sebtolvaj

"Aztán jött az a nagy bogárfelhő... aztán az agancsok, mit faágak, ahogy úsztak lefelé a folyón...
 csak a fű egyenesedett fel mindig, újra és újra,
 benőtte a vadmacskák, vaddisznók, bivalyok tetemeit.
 Emlékszel? Mikor egy reggel a pusztaságból -homlokán odatapadt fűszállal-
 kilépett a kétlábú, a mi régvárt hasonmásunk,
 és hogy első szava egy kiáltás volt.
 Egy "Á!" vagy "Ó!" vagy "Áhh..." vagy egszerűen csak nyögött egyet?
 Ezen az emberen nevethettünk végre először.
 Az ő kiáltásából és az utánajövő kiáltásaiból tanultunk meg beszélni.
 Hosszú történet.
 A nap, a villám, a mennydörgés, fönt az égen...
 lent a földön pedig a tűzhelyek, az ugrándozás...
 a körtáncok, a jelek... az írás.
 Aztán egy hirtelen kitört a körből és futott egyenesen.
 Amíg egyenesen futott, vagy jókedvében néha egy-egy kanyart vett...
 csak az látszott, hogy szabad és mi megint vele nevettünk.
 De aztán hirtelen másképp, cikk-cakkban futott és kövek repültek.
 Futásával egy másik történetet kezdett el, a háborúk történetét... máig tart.
 De az első is, a fűről, a napról... ugrándozásról, kiálltásokról...
 az is tart.
 Emlékszel? Hogy egyik nap feltöltötték itt az utat...
 aztán másnap meg Napóleon vonult vissza rajta...
 kicsit később kikövezték... ezt az utat.
 Ma pedig fű borítja és besüppedt, mint a római utak...
 a tanknyomokkal együtt.
 Mi pedig még nézők sem lehettünk. Ahhoz kezdettől fogva kevesek voltunk.
 Igazán akarod?
 -Igen! Kiharcolni a magam történetét!
 Mit kezdek az időtlen lefelé tekintgetésekkel,
 ha maradandóvá akarok tenni egy elkapott pillantást,
 egy apró kiáltást, egy átható szagot.
 Végül is egész sokáig voltam kívűl... sokáig voltam távol.
 Távol a világtól.
 Be a világtörténelembe!
 Vagy legalább egy almát kézbevenni!
 Nézd! A tollak ott a vízen... már elmerültek.
 Nézd a féknyomokat az aszfalton, vagy azt a csikket, ahogy odagurul.
 Ahogy a hajdani folyó elapad és már csak pocsolyák reszketnek a mai eső után.
 Félre a világ mögötti világgal!