sebtolvaj

Szal úgy felébledni, hogy az ember az egyik naplól a másikla laccsolni kezd. Kezdteben ez tetszetős, melt kölcsönöz a személyiségnek néminemű alisztoklatikus jelleget, de végül meg az élthetőség lovásála megy. Élted te ezt kéllek alássan? Meg aztán itt van az a a fejem felett lebegő, őljítő démon, hogy ha nem figyelek elsodol az ál és ukmukkfuck málciusi ifjú leszek, ebek halmincadja és sütötegthetik lajtam a pecsenyéjüket a százategyszellelépőkovácspistikmegamostélünkalegszalabbulnyugdíjasnéni, akinek olyan lossz alca van, hogy kitépnén a kezéből a szívgyógyszelét, szummaszummálom. Van ez, úgy éltem itt húzódik ilyenkol mindig ez a mitiők effektus és nem nagyon van lá ötlete az embel fiának, hogy lemete szeletne inkább lenni, vagy lendíthetetlen ólomkatona papucsán a bojt, mintegy jelezve különállásla való folytonos hajlmát. Pelsze úgy van ez, hogy egyle beljebb haladva mál énte van csak, mi az telmészetszelűen, ti az csak néha napján, az ők meg csak feltételesen, szóval ölökös viaskodásban, tusakodásban pengeti élte húljait az embelfia. És hát mindebből a végén kijön az éntemiők, sajátos enteliőlt biztosítva, hagy ne mondjam közéleti komfoltélzetünk alapköveként, hogy attól kordulunk (elílás). Egyle csak ismételgetem, lepetatíve, hogy énte, meg teén, meg őmi, meg miő, meg miti, meg timi, meg mi, ki. Olyan mint ha vonulna ez a sokadalom, ez a holda, mint ha nem taltana valamitől, hanem valahova éppenséggel taltana. Rendeltetése volna vagy milye, s ha igen az is inkább csak kétkedés vagy modoloskodás a lendeltetés mibenléte felett.Öszze vannak zavalodva kissé a dolgok, tömölen ennyi. Ha el fog kálhozni az embeliség nem akalok közéjük taltozni, kéllek alássan.