sebtolvaj

Nem neked való ez, ezt mondogattam magamnak, de nem is igazán tudtam azt, hogy mire mondom mindezt, mit kell értsek magam alatt. Ahol vagyok. Magad alatt lenni paradoxon, mert éppen hogy nem tudsz felnézni magadra. Talán erre mondom, erre az egészre, ami a végén majd kiad egy kereknek hittet, a mondatok rángásait, tekergéseit értem alatta, ahogy itt így kifolynak belőlem. Az állásfoglalásra, hogy képtelen vagyok magammal kapcsolatban állást foglalni, lassan már asztalt és helyet se, ami ne lenne olyasvalakié, aki nálamnál jobban hisz a helyében, a maradásban. Beteg állatnak érezni magam, az sem nekem való. Az senkinek se való, de mégis van. Vajon nekem való e ez az este, a torokfájásom a migrén - meglehet, de jó lenne tudni, hogy mit akar, mi a szándéka velem mindannak ami most engem választott maradásának helyéül. Levegőbe permetezett mérges gáz a bánat, és mind aki szabad szeretne lenni - melyről tudja hogy teoretikus, de mégis - nagyokat szimatol a levegőbe. Tele a tüdőm a jinti világgal, a permanens májuselsejékkel, hogy engem folyton győzködni akarnak ls ln rossz vagyok, alkalmatlan arra, hogy hinni tudjak mindazoknak akikben van annyi mersz, önbecsülés, hogy ilyenre csábítsanak. Le kellene vetnem az összes gondolatomat, átadni magam, erőszakoljatok meg, szakítsatok szét, faljatok fel, vigyétek ami amúgy sem volt soha az enyém, csak mások által lett azzá. És aztán legyen vége.  Az otthonom nem egy tárgy, nem egy előlény, nmem egy fogalom, nem egy eszme. Egy ember az, nem akármilyen, olyan otthon amilyet remélni sem mertem, elképzelni pedig sehogy sem tudtam. Féltem az otthonom. Féltem magamat benne. No lám, önző is vagyok, nem csak tehetségtelen.