sebtolvaj

Az underground blogolás az olyan, mint ha egy bazi nagy vitorlás hajó lennél egy kádban, ráadásnak le lenne kapcsolva a villany. Úgy értem, hogy maga a hajó nagyobb mint maga a kád és így széfeszítik ezek ketten egymást, és akkor meg én vagyok a kettejük között a nehezen kimutatható, de létező távolság, így mint nem létező is egyben. Most pont így van kedvem lenni  nem lenni. Az egész hóbelebanc pedig egy laboratóriumban van elhelyezve, így  nem kell a széllel sem bíbelődni, hogy mikor fúj belém vagy alám, közém, fölém. Szóval, hogy kristálytisztán van az az érzésem az elképzelt pálmafám alatt, hogy én nem akarok elemekkel csatázni, én múzeumban akarok lenni kiállítási tárgy, rögtön a ruhatár utáni első tárlóban, amit azért látnak kevesebben, mert a pulóvereiket izgatják még. Definíciómentes öblökben ringani sarokban, de az a sarok legyen már az enyém. Horgony se igen legyen, aztán megesik, hogy az ember a freeblog Szibériájában köt ki, önkényt dalolva. Mert, hogy inkább hiszek a saját szememnek most, mint a saját szavaimnak - ez persze eddig is  csak feltételes módban létezett, mert látszat volt eddig is a létük. Itt Szibériában nem kell semmit megmagyaráznom magamnak, hogy mit miért, és a tetszés tajtékjai sem csapkodják feleslegesen a gépházajtót. Partot mosok. Nem számítok. Semmire.