persze a katarzis, vagy mi, az is jönne, meg ami még szokott, petárda, és villogós biszbasz, ha már erre így rájöttem én ezen a vízfejű augusztuson. Van egy hetem. Ideákra. Talán azokra. Egy volt, a kettőszáz húsz közül.

"Mikor a gyermek gyermek volt, karját lóbálva ment...
 patak helyett bőgő nagy folyót akart...
 s e tócsa helyett... a tengert.
 Mikor a gyermek gyermek volt, nem tudta, hogy ő gyermek.
 Mindennek lelke volt még és egy volt minden lélek.
 Mikor a gyermek gyermek volt, semmiről nem volt véleménye.
 Nem volt megrögzött szokása,
 elszaladgált a helyéről, törökülésben ült...
 forgója volt a feje búbján és nem grimaszolt...
 ha fényképezték.
 Odanézz!
 Milyen jóleső érzés arcunkat a fényben füröszteni itt kint, a szabadban...
 milyen jóleső látni az emberek szemében...
 a napfény színeit.
 Végre őrülten, végre már nem egyedül.
 Végre őrülten, végre megváltva.
 Végre őrülten, végre megnyugodva.
 Végre egy őrült, végre egy belső fény."

Ma kérdez valaki, rég látott ismerős. Kérdezi, amit 5 évenként lehet az ismerősöknek kérdezni egymástól, hát persze, hogy: "mi an veled?". Jó, hogy kérdez, mert figyelmeztet, úgy kérdezi. Mondom, hogy történt egy baj, hogy történt egy nagy baj. Kérdezi, hogy csak nem baleset, és végig szalad a tekintete rajtam. Aztán mondom, hogy nem baleset, mindössze csak egy baj, egy töröt csonttel, egy belső vérzéssel nem tudok szolgálni. Belegondolok, 5 évente találkozunk átlagban, jó esetben is már csak hatszor kell nekem arról számot adni, hogy történt egy baj. Elbúcsúzunk, de figyelmeztetem, legközelebb hozzon magával röntgenkészüléket, talán okosabbak leszünk, főleg én.

Döntés és nem döntés kérdése foglalkoztat most. Aktuálisan. Nem szeretem a blogom. Semmi közöm hozzá, így. Valami helyett van, valaminek helyet csinál, valaminek, amire hellyel-közzel (gyakrabban ez utóbbi), úgy reagálok mint Amélie atjya a törpés képekre. Csak a celluóz az hazug..., ha azt veszem én is. Nem értem tehát a különbséget.
Este, víz, este, víz, este, víz, este, víz, vagy csak izzadság, meg nem mondanám.

Egy szív átültet és...aztán van ami van, és sosem lesz ami lesz.A Borzasz tó egyszerűen hangzik, tempózni benne, egyre megy. Többször gyors egymásutánban megfogni isten lábát, de nem szól senki, hogy van limit. Talán 3 a magyar igazság és a jó pap meg holtig tanul. Minek adtak vágyat, ha tehetséget nem adtak a hátizsákba ? Egy Jónás nevű ember vár a halban. Víz, este, víz, este, víz, este, nincs több lehetőség. Hacsak nem én. Nem én. Nemén. Ne mén.

NEM IS MEREK MAGAMRA.

(az előbb kimaradt - bár sok más is)
Szeretem azt mondani egy (de akár több) asztalnál ülve, hogy osszuk fel a világot gyalogkakukkokra és prérifarkasokra.

Mondanám, hogy van egy trükköm (egyébként van amikor mondom is), de nincsen.

Van egy szerelmem. (nincs). Az igazat megvallva vagy 10 000 szerelmem van. Úgy értem inkább ennyi vonzalmat tudok (tudhatok) a magaménak, uszkve 10 000. Plusz mínusz etc... Akad köztük nő az is akad és tárgy, lejárt érvényességű vonatjegy, járdarepedés, kétes eredetű merevlemez, a 70-es évekből ittmaradt por egy 60 évekből ittmaradt porcelán kutya egyáltalán nem nedves orrán. Aztán elgondolom, hogy milyen lomhán, vagy talán lustán vannak az én ilyen kis afférjaim. Hogy elébb a tiltakozás van, hogy már bizony engem ne igázzon le egy mechanikai sérülései okán diszfunkcionáló csipegető csibe. Ne taszítson a tébolyba a számítógépen nagyon is eltervezetten ottfelejtett mappa, amit nem lehet megnyitni, mert voltaképpen nem más az mint egy szelence, történetesen egy görögé. Gyors hamarjában most a görögök vannak napirenden, tán a dinnye teszi, a levéhez, ahogy végigcsordul a karomon szintén titkos vonzalom fűz. Egyszer egy dinnye megsebzett, (kicsit hagytam is magam), a hüvelykujjamon hagyott heget. Ilyen fingerprint-tel az ember be sem nagyon törhet, s ha be hát ki sem nagyon. Tehát se ki se be. Sebe. Egyszer egy férfi, feljebb valóm, vagy valami nagyon hasonló, ezt mondta; kár, hogy elmegy. A hely ahol mondta telis, de tele volt neonokkal. A neonokat is szeretem tehát. Aztán szeretek még bizonyos dobozokat, melyekben bizonyos levelek vannak, s nem mindig egy fától hullik messze az alma, hogy a bűnt is szóba hozzam. Szeretem megérinteni az útszéli korlátok nickelezett gombjait (vagy gombócait) megérinteni éjjel, amikor már lehűlik a fém. És szeretem tudni, hogy tudom ezt. Néha elgondolom, lehetne ez valami többlet és azt gondolni, hogy most amit kimondtam, szóval, hogy éppen több lett, az a valami ami nem nevezhető sehogy. Szeretek levelet és CD-t írni egyaránt. Szeretek lefényképezni mindent. Szeretek majd mindent ami elmúlik. Majd mindent szeretek, ami még csak most vár az elmúlásra. Szeretem azt hinni, hogy amikor CD-t vagy éppen levelet írok, azt azért teszem, hogy meghosszabítsam ezt a látensen mindvégig itt tanyázó agóniát. Szeretem talán, ha nem mennek jobban a dolgok, mint ahogy menniük kell. Nem könnyítem meg sem a magam és sem mások dolgát. Olykor szeretem a szomorúságom, szeretem ahogy csinálom. Van, hogy szenvedni is szeretek, de ezzel azért csínján, mert olyan ez is mint a gumicukor, nem lehet abbahagyni. Szeretek pedig abbahagyni is, de félbe nem. Mégis...
Szeretem ahogy bennem az idő nem tud mit kezdeni magával, és szeretem, hogy én sem tudok mit kezdeni az időmmel. Szeretem, ha a millenálison azt mondják nekem, hogy gondolkodjam el. Szeretek elgondolkodni a millenálison. Szeretem a mozdulatot, ahogy a kávégépbe pénzt dobok, és szeretem megnyomni a több cukor gombot. Azt is szeretem, ha szeretnek teszem azt, külön tétel, hogy nem mindig értem. Szeretek nem érteni, mint ahogy érteni is. Szeretek...,már elfelejtettem, mit is. Szeretnék felejteni. Nem szeretnék felejteni.

Látogatások száma   Látogatások száma 988 - Átlag 430 s Látogatások száma százalék 0s-30s 724 73.2% 30s-2mn 20 2% 2mn-5mn 23 2,3% 5mn-15mn 65 6.5% 15mn-30mn 48 4.8% 30mn-1h 90 9.1% 1+ 17 1.7% Ismeretlen 1 0.1%

Ne kelljen kényszer mondani...

Ottfelejtettem magam, ott...,amire nem emlékszem.

Félve mondom csak ki,(a dolog természetéből adódóan) de az a gyanúm, hogy a cukor (lehetőleg gumi) után rögtön a második helyen szerepel, a világot mozgásban tartó erők sorában a félelem. Amikor ezt gondolom, a szám sarkából édes nyál csorog ki - aztán elmélázok azon, hogy a görögök disszonánsnak tartották a nagytercet. Hát alvás helyett gondolatfogócska. Egy nép aki felvállalta egykoron, hogy neki  a három az úgy ahogy van, zsenát és nem, hogy az igazságot látta volna benne. Arról már azok rég tudták, hogy magyar igazságból is legalább egy, de inkább kettő millió van (gondolom azt is sejtették, hogy fura mód egy sem a mienk(nem kollektíve mondom), a ráadással már nem is nagyon foglalkoztak. Meg egyébként is (ránk szegény magyarokra - ebben azért némi ön- és közirónia van) gyakran csak úgy maguktól ránk adódnak a dolgaink. Egyrészt szép, mert a szenvedés, vagy szenvedély, hívjuk akárhogy is, mindig megindító érzés. Aztán meg ez még, utálom a nemem; férfi vagyok, utálom a fajtám; ember vagyok, utálom az identitásomat; európai vagyok. Utálom ezt az estét. Este van. Amikor a semminek is teste van.

Aludni térek, gondosan eltervezem az álmomat. Egy meghatározott márkájú mobiltelefonon (cellphone), márkáját tekintve, nagyon is Siemens, leszek oplogo. A közelség okán. Míly fondorlatos is az ember, s hogy ferdül ez az egész...a nem is tudni mibe, valamibe ami nem általános, ha másért nem, talán ezért nem egészen jó. Isa, torkot irritáló szőrcsomó (search omo - lesz találat, nekem elhihetik, minden isa és por kijön vele) vogymuk. Helyzeti előnyöm van ezt tudni. A macska.

Árnyék a világ, árnyék a szék,
árnyék ember, árnyék beszéd,
árnyék játék, árnyék vetés
árnyék mező, árnyék szárnyak,
árnyék  a fej, árnyék a nyak.
Árnyék Éva (árnyék Ádám),
pihen árnyék, árnyék hátán.
(Árnyék Krisztus, árnyék Sátán)
[ÁRNYÉK NYAKÉK]

Egy későn jött
sértődött
örvénylő
(szerintem) örmény nő
jött velem
és a gyötrelem
azt kérdezte
megmérgezve,
hogy ez a pálya-
udvar álruhája
mit akar, vagy
mit takar..
szól is hogy
gyorsan fogy
és légy ügyes
vagy légüres
tereken a lépcső
homlokában képcső
alig, hogy látható,
de csontokig átható
hajnali borzalom
az indulási oldalon
éjjel a Keleti tetején
az omnibusz, te, meg én
a tócsákban pedig a legyek
most váltanak menetjegyet.

Két hetem van, illetve már csak egy. Hogy mire is, azt pontosan nem tudnám megmondani. Megmondja más, a fotel puha, az ablakon nem vág be a nap, az padló mintázata megnyugatóan változatlan, a virágcserepek megszokott rend szerint sorakoznak. Az asztalon a rég ismert csecsebecsék,(bisz-baszok), amit más szerencsétlenek fontosnak gondoltak egykoron odavinni. Aztán gondolom, lesz valami ámen, vagy valami azzal egyenértékű, én meg mehetek isten (ál)hírével...és gondolom történni fog valami. Ha akar...én meg járok életem végéig átmeneti cipőben. Nem is olyan rossz ez, csak valahogy emlékszem a mezítlábra.