2006. március 2., csütörtök

Minden kezdet nehéz, pláne ha nincs is normális végzeted, vagy ha van is, az leginkább lenéz. Kiszolgálni valamit ami végül kiszolgáltat, epésen igyekezni bele a maradás epicentrumába, csetleni meg botlani és a végén csak azt mondani: semmit sem értek már igazán. Kellene egy szoftver, beírni oda minden személyes adatot, anyja nevet, vércsoportot, állandó és ideiglenes lakcímet, státuszt, orientáltságot, és jönne az eredmény hosszú papírcsíkon, hogy mikor és hol volt az amit annak lehetett hinni aminek a legkevésbé. Hogy mikor volt az ember közelebb vagy távolabb és miért kellett iszonyodnia viszonyítása tárgyától, mikor bliccelt el esti fogmosást, és mihez képest voltak az ő képei itt vagy ott, és végül hova lettek. Lehetne olvasni fehéren-feketén, a Kandó utcát decemberben, ízminta lenne mellékelve, a lapos elemet mikor megynyaltad és csikizett, kázét látni egy téli erdőben, amikor Filtol-t vett és cigizett, aztán pedig az, hogy 9 éves volt e inkább mint sem 10, egy iskolai ünnepséget, ahol zsibbadtan aludt el a szív. Letapogatni amit érinteni lehetett, kimutatni amire rámutattunk kénszeredve, hogy ott frotírtörölközökbe van bugyolálva minden este, és a fáradtság csupán elméleti lehet. És lehetne ott minden elütés és elszólás, hajnali neszek, villamos fékezés, járdán cipő kopogás, vonatablakra-dabra, hogy ott marad legalább egyszer az életben minden arc tükörképe, akár egy levonó, aztán felfedezni valamit benne, aminek haszna van, de onnantól nem is sejteni, hogy mire van, mire jó. Keresek egy rendet, ami végleg összekócol bennem ásító rosszat és én nem látok ki a jóból. Nyelvemem cukornak álcázott ciánom, meghatódok saját permanenciámon és várom, hogy kihányom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése