Tegnap együtt költötte el bennem a vacsoráját a vámpír és az odaadó, a vámpír salátát evett, az odaadó steaket - félig átsütve. Gondolom ilyen mentálbalansz állhat az okok hátterében. Én részvétlen és észrevétlen voltam, hallgattam magamat, azaz hogy a csámcsogást, ami nem kétség valamennyire én magam is vagyok. Úgy van ez valahogy a stíussal lehet, az maga az ember. Ez esetben a semmilyen. És azt is éreztem, hogy valaki gyomra az enyém helyén reszket, és hogy az akkor nem az én gyomrom, a remegésem is gyarmasotított birtok, és az valahogy máshogyan sajog, számomra kevésbé értelmezhetően, más annak a dinámikája amikor más helyett is szeretnénk korogni és aztán az elteltség lenne ami közös. De csak vacsora volt, semmi ezüstkanál, semmi gyertyafény, pezsgő helyett is csak rossz bor. Gondoltam mondanom kellene valamit, valami olyat mikor az az ember valakit az útjára ereszt, de cserben hagyott minden szavam, mint egy ideje itt a mondatokban. Épp úgy múlik el minden gondolat, mint a vacsora utáni szagok, melyeket előtte még illatoknak nevezünk. Van pofánk hozzá.
Azt a történetet kellett volna elmesélnem, amikor valaki azt mondta nekem hirtelen őszinteséggel, hogy: neked nem itt kellene élned. És akkor a szemeimet ráemeltem, kiváncsian néztem és azt hittem tudni fogja majd mit akarok kérdezni. Hát nem tudta, ezért még is csak azt tudakoltam, hogy pontosan hova gondolna el engemet. Azt mondta, fogalma sincs, de valahogy én nem illek ide. Ennyi maradt meg ebből a mondatból, csak a mondat maga, nem visel magán tanulságként nehéz selyemköntöst, egy pucér mondatot rejtegetek magamaban, amely néhanap engem is pőrére vetkeztet, de nagyon. Aztán elkezdtem sajnálkozni azon, hogy nem is baj, hogy ezt a mondatot csak inkább mondhatta volna valaki, azaz hogy nem mondta soha senki, egyáltalán. Bennem mondta csak egyszer egy vámpír, másszor egy odaadó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése