sebtolvaj

Lakik bennem egy vak. Tapogatja a kintet. Azt a kintet leginkább amihez nincs közöm, viszonyom se nagyon. Az a kint már mind a tiétek, az az amit lerágtatok rólam. Nem is ismerelek titeket, nincs elképzelésem rólatok. Hajnali buszokon vagy vonatokon utaztok, összeszűkült gyomorral próbálom elképzelni, hogy mi lakozik bennetek. Hogy milyen álmot félbehagyva igyekeztek a munkehelyeitekre, elépzelni a fejetekben kavargót, ami nekem nincsen, a hitet magatokban, azt amikor igazat mondotok és azt amikor hazudtok. Azt próbálom elképzelni, hogyan lehet közöm hozzátok, hogy ne parázzam túl azt hogy rá van az arcomra írva, hogy én nem és azt, hogy meg vagyok sértődve. Beleakadok a fehér botommal belétek, pedig csak a saját nyomomat ütném, hogy tünne már el a közelemből az, ami engem azonosít veletek, tehát a különbözőségemet. Én szállok le legelőször minden közlekedési viszonylatról, és sietek előre, én tünök el az aluljáróban elsőként, engem nyel el leghamarabb egy pályaudvar. Én félek a legjobban. Befele hallgatok, hátra felé menekülök, kifelé halogatok. Irigylem a zsongásotokat, azt ahogy fontosnak, pótolhatatlannak tűntök, vagy mindezt hitelesen tudjátok elhitetni velem. Lakik bennem egy vak, valamit nem tud, valamit nem akar, éles kontúrokkal vág a szemembe a képe. Már semmire sem vagyok jó.