Mondatok amiket soha senkinek nem szabadna leírni

Virágzik a hársfa, 20%-al sárga lenor illatúbbak az éjszakáim.

Halvány dunszt

Van egy képem. Bennem van, bent a fejemben, a körömágyamban, a májamban, a tomporomban, a hajamban, a lapockámban, a nyelvem hegyén, a csuklyás izmomban, a mellékvesémben, a szaruhártyámban, a fülem mögött a kis polcon. Át vagyok itatva a képpel, nehéz és ólmos vagyok tőle. Minden reggel ezt kell néznem. (Szegény ingázó panaszai) Lüktet. Most nyár van, a kép most hasonlít a legjobban önmagára, de már önmagával sem azonos. Jelentéséből fájón kiüresedett. Alhasból hunyorítok, de minden igyekezet hiába, olyankor kitetszik, hogy e kép eképp csak önmaga hiánya. De hogy ezt a képet én hogy tudom szeretni azt érteni vélem. A kedvenc szomorúságom hol gombostű hegyére tűzött fényes bogár, hol pedig már csak maga a fénylés, without bogár.

Kresenyák-Hadoba Látencia, na most ő egy sorsmanikűrös. Az ember elmegy hozzá, viszi, cipeli magával a sorsát is, ő megragadja a sors kezét, megreszelgeti a körmöket amitől lesz szíves kevébé sértő lenni tulajdonosa számára, a processzus végeztével ad egy kis csillogást az egésznek, hogy az illető sors közvetlen környezete is kedvére gyönyörködhessék és a kuncsaft a sorsával egyetemben elégedetten távozik.
Jól megy a vállalkozása, tervezi is, hogy céget alapít Isten lába néven.

Nos, hogy mi is a valóság - kezdte mondókáját Dr. Brüedelbach a "Hűlt helyek" szimpóziumon - azt senki sem tudja. És ezzel a lendülettel szerte is foszlott ott a pulpitus mögött. Hiba lenne azt gondolni, hogy ebben csak Dr. Brüedelbachnak vagy csak a valóságnak van szerepe. Leginkább a mindenféle hiányzásoknak, a hiányoknak vannak ilyen szerepei, azok hajlamosítanak kezdetben részleges, majd ezt követően végleges szertefoszlásra. De azt már sose tudjuk meg, hogy mikor mi. Meredjünk a levegőbe, lélegezzünk egyenletesen szájon át, és gondoljunk arra, hogy meredésünk tárgya, noha most semmi, de valaha azért volt valami. Hűlt hely, ha más nem is.

A mai napon Özv. Soponyai Árpádné, (született Csokrétás Hortenzia) honfitársunk új világcsúcsot állított fel a József Attila lakótelepen. 1 óra 34 perces rekord idő alatt tette meg a József Attila lakótelep 121. és a helyi CBA közötti távot, ezzel megelőzve a korábbi csúcstartó, a venezuelai Juanita Vasquez-t, Gyakorlatában olyan nehézségi elemek is szerepeltek mint magas lépcsőjű Ikaruszra szállás gurulós szatyorral, valamint akciós Csibe far-hát beszerzése és annak fridzsiderbe juttatása. Gyakorlatát több nemzetközi sajtóorgánum is elismerően méltatta. Innen is gratulálunk neki. Zia-Zia Hortenzia.

Éjjel már megint jött a lúdvérc, vagy újabban Succubus, jó nagy árnyékot csinált a koromsötét estébe, felforgatta amit még fel lehetett, felkavarta az álló vizeimet, hogy reggel aztán szomorú vizes síkra érjek. A mellkas ilyenkor saját magát szorító satu. Satufék. Biztonsági övvel kellene aludni. Tetszene ez mint fénykép, nyilván soha nem fogom megcsinálni. Ha jól emlékszem, okos fejjel történő biccentés helyett, csak fogak közt sunyin kibújó basszamegezések jöttek a síkra érést követően, névemlítéssel. A kávé mellett már ott tartottam, hogyha egyszer a lúdvérc tényleg elvinne, akkor az csak hetekkel később derülne ki, a se kutya, se macska jellegből adódóan, hogy odáig ne merészkedjek a mondásban, nem vagyok senkinek sem a menyétkéje. Kevés alkalmi sör mellett volt is erről valami lamentálás néhány hete, hogy ha álmában éri az embert a halál, akkor az ér-e? Mert ha mélyen alszik valaki (mint én) és úgy hal meg, rendben van, az is halál, de az elhalálozott az nem tud róla. Az álom túl éli-e az embert? A kérdés az az, hogy a haldoklás nélküli halál az halál-e. Szerintem nem, az ilyen az inkább életfélbehagyódás. Ilyen értelemben én már meghaltam, felteszem álmomban, mert halálom tényéről mit sem tudok, csak az élet valahogy ezt megérzi bennem, a félbehagyottságát. A félbehagyás félbehagyása az már olyan csekélyke kis életmozzanat, hogy tényleg alig érzékelhető, azt csak az élet tudja. Átlátok a szitámon, az a jövőbeni tervem, hogy nem is voltam.

És amikor az Adidas csillagkép a zenitre ért elindultak a három királyok, név szerint: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Pukás, és Czibor aki afféle. Három királyok+áfa. Zárójel jön. Az élesebb szeműek, kiknek mániájuk az ok és okság közti mérhetetlen űr kitöltése, nyilván észrevették, hogy a három királyok az mennyiségre dekára annyi mint a magyar igazság, tételesen: bor, búza, békesség, piros, fehér, zöld, három szoba, három gyerek, négy kerék, elmúltikszév, és Aki, a szerecsen király. Zárójel bezár. Mentek, mendegéltek, mendegélgettek, míg oda nem értek ahova indultak, indulgattak. És amikor odaértek a ráció hűlt helyére, már meg nem mondanám melyik, azt mondta, mondogatta, de nagyon halkan ám. Megérkeztünk. Ez itt maga a tündérkert. Ám ekkor a az össznemzeti, összmagyar felettes én rájuk ripakodott, frászt tündér, füvész. Amit némiképp igazolni látszott, hogy egy nagybetűs Kárpát-Medencében tényleg ott vacogott a kisbetűs nemecsekernő, a méltatlanul elfeledett koszorús tartalék jobbhátvéd. És pont ebben a pillanatban ért oda a csodaszarvas, agancsán a magyar népmesék ismert celebmadarával (garázdabillegető), aki fújta ki a csőréből feszt a tulipiros ornamentikát, mígnem a sok inda kiadta a VÉGE feliratot.
Hát így ért véget ez a kaland, nem mondanám, ha nem így lett volna.

Hogy mennyire vagyok szemérmes azt szégyelleném bevallani.

Macskák vagy tíz éve nincsenek már. Doboz koporsóban (hullámpapír) ástam el az utolsót, tudjuk hol. Nem is sejtettem, hogy mennyi mindent ástam el akkor, előlegesen. Ez fájós. Ez most csak azért érdekes, mert az jutott az eszembe, hogy én is egy macska vagyok. Nagy lusta délutánokon elheverek és lenyalogatom magamról a belőlem kihulló időt és álmosan pillogok bele a rögvalóba. Magyar hunyor, Ménrót fia. Aztán várom, hogy az majd bennem összegübecsesedik és jól felöklendezem. Hogy lesz produktum. Mert produktum az kell, anélkül sivár és unalmas a magáért való önlét, az csak vitae interruptus. Szerte nézett, s nem lelé - hogy én hogy utálom ezt az esezést. De félsz is van, hogy mi van ha a torkomon akad, a torkomon akadok és a gübecs se ki se be. Elégséges fantázia híján nem tudok elképzelni egy kezet ami hátba lapogat vész esetén, hogy na jó, a fulladás is csak az élet velejárója, de most inkább menjünk inni. Kicsit azért olyan mintha magamat is elástam volna tíz éve. Vagy: az ember aki már eleve elásva született. Mire ezt leírtam már meg is megvagyok fulladva. Mindig ez van.

Fájdalomnak azért én ezt már nem mondanám. Minek nevezzelek. Nyilván kellene neki helyet találni - hol máshol mint magamban, no de ha úgy érzem magam mint aki egyáltalán nincsen, akkor ez így nehéz. Márpedig úgy vagyok, hogy nem vagyok. Majdozok, tervezek, noha fingom nincsen róla, hogy mit. Nem jobb a rossznál, nem rosszabb a jónál, semmilyenebb, állapot. Ha mégis (jobb híján), fájdalom, nem folytonos, ami megnehezíti azt hogy berendezkedjek, otthonossá tudjam tenni, végül belakjam. Lakva ismerszek meg. Szeretem a nyugtot, de nyughatatlan vagyok, az én nyugtommal meg képtelenség dícsérni bármit is. Sajgások, sajdulások azok vannak, apró, lepkefingnyi (anya mondta így, de ő nem tudott a butterfly efffectről), belülről kezdődő irány nélküli szúrások - ezekből valami patchwork, nem szép. Végső soron semmi. Az ürességről az avatatlanok amúgy is nehezen képzelik el, hogy van, lehet kiterjedése, ezért aztán nem is nagyon vagyok motivált, hogy szublimáljam.  Ha akarok, tudok, talán tudok és meg is tudom személyesíteni, de az csak további szenvedés. És amúgy sem vagyok bizonyos semmiben, de ezt a semmit azért le sem tagadnám. Belülről bélel ki az ami nincsen, ami nem lehet, szúrós kis takaró, hervatag esték, lámpafény, szól a rádió, Sors FM, a Hiányok Fogvacogása Lányka kórus vokálozik. És mindenkinek aki szereti. Az élet nem kívánságműsor. Tévedhetetlenül tudok tapintani az elevenemre. Noha érezni meg egyáltalán. Emlékezetből fáj az elevenem. Fantomeleven. Merő fakulás, sárgulás, felpenderedés, nyitott könyv, olvasatlan. Az alvás az ami folytonos. Meg a néha felbukkanó álmok, márciusi fényekkel, giccses valamifoszlányokkal, és még az, hogy már megint az és megint csak ott. A reggeleknél alig van fájdalmasabb. Az éjjel során olyan kicsivé lesz bennem az élet, van hogy én sem találom, akinek meg mutatnám az nincsen kéznél. Mert mutatni azt kell, hogy valami van. De nem az igazi. Egykedvűen szentségelek a tőlem büdös ágyon felülve, már amennyire van magamra rálátásom. Néha azért kinyitom a szemem, olyan az mint egy levegővétel, de amúgy csak színtiszta életösztön, vegetatív valóság, önkéntelen rándul az idő. Van amikor bennem. Az olyan mint ha halnék éppen megfele. Ami ezentúl van az leginkább csak kép - legutóbb a sírkőre ragadt csigák háza, amiben már csiga sincsen, csak a megszáradt fénylő nyál, az utolsó út. Kordokumentum. Mindez egy síron, az eléggé áthallásos. És az is kép, hogy ez mind én vagyok egyszerre, a csiga, a csiganyál, a sír, csak a szem nem én vagyok ami látja, mert az nem is lehetek én, önszem, bár néha emiatt is kárhoztatom magam. Csak a szétszentségelt reggelen, a márciusi időben rám szikkadt idő, az van, az a keret, körbekerített, vastag filccel kontúrozott hiányzó részletek - amik valójában egészek. A reggel fájdalmas, olyan kicsi az életem, hogy már észre sem lehetne venni ha nem lenne. Én sem venném észre, ha nem esnék lépten-nyomon hanyatt benne.

Ő nem valami, csak annak a valaminek a hiánya,
ami a valamit - mert jobb dolga nem igen van
a semmit szokta elküldeni erre a világra.
Volt már vagy 50 ősz, és úgy annyi tél,
de az ember - ha üres - úgyis tavasszal él,
hanem a nyár az ravasz évszak,
mert abból bármennyi jön, az mindig a legelső.

Ő egy nagy varázsló, 
vagy egy korszakos fakír, 
más nem lehet, ha három 
évet könnyedén kibír

Ivan Ivanov Ivanovics és a Plüss Majom összetalálkoznak az Ezüst Macskában

Ivan Ivanov Ivanovics minden délután kedvenc szenvedélyének hódolt, és ez nem volt több mint hol kevesebb, hol több sörös korsó felett a távolba nézni az Ezüst Macska teraszán és mélázni a múló időn. Ivan Ivanov Ivanovics élete egyike volt a valaha volt legstatikusabb életeknek, de ezt senki nem rótta fel neki, se pro se kontra - na jó, kontra igen, úgy öt évenként. Ivan Ivanov Ivanovicsnak igenis jól állt a mozdulatlanság, ő volt önmaga szobra, mivel arra nem igen számíthatott, hogy más legyen az. Ezen a mozdulatlanságon a mélázás már csak olyan volt mint egy nagyestélyin a tollboa. Ivan Ivanov Ivanovics éppen elnézett a hol több, hol kevesebb sörös korsó felett, keresve a képzeletbeli pontot ami mindenkori mélázásának megtárgyiasulását jelentette, amikor mellé pattant a Plüss Majom. 1993 óta nem találkoztak, de ez a tény a Plüss Majmot a legkevésbé sem zavarta abban, hogy Ivan Ivanov Ivanovics arcába másszon. Bár a Plüss Majom Ivan Ivanov Ivanovicsot következetesen  Valigyimir Vlagyimov Vlagyimirovicsnak szólította és míg a hátát lapogatta, a 80-as évek promiszkuitással terhes időinek gyakori felemlegetésével. A Plüss Majom 1993-ban emigrált, de akkor már ezt nem hívták így, és hogy ez eszébe ötlött Ivan Ivanovics Ivanovicsnak hirtelen öreg ízűnek kezdte érezni a nyálat a szájában, ami ki is csordult ahogy a Plüss Majom kiborította a söröskorsókra száradt habmaradékra a 93-ban elvitt és aztán visszahozott életét, mert volt abban minden, high-life, Berlin, Brüsszel, Párizs, Vancouver, aztán a végén csak magyar hon és benne 3 hónap Tündérhegy. Az ilyen mértékű élettöménység hallatán Ivan Ivanov Ivanovicsnak bizony apró nyálbuborékok jelentek meg a szája szegletében és ezen senki sem lepődött meg az Ezüst Macska teraszán, mint ahogy azon sem soha senki, hogy amit most sörös korsónak hívnak azok valójában műanyag poharak. Csak a poharakra rásimuló ujjaknak volt furcsa egy ideig a megváltozott hő és tapintás érzet, nagyjából el lehet mondani, hogy az ilyesfajta változások idején az eszméletek, már valahol magasan a város felett álmosan lebegtek, valami rejtett kijáratot remélve az ég boltozatán.
A Plüss Majom szerint mindenkinek és mindennek sora van, és ehhez végig kell menni minden soron. Ivan Ivanov Ivanovicsot azon felül, hogy nem értette ezt az egészet még untatta is a Plüss Majom izgágasága, hogy a szabadság nevében mindent megbéklyóz, felállítja a szabadság szabályait, ami onnantól már nem szabadság, lényegében mindent elutasítva életigenel. Viszolygott magától Plüss Majomtól  is, a majomságtól, a gombszemektől, a Plüss Majom világlátottsági önbizalmától, a 80-as évektől, meg a 90-es évektől is, meg úgy egyáltalán mindentől, amitől viszolyogni érdemes és lehet, de a legjobban az zavarta, hogy meg van akasztva az ő mélázása. Hát hogy az istenbe fogom én így a múltat végképp eltörölni-kérdezte magában, míg a Plüss Majom folyamatosan duruzsolt.
Mert hogy ő 93 óta minden délután ott ül az Ezüst Macska teraszán és akárhogy is, de 3 hónap Tündérhegyet azért ő is fel tud mutatni, és az hogy közte mi volt, féléletnyi Ezüst Macska terasz vagy Brüsszel, high-life, és promiszkuitás, az már tényleg kurvára egyre megy.

Tudtad, hogy nem fogod ki bírni, pedig százszor is le kellett írni, hogy kibírod majd százszor, és hogy mit neked az a száz sor. És most, hogy minden ki lett mondva,  igazolódott be szépen, hogy nem is volt mit mondani és sorok közötti szégyen is csak arra volt jó, ha jó volt, hogy bevégezze rajtad, az elkövetkező pár sort, és hogy kedved lenni megint a betonon összettörni, de nincsen az a kéz már ami feltudná söpörni mindazt ami maradt vagyis nem is voltál soha.

Estére már mindig egyedül, de legalább langyos a levegő, tébolyító nyár van, és a rozsdás korlát is hideg (tudja a dolgát), hol kihajolni, hol meg hozzányomni a homlokom a rozsdás vashoz, lenézni a földre, eljátszani egy utolsó lendülettel, aztán meg fel, a hold festette összekócolt felhőkre és arra gondolni, hogy milyen kicsivé tud mindez zsugorodni, ha hunyorogni kezdek. Hársfa virág illata, ősszomorúság orron át inhalálva, de nem rossz, olyan mintha ebben az egyetlen estében összpontosulna az összes többi este, a vasút utcai, a zalka máté téri, a tatai, a jászárokszállási, a sárberki, a körúti, a dózsakerti, és megint csak a sárberki, az összes volt estém, vissza ér magába minden. És ha visszaér minek mozdul, minek mozdul a fejem le és fel, mit nézek amikor nyugszom, mit látok amikor azt hiszem hogy nézek, minek a játék a lendülettel. A korlát hideg, jó korlát, rozsdás, lineáris történetű, soha nem fog visszatérni a kezdetekhez, csak elvásik simán. Estére már mindig egyedül borít be a hársfa illat, felülről nézem mindezt, és nyilván olyan is lesz, hogy ami most van mindennél szebb lesz, bár hogy ezt el lehessen képzelni sokkal több estének kell összeállnia bennem.

Nincsen annál nagyobb szomorúság, mint mikor közel kerülök a messzihez,
a szemhéjam mögött a képzeletem látszik, vörösben tündököl, és halálos hideg.

Itt kéne lennie, de nincsen itt, mert most is valahol az életről magyaráz, míg te 14 órát alszol ő nézi végig ahogy a maradék 10 magadig lealáz. Elvben van csak, neve csak ritkán a nyelv hegyén hőemelkedés, láznak már nem nevezhető, itt kéne lennie, de nincsen itt, csak hiánya van és három évnyi múltidő.

A szerelmük semmi más csak unatkozó szívüknek nem múló unalma, szájukban nincs semmi mi igaz volna, csak némi hazugság és egy megkezdett alma. Szép életet a mozikban tanultak, csak önmagukért ragyognak saját szemükben, látni rég lusták, a szívük vak, és magabiztosak ítéletükben. Okoskodnak fecsegnek, ők a vég és a kezdet, silány használati tárgyuk vagy, mi néha nap kell csak ezeknek. Emberforma férgek és nyűvek, és azt mondják te meg én, míg félre nézel rövid kis időre, elcsámcsognak bomló világod tetemén.

Kitalálok én mindenfélét, hogy ne lássák meg rajtam a közös bánatjainkat, amit enyémnek hisznek és emiatt mindazt látni neheztelnek. (Én se örülnék neki a helyükben) Azt mondják, hogy szedjem össze magam, de azt nem hogy mi végre, azt nem, meg hát micsoda hülye felszínesség ilyet mondani, hogy szedd össze magad. Csak annyi derül ki belőle, hogy semmit sem értenek. De nem tudom nekik elmondani, mert én sem értem, csak élem és érzem. Ez semmire nem mentség. Csak akaráson túli világ, racionalitást nélkülöző mint általában minden érzet vagy érzés. Az érzés van csak, a tárgya nem létezik. Ami volt az nem volt és nem is lesz már soha, minden viszonylagos, de már nincsen viszonyítani, ez utolsó égitestek is lepotyogtak az égről, már csak ti vagytok itt, már csak én vagyok. Világűrben lebegés, távolodó holdkomp, évezredekig tartó, utolsó pillanat utáni pillanat. Kitölt, szétfeszít. És tényleg kitalálok mindenfélét, képet is és az írást és dallamot, maskarába öltöztetem a dolgokat, igyekszek mindent gondosan eltakarni, néha itt-ott egy logikai lóláb megengedett. Egytől egyig szar minden amit csinálok, nincsenek kétségeim és nem is ezért van rá szükségem, hogy valamik legyenek, az indokoltnál azt hiszem ez nem is zavar jobban, csak annyira amennyire embert zavarhat az hogy selejt. Nem is lehet más hiszen a túlélést szolgálja itt minden, a folyamatos késésben maradásomat, de megmaradásomat, a múlt időbe tételemet, az meg nem olyan, hogy az ember gondol egyet, hogy nem is. Az nem ilyen. Jégideg aggyal talán. Én magam képtelen vagyok rá, és távolságtartóan csodálom mindazt aki képes az ilyesmire. Nem olyan csodálat, hogy olyan szeretnék lenni, semmi szín alatt nem lennék olyan, mert még a jelenleginél is jobban gyűlölném mindazt ami vagyok, de van vonzása a könnyűségnek.
Amikor elkezdtem ezt akkor azt hittem tudom, hogy mit fogok írni, juszt se tudtam, de ez nem olyan nagy veszteség. Arról halvány fingom sem volt hogy miként fogom befejezni, de most egy darabig nem akarok írni. Elment a kedvem írni és elment a kedvem magamtól. Ha magamtól akkor pedig mindentől és mindenkitől is, mert azért innen nézve akárhogy is de én vagyok az alfája ennek a nem is tudom minek, az innen nézett dolgoknak, a rám és a rajtam kívül esőeknek egyaránt. Egy darabig most semmit sem akarok. Csak szüneteltetni magam, pihenni, nem észlelni, nem érzeni a levést, mert  az élet rohadt hosszú valami tud lenni egy olyannak mint én így arccal a porba. Tulajdonképen nem gondolom, hogy ennél több járna, vagy többet érdemelnék. Nem, semmi ilyen nincs bennem. Elmondhatatlan semmi van, arról meg felesleges locsognom, a végtelenül unalmas szövevényeimben. Könnyebb lett volna mindezt, E/2-ben írni magamnak, de az csak szarakodás. Meg aztán emlékeztetne is valakire, aki színtiszta hazugság.
Messze szeretnék járni a valóságtól.Kerítenék egy táblát a nyakamba: Életelfáradás miatt zárva.

- Szoktál álmodni?
- Néha, de akkor is csak igazit. Érted, olyat meg minek ami amúgy is van. Nem értem én már magamat. Olyankor mindig az lesz a vége, hogy igen nagy kár az, hogy néhány emberrel akikhez közöm volt valaha most is ugyanazon a bolygón kell osztoznom. És most ne gondold, hogy nem mennék én innen el a francba, öt galxissal odább (úgy hiszem, hogy az már jóval kevesebb gyomor remegésre van innen), de mivel igazit álmodok jó ha egy sarokkal odább jutok és ugye azt is csak álmodva. Szóval csak így.

Nézz vissza az életedre. Mit látsz? Szánalmas, ugye? Ha mégsem látnád annak akkor bizonyos lehetsz abban, hogy már olyan jól hazudsz önmagadnak hogy azt észre sem veszed. Sőt ha igazán jól csinálod akkor amit magadról hiszel az a környezeted számára is evidencia lesz. Ez maga a túlélés, a modern kor egy lehetséges formája, büszke lehetsz magadra, megtanultad amit meg kellett tanulnod, a nagy egészhez tartozol, beavatott vagy. Már sosem érezhetsz magányt, egyedüllétet, vagy bármit amit embernek elviselni borzasztó lehet. Csakhogy te nem túlélni akartál, ha ugyan még visszaemlékszel arra, hogy akartál is valamit. Mert az akarni is túlélés. Életed elnagyolt momentumai mind pihennek most, akár a fogason felejtett esernyők, asztalon hagyott tárgyak, önmaguk kiüresedései, elidegenedve attól az időtől is amiben valósnak akartak látszani. Nézz vissza az életedre. Ködpára födte táj, szelíd gomolygás, beleszédülsz és émelyegsz, kataton tesz-vesz város lakói éppen rutinból most elidegenednek, de gyári mosolyuk és hülye meggyőződéseik széria felszerelés az arcaikon. Nézz vissza az életedre. Nem látsz ott semmit, és nincs is semmi, csak napfényben fürdő vakító délutánok, ok nélküli ölelések nyoma bőrödön, egy völgy valamikor október tájt és mindent maga alá temető idő.

A két ablak közt, a párkányon hanyatt fekvő bogár egy pillanatig azt hitte sikerült megállítania az időt, és bár nem így volt, de ami volt az akkor tényleg örökre szólt, ahogy azóta is. Mozdulatlan. Szépen sütött a aznap a nap, soha el nem felejtem, de hát könnyű ott ahol nincs semmi sem ami lenne új alatta. És ahogy jött a többi bogár is nézni, hogy amaz most feladta, csillogott a páncél, a fej a tor és a potroh, elvitték a még megmaradt időt amit barátjuk itt hagyott, lesz még tél, lesz még lágy tenyér, amíg az élet eltévedve a nyugvópontra ér,és üres lesz a szív és a néma száj lesz a lelkeken a daganat.
Én ilyenekkel mindig megtudtam hatni magamat.

Mindent, érted, mindent ami eddig fontos történt az életedben, és az mindegy most, hogy az rossz volt-e vagy jó, de egyetlen pillanattá sűríteni és érezni, anélkül, hogy akarnád. És azt sem érteni, hogy miként lehetséges mindez. Egyszerre eggyé tenni a megtörtént időt, Garics mama kertjében döngő zöld seggű legyeket, anya mellén a heget, a sánta galambot a hajnali keleti pályaudvaron, a Laci bácsi Pannónia motorja alatt a szivárványszínű benzinfoltot, a csillogó szurkot a villanypóznán, a döglött kiskacsát a nyári konyhában, a délutánokat a Baross utcában, az estéket dózsakertben,  a borok ízét, a szanatórium felé vezető úton a hétvégi telkek kerítését, a darázsfészket a padláson, a Derítő tó jegére korcsolyával rajzolt ábrákat, a haldokló embert a Luna parkban, a termálvizes medence gőzét, a petróleum lámpa fényénél táncoló szörnyeket Papnéni szobájának a falán, a Komáromi erőd kazamatáit, a parasztházat Nógrádban, a testápoló illatát egy nem hozzám tartozó testen, a Sarokház presszó zenegépét, Boby kutyát és Tituszt az egeret, az égő akácfát a vasúti töltés mellett, Brünyi tanár úr barna köpenyét, a kergülést a mezőn, nagyanyám kitaposott szandálját amit csak temetéseken hordott, az elájulást a játszótéren, a reggeli uszoda visszhangjait, a csilléket a bányagépgyár mellett, a Vera óvónéni szuterénlakásának szagát, a molnár kalács ízét az állatkertben, a téglagyári munkásasszonyok tekintetét a Kisfüttyös kocsmában, egy messzi fürdőhelyet az őszben, a baji vadászházat éjjel, a mandulával teli kosarat az erzsébeti kamrában, anyát betegen, a cementes zsákokat Érden, a disznóröfögést a Hattyú utcában , a Déli pályaudvaron a bisztró feliratot, hogy már 20 éve nincs is ott bisztró, és a felirat mellett a kitömött madarat, a Napsugár áruház karácsonyi kirakatát,  a hatalmas darukat hajnalban Észak-Komáromban, apát betegen, a parfümök üvegcséit a piros fürdőszobában, a mozigépen a máltai keresztet, az éretlen piszke savanyúságát, a víztől kiázott kezemet, a Halászkertben a részeg bányászokat, az egyedül töltött karácsony elviselhetetlenségét, a szódagyár udvarán maguk alá pisáló szomorú lovakat, egy rövid utat Kisbérre, a lepattogzott vájlingot a kerti csap alatt, a mákos tésztát az iskolaköpeny zsebében, az álmot az óriáskerékben az óriáskerékről, az először érzett fájdalmat, az írás hiábavalóságát, a lélek megbénulását, a szemembe ragadt arcokat. És persze hajakat.