2006. március 22., szerda

És akkor elmegy a kedv. Akkor amikor már minden apró, másokat ért részsikerről a saját élhetetlenséged, tehetségtelenséged jut észbe. Olyankor lenne jó megállni, de azt olyan abszolut értelemben, hogy inkább volna az már hátat fordítás mindennek amit hinni merészeltél magadról. Soha nem tudtál versenyezni, de valahol benned időnként versenylovak nyerítenek, remegő orrcimpákkal és izmok feszülnek görcsösen. Mint ha valamit folyíton akarni kellene, mint ha ki kellene deríteni a mit és a hogyant. Magadba engedni ami eddig nem volt, és tudomásul venni mindazt ami sosem lehet. Mindez kiszámítható ismétlődésekkel, mászásokkal, visszacsúszásokkal, erőtgyűjtve és azt felmorzsolva. Egy helyre kerülni. Olyan helyre ami úgy magadnak mint a helynek is megfelel. Végső soron egy rend keresése, amibe illeszkedni lehet. De vajon létezik e rend és ha igen mondhatsz e ítéletet a felett aki fölötted mond ítéletet. Elbújsz, elkotródsz néhány hétre és hiányozni tudsz magadnak - de ez inkább ellenszenvesnek hat és gyarlónak, mert nem egyebet szentesítesz vele mint saját semmiségedet. Megszürkülni, beleolvadni ködbe, füstbe, fejet lehajtani és nem akarni észre venni, hogy elfele mész, hogy közeledésed abba, az mindig csak távolodás. Aztán észrevesznek, szembesítenek a benned rejlő felodhatatlan ellentmondásodba, hogy rejtőzködésed is csak a rádtalálás előfeltétele és hogy átkozottul szeretnéd, ha eltudnád hinni, hogy a szavaid nem hiábavalók, úgy általában. Persze elhülyülöd, mint ahogy mindent elhülyülsz. Reflexeid vannak erre, megijedsz, kétségbe esel attól, ha valaki annak lát ami vagy. Lélegző semminek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése