sebtolvaj

Nem lehet publikálni, azaz, hogy a kezemre játszik valami vagy ellenemre, végül is mindegy. Amikor valaminek puhán van vége, akkor annak az ember mégiscsak más gondolatokkal veti a hátát, mint teszem azt a dörzspapírnak. Dörzspapír. Micsoda kincs volt még nem oly régen, a technika óráról ellopni egy keveset. Emlékezni az illatára - és közben elmúlik ezer év. Akkor van így amikor fáj a fej, hogy minden perc egy örökkévalóság, s így a valósággal is cimborálhatok egy kicsit. Ajtó van, kilincs nincs. Istenigazából, nem bemenni, csak benyitni akartam, de ami most van az már megint csak volt. Egy volt. A kettőszáz húsból, jajjveszékel az aljzat a falban, hátat fordítva az elektromosságnak, tisztelettel maradok egy volt. Emberi nyelvre ezt az egy voltot lefordítani majdhogy lehetetlen, én nem is teszek rá kísérletet. Hömpölyög az ipari áram, az enyém pedig egyre lejjeb, játszom ezt is, mint ahogy minden mást is, mindig. Egy volt, kisebb kézségek energia szükségleteit még kitudom elégíteni - mondják, ez arra még elég. Azt mondják zseblámpa, te meg erőművekről és vízlépcsőröl hadováltál mindvégig. Hogy hogyan lesz vége, az is jól etervezve, nagy robbanás persze, aztán meg a fehér törpe a kihűlt helyen. Kihűlt hely, na persze, minden hely ki van, vagy kifog, mint ahogy minden hely ki is van egyúttal töltve. Persze a tenger és a dunsztos üveg, arról a dologról megint csak dunsztom sincs. Szép is lenne egy verőfényes augusztusi napon kiállnék a Hősök terén, és mondanám csak, hé emberek, rájöttem, dunsztom van, és aztán persze a katarzis, vagy mi, az is jönne, meg ami még szokott, petárda, és villogós biszbasz, ha már erre így rájöttem én ezen a vízfejű augusztuson. Van egy hetem. Ideákra. Talán azokra. Egy volt, a kettőszáz húsz közül.