Mondjuk azért az érdekelne, hogy ez a lakás akkor is ennyire üres-e amikor nem vagyok benne. Hogy érzi-e a változást, a jelenlétemet, jelent e valamit is, hogy a talpammal egy kis helyen felmelegítem a parkettot. Olyat meg már elég rég óta nem kérdeznék lakástól, hogy urambocsá hiányzok-e neki. Azt úgy nagyjából sejtem, hogy amíg itt áll magában, céltalanul és üresen, addig nagyokat sóhajtozik amitől párna alakúak lesznek a falak, de hogy ez a hiányomnak szól vagy épp a falak relatíve nagy szabadságigényének arról kevés fogalmam lehet. Nem igen tudom hogyan kell egy lakással szóba elegyedni, térülök-fordulok, az úgynevezett belakási szertartást végzem, hátha javíthatok a renomémon. Belakok, odateszem magam. Langymeleg fotelek amerre a szem ellát. Ahol belakás van ott hullik a vakolat. Szerintem ez lakás valami olyat gondolhat amikor meghallja a kulcscsomóval a motozást a zár körül, hogy na tessék már megint itt ez a szomorúrinocérosz. Pedig nem is vagyok szomorú, ahogy ez az egész nem az. Csak ilyen. Amilyennek el lehet hinni. Nélkülem üresnek, vagy velem annak.

Lehetsz szamár, bálna vagy zsiráf is legott,
És ha úgy tartja kedved, ember vagy rozmár,
De akinek az isten egyszer vip jegyet adott,
Abba az élet ideje jöttével úgyis belekozmál.

Egy tartalékjátékos vagyok, a Komorbánáti Hátra SC tartalék középcsatára. Mindent tudok a gólról, már több gólt is láttam. Az inaim, az izmam is úgy lettek erősítve, hogy a tartalékság minden ismertető jegyét magukban hordozzák. Most egy erősen akaratszagú férfi öltözőben ülök. Körültöttem a játékostársaim, a kezdők, közvetlen mellettem a többi tartalékok. A tartalékok mindegyikének zsebében 90 percre elegendő szotyola, amit a szertáros ad oda a szerelés mellé a meccs előtt. Az öltöző közepén egy ember magyaráz, tökig adidasban, széles karmozdulatokkal tátog. Az edzőbá. Biztos beszél, de ebből én semmit nem hallok, csak idegesen rángő szájat látok, elszántságot, az elszántság mögül kivillanó tökéletes fogazatot.
A kezdők ülő helyzetükben a combizmaikat lazítják, vagy csak eluralkodott rajtuk a rajtláz és idegességükben ránganak. Szemükben a vereség lehetőségének rémülete. A tartalékokéban közöny.
A tartalékok a heréjüket igazítják az adidas nadrágban. Minden valamire tartalék tudja, hogy egy esetleges 89 percben, nyilvánvalóan eredménytartásra és időhúzásra irányuló csere esetén az ő nagy mozdulatuk az a lecserélt játékossal történő pacsi előtti here igazítás. Ezzel járulnak hozzá a csapat sikeréhez, egy légiesen könnyed mozdulat, balról jobbra, vagy jobbról balra, kinek kinek megszokása szerint. És közben kipereg a zsebből, az egy percre elegendő szotyola. Jelenlétük cáfolhatatlan bizonyítéka.

Ma egy zöldségesnél láttam, hogy lehet kapni konzum szaloncukrot. Igen azt. Ahogy azt a barna, fehér és rózsaszín, kővé dermedésre hajlamos cukormasszát hívták ami nagy segítségül szolgált a 70-es évek gyermekinek tejfogaik elvesztésében, ideje korán.
Én a magam részéről üdvözlöm, én egy múltba révedő urbánus gyökérzetű búsuló juhász vagyok, egy majdem teljesen fekete Munkácsy kép mellékszereplője.
A rózsaszín szaloncukrot megkóstoltam, és az olyan ahogy a szaloncukor kiskátéban meg van írva. Tartani szoktam az ilyen édesipari rimékektől, többször megégettem a nyelvem, de ez esetben a félelmem hiába való volt.
A szaloncukor jellegzetes krasznaja moszkva kölni ízvilággal köszön be, jelen van a kínai szagosradír aromája, de nem tolakodóan, leheletnyi blendifogkrém, szép lecsengéssel, az E244 pedig grammra annyi szaloncukorban mint a jogelődjében.

Sokáig őriztem egy levelet. Jóbarát írta 85'-ban, valami istenverte németországi helyről, István, aki már Stephanként írta alá a levél végén nevét. Erős felindulásból, menekültstátusszal. Hogy jól van, hogy aggódnunk felesleges, még nem találta meg a számítását, de hamarosan megfogja. Birkózik a nyelvvel, igen keveset ért abból amit neki mondanak, de ez szórakoztatja is, mert a szavak magukat jelentik és nem azt amit jelenteni akarnak. Listát írt azokról a szavakról amelyek tetszenek neki és arra kért próbáljam kitalálni mit jelentenek. A lista elején ez állt: Zukunft.
Szerettem én azt a levelet ahogy kezemhez kaptam, azelőtt is, hogy elmentem volna kiszótárazni a könyvtárba ezeket a furcsa hangzású szavakat, bár javarészt nem tetszettek, mindegyik olyan volt mint ha a szétharapott selyemcukor a kagylós törésnek köszönhetően felsebzi az ínyt, a szájpadlást, vagy a nyelvet. Egyedül ezzel a Zukunftal tudtam megbarátkozni. Nem fájt kimondani és összefutott a nyál a számban, a nyelvgyöknél pontosan. Nem jelentős mennyiségű nyál, de nyál.
És mi lett volna, ha nem

Aztán hazafelé azon kezdtem el gondolkodni végül is mi szükség erre, hogy már annyira kétségbeejtő a nagy közös jelenünk, hogy már nem elég hetvenes évek béli sztárokkal meg tölteni egy papplászlósportarénát, nem elég hetvenes évek színvonalát idéző vetélkedőt sugározni főműsoridőben főköztévében főemegyben, most már az ízekhez is muszáj nyúlni, hogy érezzük, hogy meg vagyunk történve, vagy ha nem is vagyunk de legalább voltunk, vagy ha még ez sem, akkor ha szerencsésebben alakulnak a körülmények akkor talán meg is történhettünk volna. Hogy azért van minderre szükség mert jövő nem létezik? Vagy csak rágni születtünk, kérődzeni, emészteni, érezni valami édeset ami a nyállal elkeveredve megold majd mindent?
Ki kellene köpni ezt az édes nyálat a járdára és az ott kirajzolódó alakzatból megmondani a múltat, s jövendőt.

Az emberek lakásokban élnek, jobbára ezt tudják csak elképzelni létezésük keretéül, még a legmerészebbek is lakásokban élnek. Igazi alternatívák nincsenek is, csak lakások, helyek, falakkal körbehatárolt terek, a mindenből kiszakított légköbméterek megregulázása majd ezek használatba vétele.
Itt most elég hideg van, ahogy azt már megénekelte Szűcs Judit di-di-di-di-di-di-didergek, és ahogy mondtam, gyanús vagyok én már magamnak, hogy mindig valakit idézni vagyok kénytelen.
Persze a lakás az kell - noha azt hiszem igazából én soha tudtam rá vágyni, nem tudtam elképzelni, hogy ilyen és ilyen fürdőszobát szeretnék, a barkácsboltokban, ha egyáltalán eljutok ilyenbe nem okoz izgalmat a bordűrok látványa, a fenyőléceket sem akarja a kezem önkénytelenül megsimogatni, a szaniterosztályon sem kap el a vizesblokki hevület, pedig a zománcozott kádak látványának ember legyen a talpán aki ellen áll . Valami olyasmit gondoltam a lakásról, hogy az azért van, mert kell valahol lenni és most sem gondolok többet, azt hiszem. Úgy hiszem bárhol tudok élni, de ezt nem merem kipróbálni, tartok attól, hogy az derülne ki, hogy sehol sem.
Ennél kidolgozottabb gondolataim nem voltak a lakásról.
Persze tudom, hogy a lakás az olyan, hogy élet van benne - már az esetben ha az ott lakók tudnak bele rakni, én mintha nem. Életet, azt. Rongyos életet, vagy édes életet, vagy bármit amit annak lehet hívni. Én meg valahogy nem tudom, hogy mit kell csinálni a légköbméterekkel, tudom, érzem, hogy itt vannak, beleásítanak a képembe és viszont, de nem értem mit akarnak tőlem, akarnak-e valamit.
Én egy légköbméterbe nem tudok szerelmes lenni, de még kettőbe se, egy tornateremnyibe se, csak attól mert rá mondhatom, hogy az enyém. Hogy ő az én tojáshéj vékony biztonságom. De szeretném ha lenne itt valami, valami ami rajtam kívüli és meleg, és nem cserépkályhának hívják. Az én fázásomnak iránya van, belülről kifelé halad és úgy tűnik semmilyen energiahordozó nem képes az útjába állni.

Fura, hogy annak ellenére, hogy mennyire gyorsan történik minden még sincs elmosódva semmi. Mintha a világmindenség a kontúrjaira ügyelne a leginkább. Mert arra azért ügyel hogy a káosz az HD és Dolby Stereo nyomon követhető legyen. (Ha már most előfizet a világvégére, két éves hűségnyilatkozattal, két hónap kedvezményt adunk) A többi nem számít.
Olyan gyorsan történnek a dolgok, de nem mosódnak el, aki lemarad annak tüköréles nagyfelbontású fogalmai lehetnek arról, hogy lemaradása mennyire tetemes és behozhatatlan. Két hét áramszünet kellene csak, vagy szanatórium, nomád tábor, dzsungel szafári és senki nem találná meg a lájk gombot. Sírna mindenki, hogy nem tudja hogyan kell bölényt rajzolni, és egyébként ennyi embernek nem is jár ekkora barlangfal.

Anyára és apára gondolok. És arra, hogy milyen jó, hogy ők ezt már nem láthatják.
Hogy ezeket a részeit már nem kell végig nézniük az én szappanoperámnak. Hogy ezek lényegi részei vagy sem az majd úgyis csak a végén derül ki. De van valami végtelenül megnyugtató abban, hogy mindig ugyanazok a szereplők és ugyanazok a szinkronhangok. Hogy van állandóság, akkor is ha nincs
Anyára és apára gondolok, és arra, hogy, isa befejezett fejezet vogymuk, egy terjedelmes zenekari mű zárótétele.
Epilógus, balra el

Világgá menni csak a rossz gyerekek akarnak. A jó gyerekeknek elég az a világ ami éppen és tulajdonképpen van. Abban szeretnek. Élni. Nincsenek tulajdonképpeni indokaim. Szökési kísérletnek kicsit azért erős, mondja bennem a hang, és ha másra nem is jó az egész, csak hogy tudjam; a hang köszöni, jól van. Ennyi ami biztos. A hang meg én és hogy köszöni. Hurráoptimizmusnak ez kicsit kevés, de a szarbólváratépítést azt azért inkább felülről súrolja. Súroltatom.Olyan igazságokat meg nem szeretnék keresni ami előtte már volt valakié, elég az, hogy minden kimondott szavam, minden leírt mondatom idézet és még csak azt sem tudom, hogy kitől. Szimbolikus vagyok, most éppen magamat testesítem meg. Amikor nem tudok idejében megállni és fal van ott ahol ajtót sejtek az egy bazi nagy szimbólum, lehet a végére járni. Végére járásnak egy kicsit azért erős (hang). Humoros vagyok. Kívülről látom magam és határozottan van az a pont amikor már vicces az, hogy nincsenek fékek. Az ember aki átmegy a falon, és csak ő veszi észre. Ez lennék én, mondom a fal túl oldalán. A szökdösős meg nem értett legkisebb királyfi, a majdnem mindjárt ember. És azért van bennem ám annyi önáltatás, hogy elhitessem magammal, hogy a falnak is bőven szar lenne nélkülem. Nem tudom, hogy vannak e dolgok amik előre ki vannak találva, hogy egyáltalán nem lenni arra lehet e azt mondani, hogy sorsszerűség. Egy csomó dolgot nem tudok, és azt sem tudom, hogyan kell mindezt észrevehetetlenné tenni, ezt a temérdek nem tudást. Abban sem vagyok biztos, hogy kell. Elheverek egy ágyon, elernyednek az izmaim, aprókat ránganak az inak, minden végzi bennem a dolgát, a tüdő ütemesen mozog. Ez lennék én, egy nagyüzem.
Az ember melegségre vágyik. Ez pont tudom. Hogy kitől.

Közhelyesen gyerekes vagyok. Közhelyesen gyerekes dolgok jutnak az eszembe, hogy felhívni tetszőleges számokat (közhivatalokét is) és a "Történetet történetért" Közalapítványra hivatkozva azt kezdeményezni, hogy híváskezdeményező és hívott történetet cserél. El kell mondaniuk életük legemlékezetesebb történetét, az alapítvány egyetlen szabályát kell csak betartani, a "történet nem tartalmazhat valós elemet".
Füllentések vágyvonala, ez lenne a neve.
Aztán teljesen idegenegeket arra buzdítani, hogy találkozzanak velünk meztelenül. Nem a szex miatt, kipróbálni milyen lehetett összefutni két ősembernek néhány millió évvel ezelőtt, hogy milyen az amikor mindenki maga van, és más semmi.
Ez a játék a Pucér időcsalók nevet kapná a keresztségben.

Asszonyok beszélnek, férfiak alszanak, azt észre sem veszik, nélkülük ment le nap, illetve föl se jött, csak el kellett játszani, hogy nekik okuk van ott lenni, már ami belőlük megmaradt, amíg a nap lemegy, asszonyok beszélnek, férfiak fekszenek. Aztán csak lámpafény, végül meg utcacsönd, ez most itt vadregény, azért kell megköszönd, mármint hogy láthatod ahogy nagy tágasok gyávábbak nálad is, mindegyik csak nyafog. Lebegnek súlytalan, tudva hogy nincs sehol, vagy mindentől messze van, nem pihen, nem lohol. A végén még felébredsz, férfiak alszanak, asszonyok beszélnek, giccsesen megy le nap.

Az ingyenembert bármikor fel lehet bújtani, meg lehet kérni, hangzatos ígéreteket lehet füstként fújni az alá az üvegbúra alá amit az életének hisz. Az ingyenember az egy gazdaságkori asztronauta, eltévedve bérben és időben, most épp homokos, szomorú, vizes síkon. Szétnézni ingyen.

Minden reggel kávéval forrázom le a szívem, hogy térjen észre, higgye már el: van ilyen, amilyen ő meg én, és hogy az csak az átlag, hogy becsukott szemmel, azt mondom: látlak. Aztán füsttel etetem ezt a kávéban tocsógót, 300 grammos lüktetéssel egy helyben szaladót, hogy döntsön ma úgy, hogy egy ideig még marad, borda közé be zárva kávé és füst alatt. Minden reggel így csinálok neki fészket, ne érezze azt, hogy ő akkor most kész lett, mert ha engedi az ember, hogy a szíve lássa, nem lesz senki aki rábírja a maradásra.

Egy olyan dinoszaurusz lehetek aki elhibázta a kipusztulást, aki valahogy elbambult egy ilyen történelmi pillanatban, aztán bezáródott előtte a kataklizma ólajtója. Ezért hát jobb híján itt van, és ahogy kinéz most egy darabig marad is. De most már majd rettentően figyelni fog, erre mérget vehet az univerzum.

Itt van a valami, a nagy. Itt settenkedik, jobb híján láthatatlan, a redőny rései közt belopakodó zsákos ember, a mummus, a mókár. Este jön mindig. Mindig csak este. Hanyatt kell vágódnia az embernek tőle, bogárként kell viselkedni, halottat játszani, becsukni szemet, visszafojtani lélegzetet, mozdulatlannak lenni és annak is maradni. Ne vegye észre hogy még élek, higgye azt, hogy már rég elpusztított, velem már nincsen dolga, úgy lett ahogy eltervezte, ő nagy, én a kicsi. De hajnalban jön az érzés, és a torokban születik meg és egész a tarkóig fut, hogy én ezt már nem is játszom, ez a tetszhalálba merevedés már egyáltalán nem játék, már nem az én választásom, és csak azért nem akarom abbahagyni, mert tudom, hogy képtelen vagyok  rá. Hogy ez itt ez valami most végleg van. Már nem mozdul ő, a valami, a nagy, és nem mozdulok már én sem. Egymásra várunk. Már semmi olyan nem fog történni velem ami még ne történt volna meg. Már semmi olyan nem lesz. Játszom ezt én itt, ezt a becsukott szemes majdnem életet, de valójában hiába csak a játék. A nagy valami legyőzött, tényleg játszom csak, de már semmi mást nem tudok ezen kívül játszani, tehát elpusztított. Jó lenne ha nem kellene sokáig élnem így, hogy közben minden este meg vagyok halva. A nappalokat még lábon kihordom. Elfogytak a magam mellett felsorakoztatható érveim.

Albérlethy Álmos, könyökölt az ablakpárkányon és tűnődött a Pünkösd természetén, pontosabban annak egynaposságán, nem mintha jelentősége lett volna, mert tényleg nem, hétfő ide vagy oda. Mindenesetre nem értette, hogy minek lehetett ez a nagy sietség, hogy a szentlélek áradása minden emberi számítás szerint is igénybe kellett volna vegyen egy egész évet, vagy hetet, de öt munkanapot mindenképp. Mert az ilyet azért meg kell tervezni, akinek Mária országa a lakhelye ebben nem is kételkedhet. Mert mi van akkor ha mondjuk rossz helyről, vagy sőtpláne ne adj isten rossz helyre árad az adott szentlélek aztán a világnak akkor befellegzik alfától omegáig értve. Szóval, hogy az ilyet nem igazán érdemes a vakszerencsére bízni, először is hatástanulmányt kellett volna készíttetni a Megigazulási Bizottsággal, hogy kellő irányú és kellő mértékű legyen az áradás, mert történetesen mi van ha a Marson érik be annak a gyümölcse aminek itt a földi halászegylet itta a levét.
A Megigazulási Bizottság aztán kiírta volna a tendert, amit egy Dicsőítésben legalább 10 éves gyakorlattal rendelkező cég végezhetett volna el, a nyertest beperelte volna a vesztes pályázó, és akkor már rögtön jövő év karácsony lenne. És akkor most a Bibliában külön fejezetek jutnának a hátradőlésnek meg a láblógának és a napi hasrasütésnek, hogy miként a leginkább és miért van elveszve ennyire minden.
És az igazság az, hogy mindezt  Albérlethy Álmosnem is az elméjével gondolta, hanem hogy a hasában érezte. Nagyon mélyen lent. Koffein bélelte langymelegben.

Olyan nagyra nőttem,  hogy a saját csendemnél is nagyobb vagyok,
pedig az én csendem az olyan nagy, hogy fel sem érem.
Ami belül halott lett, azt kívülről remélem,
és mintha mostanában az élet is kívülről menne,
és itt is van a kotta hozzá, de semmi érdekes nincs benne.
Olyan nagyra nőttem, hogy a világ minden dolga belém jár aludni,
minden olyan, ami sosem volt egészen,
mindenséggel mért bigyók és izék, enni, inni, ölelni, dugni.

Hogy a szemem egyik reggelre elfelejt látni, a fülem hallani, a lábam járni, hogy nem tudom magamban felidézni a fekete kávé, a cigaretta ízét, az ablak közt elhullott legyek elhelyezkedésének rendjét. Csak ott maradok az estéli sötétben, elfelejtkezik rólam a központi égitest, és én is elfelejtkezem magamról. Két centire van az orrom a faltól, és ez még csak nem is az orrom érdeme.

Régen hogy rettegtem az estéktől, utáltam amikor Nene elkezdte a lavórral a prodedúrát. Ha a Nene elővette a zománcozott bonyhádi lavórt a napnak világos volt, hogy nincs más választása mint lemenni. A Nene körül forgott a világ, rajta álltak vagy buktak a dolgok fontosabbjai, ezért nehezen tudtam megbocsátani neki, hogy miként engedheti meg azt a szörnyűséget, hogy az az erősen tájjellegű alföldszéli éjszaka csak így ránk nehezedjen.
A falusi kutyák másképpen ugatnak mint a többiek, halványan, nem is a holdat, csak azt az elmaszatolódott szélét, biztos azért is érezhettem azt, hogy minden falusi kutya félelelemből el akarja ugatni az éjszakát a fejünk fölül. De valahogy mindig úgy lett, hogy az éjszaka végül mint valami ritka fekete por csak beette magát a fürdésben kiázott kezünk redői közé és egyre csak dagadt, míg minket is kibélelt belülről, betöltött minden gyűrődést a dunnán. Hallani lehetett valaki más szívdobbanását, lélegzetvételét. Érezni a szúnyogok szándékait, kitapintani a bolhák csípésének nyomait. A szám szélén a meleg nyálat, amibe végül aztán minden éjszaka beleragadt. A petróleumlámpa vályogfalra rajzolt démonait. Az összes halottat aki eddig, és aki még csak eztán fog meghalni. Nagyon kellett akkor azt akarnom, hogy múljon el egyszer minden éjszaka, az utolsó falatig meg kellett reggelre enni a sötétséget, ezért lehet az, hogy amit most jobb szó híján úgy mondok, hogy én, annak már nagyobbik hányada már éjszaka és ha gyerek lennék én már biztosan rettegnék magamtól.

Elmenni a széléig, magamban őrzött leeséssel. Az okosok nem horanak magukban ilyet, az ő zuhanásuk teoretikus, szimbolikus, sehol egy makacs folt, sehol egy szétloccsant agyvelő, nyista csont szilánk. Az okoson kicsorbul az inteligens mosópor is. Mert az okos az mindig ad a látszatra, és ha már így van akkor látzsat is ad rá olyan gúnyát ami kizárja a leesést.
Most, hogy elgondolom, az arcom már nem olyan amilyenre emlékeztem, (és ha jól veszem észre, ezzel én vagyok csak így egyesegyedül), most, hogy emlékszem már nem akarok gondolkodni, se okosnak, se butának lenni, se erősen akarni annak akarni lenni.
Hogy őszinte legyek ki szeretnék maradni belőletek - csak néha hallani felőletek, ki szeretnék maradni a hovatartozásaitokból, a hovatovábbjaitokból, a hülye klubjaitokból, az elcseszett szappantragédiáitokból, a nekem eljátszot leeséseitekből. A műből, abból.
Az igazsággá szopogatott hazudásokból, a nyelvetek hegyén, abból. Tulajdonképpen én már magamból is  szeretnék kimaradni olykor, hisz én is a nagy egséz ki fia borja vagyok, vagy hogy. Nem is sokat veszítenék velem.
Ezt gondoltam tényleg, de most én is megállok itt a szélén, megállítom a mozdulatot, lustaságból vagy gyávaságból, most megálltam, azt akartam, hogy megálljon minden, hogy kép legyen, és legyek én a képnek a része és úgy nézzem azt ami van, hogy meggyőzhessem magam róla, hogy akár ez az egész az enyém is lehetne. Csak hát ez hazugság, és mindig rajtam kapom magam. Semmit sem lehet, egy égnek nevezett plafonban egyesülnek a falak.

Én már csak úgy nézlek benneteket, mint akinek elfogyott minden dolga, csak figyellek titeket, ahogy mentek a metró szélben, vagy épp átvágtok egy téren, és fáradtak vagytok, vagy fáradtságot színleltek és én akiből így elköltöztek a dolgok, dolgaimtól vagyok kirabolva és lehet hogy végső soron boldog. Látszik rajtam, hogy minden titkomat ideje korán kifecsegtem, attól ilyen kancsal is a kedvem, és ami hálni jár belém nem hívnám életnek, csak dolgok morzsalékának. Siettem, aztán mégis hogy lemaradtam, az voltam aki lehettem, a fű kinő alattam. A kenyeremnek hogy van-e java én azt most megtudni feladtam.

Albérlethy Álmos, könyökölt az ablakpárkányon és tűnődött a Pünkösd természetén, pontosabban annak egynaposságán, nem mintha jelentősége lett volna, mert tényleg nem, hétfő ide vagy oda. Mindenesetre nem értette, hogy minek lehetett ez a nagy sietség, hogy a szentlélek áradása minden emberi számítás szerint is igénybe kellett volna vegyen egy egész évet, vagy hetet, de öt munkanapot mindenképp. Mert az ilyet azért meg kell tervezni, akinek Mária országa a lakhelye ebben nem is kételkedhet. Mert mi van akkor ha mondjuk rossz helyről, vagy sőtpláne ne adj isten rossz helyre árad az adott szentlélek aztán a világnak akkor befellegzik. Szóval, hogy az ilyet nem igazán érdemes a vakszerencsére bízni, először is hatástanulmányt kellett volna készíttetni a Megigazulási Bizottsággal, hogy kellő irányú és kellő mértékű legyen az áradás, mert történetesen mi van ha a Marson érik be annak a gyümölcse aminek itt a földi halászegylet itta a levét.
A Megigazulási Bizottság aztán kiírta volna a tendert, amit egy Dicsőítésben legalább 10 éves gyakorlattal rendelkező cég végezhetett volna el, a nyertest beperelte volna a vesztes pályázó, és akkor már rögtön jövő év karácsony lenne. És akkor most a Bibliában külön fejezetek juttnának a hátradőlésnek meg a láblógának, hogy miként a leginkább.

Most, hogy már mindenki szép lett és okos, csak én vagyok egyedül hátra, de nincsen máshoz kedvem, csak úgy lenni mint a nátha, és nincsen bennem semmi igyekezet, és nem hiszem azt, hogy hátha.

Hol volt, hol nem volt, a teljes lefedettségen is túl, élt éldegélt Bók Ernő, fejét elcsavarta egy bróker nő, reszket azóta a félelemtől, már sejti, hogy a  para fáz is.

Már majdhogynem minden csak öntorkán akadva,
a gurulós bőrönd is és a mozgólépcső,
meg nincs is rá remény, hogy véletlen rálelni valami igazra,
vagy ha mégis, hát az biztosan még nem lesz a végső.
Egy elképzeltet néz mindenki a langyos gépszagú metrószélben,
aztán mire egy is felismerné magát kiderül, hogy mégsem.

Azt játszani, hogy meg tudom állítani az időt. Meleg nyári betonon ülve, a ház előtt. Ha megállítanám valaha is az vasárnapra esne, legyen giccsesen rántott hússzagú minden ami már nem moccan többé, mert úgy akartam, hogy ne mozogjon. Csak néznék bele a betonárokba, a lustán csordogáló kommunális mosogatóvízbe. És izgulnék egy Flickéktől felénk úszó sárgarépa darab sorsa felett, hogy végleg elakad-e a Nagy néni által kiöntött kávézaccba, vagy együtt eljutnak majd mégis valahogy a Baloghék Olymposos palackjáig aztán majd ott lesz valahogy. De gyáva lennék ahhoz, hogy kivárjam, hogy ki merjem várni, és ezért mondanám inkább azt, hogy: most. És értené ezt az akinek az ilyesmit mondani kell, engedelmeskedne nekem az idő, valahol messze megállna két hatalmas fogaskerék. És minden megmerevedne, a Nagy néni kezében megállna a lavór, a Flickék kutyájának a nyelve az idők végezetéig a lepattogzott zománctányér aljában a pörköltszaftban ázna. A szomszéd bácsi sem vágná tarkón az a szép nagy baknyulat, egy karate mozdulatba merevedve várná azt ami már úgysem jön el soha. A Szalókinak a szájához már soha sem jutna el a feleses pohár, tőlem 634,2 méterre a Sarokház eszpresszóban várná azt amire nem érdemes várni már. A metlaki sem repedezne már ott tovább, a 100-as népboltban sem szikkadoznának tovább a kenyerek, nem keményednének tovább a raktárban maradt konzumszaloncukrok. Anya soha nem találná meg a gyógyszeres dobozban a polyvitaplexet, és apa is a hűtőszekrény nyitott ajtajába kapaszkodva maradna most már mindig. Én pedig csak nézném a betonárkot, és az egész hatalmas világban csak ott lenne az egyetlen mozgás, a lomha szennyvízé, nézném hogy mi lesz azzal a koszos kis főtt répa darabbal, amire azóta már cérnametéltek is tekeredtek. Így múlna el - minket magából kihagyva - a világ dicsősége.

Mint konyhában a linóleum. Gránit mintás. Mintha. Olcsó alkalmi vétel, az a fajta ami attól lesz szép, hogy az ember fogszorítva akarja annak látni. Velünk együtt öregedő, preOBIkus darab. Apám széke előtt ki van kopva egy talpalatnyi rész, még nincs kilyukadva, de se minta, se koptató felület, csak üres szürkeség. Olyan mint egy lyuk amin még nem lehet leesni a Tóthékhoz, de már sejthető a betonkoszorú. Apám csinálta ezt foltot oda, 25 éven keresztül minden egyes nap.
Hány liter kávé ez a kopás, hány cipő levétel, hány papucsba bújás, hány leesett cigaretta hamu, hány kiégett viaszkos vászon, hány üveg bor, sör, pálinka, hány oldal szalonna, hány vízállás jelentés a rádióban, hány ötórási hírek, hány hajnali edényzörgetés, hány kanál leves, hány fétis a világ? Most még a polcon is lesben áll minden tárgya, á á á  áldozatra várva. Már alig él valaki aki bizonyítani tudná azt, hogy: vagyok.

Van egy filmünk. Apának és nekem. Tarrbélás terjedelmű, sántán, de nem éppen tangó. Úgy kezdődik, hogy megyünk a Ságvári utcai télelőben, éppen hogy bokáig érő fényben, és a nap is úgy süt mintha gézt feszítettek volna az égre, mintha minden meg lenne egy kicsit betegedve. Látszik a leheletünk, gombolkozunk, tehát fagyunk. A kezem három évtizednyivel kisebb a jelenleginél, azzal fogom az A/3-as félfamentest. Egy télapó van rajta, vízfesték, zsírkréta, vegyestechnika. Amikor a Halászkert elé érünk apa közli velem, hogy olyan télapó akinek egyik csizmája piros a másik pedig lila, az olyan ad absurdum nem létezik. El lehet képzelni. A Halászkert homlokzatán annak a két terrakotta halnak is kimeredt a szeme, hogy milyen világot élünk, a keskenyebbnek, vélhetően a keszegnek meg is pattogzott a máza, talán a fagytól, de az is lehet hogy tőlünk, attól, hogy annyit jártunk arra. A Halászkertben egyébként járatosak voltunk, apa ismerte a pincéreket, a vendégeket, azokat is akiket már letartóztatott, és azokat is akiket majd csak ezután fog letartóztatni, mert apa ilyen. Engem nem igen érdekeltek a hülye félhaverjai akik barackot nyomtak a fejemre és képesek egy öt éves gyerektől azt kérdezni, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Akkor én bizonyos csak abban voltam, hogy nem leszek olyan felnőtt aki barackot nyom a gyerekek fejére. A Halászkertben engem egyesegyedül a Gyuszi érdekelt, ha őszinte akarok lenni, neki is inkább csak a dobja. Gyuszi a Duci és Gyuszi duó dobosa volt, van is az egyik fiókaljban egy fénykép, Új évi üdvözlet, "Boldog Új Évet Kiván Duci és Gyuszi, 1972-73". A Gyuszi dobos kedvelt engem, mindig megkérdezte, hogy játsszon-e nekem valamit, de mondhattam bármit, arról előbb utóbb kiderült, hogy nem is ismeri. Gyuszi egy szűk látókörű vendéglátóipari zenész volt, aki nem nyomott barackot a kiskorú vendégek fejére. Szóval lehetett szeretni már csak ezért is. Aztán később megkedveltem a repertoárjából egy számot, sose hallottam azóta se, valahogy úgy volt, hogy "Jön már a bika, fúj az orra lika", és volt abban a számban egy kiállás amikor Gyuszi dobos dobszólóval kápráztatott el. Savanyú szagú abroszok közt folytatódott az apával közös filmünk. És itt van sok gyors vágás, ahogy apa beleesik az ajtóba és az üveg kitörik és egy Lenin (profilból) alakú lyuk marad apa után. Nyár van, így marad az ajtó egy darabig, direkt jó, hogy a proletárvezér  ilyen formán gondolta eltölteni nálunk a vakációt. MAjd jön a Szuromi és beüvegezi, a Szuromi mellékszereplő és mellékszereplőhöz mérten sokat iszik. Ebben segít néha apa.
És a nyárból már csak arra emlékszem, hogy egy 50 méteres medence szélén kapaszkodok, és szemmagasságban ott apa gyűlöletes barna szandálja. A szandálban pedig apa, fűt fát ígér, hogy ha nem állok meg öt tempónként kapaszkodni. Nem megy, én tudom, hogy az én ötven méterem az olyan mint senki másé, az én ötven méterem az olyan hosszú mint egy élet, fuldokolni lehet és kell benne, és kapaszkodni kell és vizet prüszkölni kell, elfáradni kell és a végén hazamenni kell. És hazamegyünk és látom magunkat felülről a kiskonyhában, olyan sírni valóan szomorú az a jelent ahogy apa tekergeti a rádió gombját és odatartja a fejét a hangszóróhoz és csak fütyül a szabad európa, és anya egy lavórban áztatja a lábát, és én is egy kis szánalom vagyok ahogy nem csinálok semmit csak fölülről nézem a magunkat. És nem mondom el nekik, hogy mit álmodtam, nem mondom el nekik, hogy álmomban gyerek voltam, egy nagy sivatagban városok romjai között sétáltam és egyszer megláttam két hatalmas szobrot. Elvoltak dőlve, kinek karja hiányzott kinek a lába, de felismertem, hogy ők azok, anya és apa, eldőlve a félig betemetve a homokba. Azóta dugom én is oda a fejem, hogy megláttam őket teljesen halottan.
És ennek a filmnek úgy van vége, hogy apa olyat csinál amire senki sem számít, előbb megsimogatja az arcom, aztán belekapaszkodik az alkaromba, már nem beszél. Csak nézünk, és olyanok vagyunk mi ketten mint akik semmit sem értenek. Próbálok helyette is levegőt venni. És hogy a mozi egy szempillantás alatt egy rohadt szobává zsugorodik, egy olyan szobává amiről annyira elfeledkezett az akinek mindenre kellene gondolnia, hogy évezredek óta - rajtunk kívül - nem történik semmi benne. Csakhogy ez a rajtunk, mostantól kezdve csak én vagyok.

Az életből az a rész érdekel amit képtelen vagyok megérteni, említésre méltó céljaim csak a halál utánra vannak.

Bántja a szemem a váróterem neonfénye. Becsukom a szemem, standol a valóság. Eztán kezd el élni minden, felébredni ami már olyan régóta alszik. Relatíve a minden. Zárójelesen minden, zárójelesen relatív, zárójelesen ébred. Most inkább csak konyhák. Konyhák ahol valaha megfordultam, azaz megfordultam volna, ha ideje korán be nem pipultam volna. Az első konyha, az csak véletlen lehet. Még nem is konyha, csak azzá teszik a hetvenes évek. Most még csak terasz, lebetonozott munkáosztályi előkert, talicskányi élményhomokozóval, apa száradó fecskenadrágjával. És látom a gyerek kezét aki túrja a homokot. Látom azt akiről azt hiszem, hogy én vagyok. A homokbucka mellett táncol a hajdú centrifuga, anya lábkörme fehér gyöngyházfényű. A szomszédban disznót ölnek, nagy üstökben redukálódik gőzzé az élet. Aztán másik konyha, a kiasablakos, a részeges Rózsi házát keretezi be, Nenével egy heverőn ülve azon a kis abalkon nézünk ki amikor jön a vihar, Nene suttogva imádkozik, hogy belénk ne vágjon a villám, meg van győződve róla, hogy a vihar az az amikor Istennek tele lesz a hócipője. Nene nem tudja amit minden ateista tud, hogy a mennyekben soha sincsen tél, valamint hogy Isten sem nagyon van. De ha van is, miért pont belénk vágna. Egy pár lehorzsolt térdű gyerekláb kalimpál a heverő szélén, nem ér le a földig, a heverő oldalán dobol, Nene ettől pedig ideges lesz, úgy érzi rontja a dobolás az Istennel szembeni túlélési esélyeket, észre sem veszi hogy a részeges Rózsi háza mögött elkezd újra látszani a nap, ahogy azt se, hogy a kályhacső, ahol a falba ér egy hosszú hajú nőt fest a plafonra koromból.
És megint egy konyha, ahova korlátos lépcső vezet fel. Zöldre van a zöldre van a festve. A korlát felső szélénél fekete massza, zsír és kosz. Emberkéz lenyomat. Egész nyáron süti a korlátot a nap, őszre ráncos lesz az egész, hozzá öregszik a lakókhoz. Kora tavaszzal a konyha egyik sarka le van kerítve, édesszagú kiskacsák laknak benne. Ez az első konyha amiben víz folyik, és állandóan gázszag van. Itt is van egy heverő, és a heverőn van egy párna. Kutya van rá hímezve, gomb a szeme. Egészen ijesztő. Látom a gyerek kezét, ahogy az ebéd utáni alváskor ráteszi erre a párnára a Szabad Föld aktuális számát, hátha nem harapja meg. És még suhannak a konyhák, forog a váróterem. Az összes konyhák nagy szakadékok, lyukak, járatok amikről sose lehet tudni, hogy hova vezetnek. Szeretem én ezeket a konyhákat, szeretem, de legalább ennyire únom is  őket. Meg azt is, hogy magamra erőltetem ezt a csukott szemezést, és az egészet a neonra fogom. Persze lehet az is, hogy a konyha az csak egy elegáns mozdulat, a hurokból kihúzott nyaké.
És elgondolni is nehéz, hogy ha minden szemben ennyi konyha fér el akkor mennyi konyha létezik egyáltalán, fájó, hogy egyikbe se fogok eljutni soha. A konyhaturizmus nem létező műfaj.