Mióta eszemet tudom rossz ébredő vagyok. E mondatnak azonban nincs nagyon értelme. Valószínűsíthető, hogy még az eszem tudása előtt is volt valami féle viszonyom az ébredéshez, és ugye az a tudás is kellene, ha másért nem a mihez képesthez van ez a rossz, és persze mihez képest az ébredés. Mert mi van, ha az ébredés is álom és úgy van, hogy aki egyszer becsukta szemét az már többé ki nem nyitja, csak az alvásban él, aztán egyszer meghal, úgy mint aki nem is volt.
Használhatnám inkább a rossz felkelő vagyok-ot, de ilyen terhes időkben ennek lennének nem kívánatos mellékzöngéi, noha úgyis igaz lenne a rossz.
Az ébredés valami olyasvalami, hogy visszatérni oda ahonnan el sem mentél. És ez hányszor előfordul amúgy is. Ettől aztán ez az egész nagyon zavarba ejtő tud lenni, szinte annyira mint amikor azt mondja valaki, hogy szeret. Amikor alszom, tudom-e hogy én alszom, és lehetek e benne bizonyos, hogy az kel fel onnan, ahova én feküdtem le. Az alvás alatt/közben többnyire az szokott lenni amit én akarok, leginkább mezők és a föld felett lusta páraként gomolygó fehérlő semmi. Távolodó színhiány, ami csalogat magával, egyre messzebb, nehéz ilyen hívásra kinyitnia a magamfajtának a szemét. Mert én mindent ott akarok tartani mintha el sem ment volna, mintha azzal akarnám áltatni magam, hogy van ez maradás, pontosabban ez az el nem menetel. Amikor reggel kinyitom a szemhéjam onnan gomolyog ki minden (fehér pára képében, mint előbb mondtam volt).
Minden, amit szerettem volna, hogy maradjon. Belepárolgom a világba a semmimet.

Már ébredés után azt várom, hogy bárcsak este lenne,
és mások alkonyának vöröse lenne fejem alatt a párna,
hogy a nappalokon átugorva tűnhessek el a végtelenbe,
de ébren vagyok, ha alszom is, az eszméletükbe zárva

Odatalálnak majd mind amivel beérik,
így lesz csak igaz mit céljuknak mondanak,
fénylő egükről a csillagokat neked ígérik,
de hazug boldogságaikkal megvakítanak,
vágyat növesztenek, mi el nem ér az égig,
és közönyük felperzsel mindent, akár a nap.

Jó ez itt, jó nagyon, ahogy besurran az üresség
a kulcslyukon és elhever a tárgyakon.
Jó ez így, jó nagyon, a nem lehet, a nem tudom.
Mind jó barát, de egy se bánt és mind szeret,
megpihen a kárpiton, a nem tudom és a nem lehet.

Hogy miért ez ott,
és miért ez itt,
hogy mi tűnt most,
vagy mi érkezik.
Pusztán a szívsötét sejtelem,
amit nincs hová elrejtenem.

Válogatott szomorúságaim (ön és közirónia)

Szomorúság - főnév
 
1. az az állapot, amikor valaki boldogtalannak érzi magát, mert valami nem sikerült, vagy valami rossz dolog történt; érzelmi szenvedés, amelyet veszteség, katasztrófa, szerencsétlenség stb. okozott; bánat.

2. Elszomorító esemény
 
Eredet [szomorú < ómagyar: szomorú < ősmagyar: szomoró, szomoja, szomorj (szomorúság) < dravida: samarlppu (bánat, fájdalom) < samarl (bánt)]
 
Első szomorúság - Az este
 
Nehéz az árokszállási nyarakról, különösen az estékről bármit is mondani. Ettől még léteznek/léteztek.
Bármi alatt azt értem, hogy érdemleges és valamelyest is átélhető. Ami nem átélhető, azzal az ember pedig egyedül marad, hordja mint egy koloncot.
Mert ott aztán mi nem csináltunk tényleg semmi egyebet mint ami a dolgunk volt: voltunk. Volt amikor egyedül, volt amikor együtt. De nem igen történt velünk semmi, nem is nagyon történhetett, és körbe vett ennek minden könnyűsége. Jó volt ebben felébredni. Szerettem ebben felébredni. A nappalok olykor egészen a Mátráig elértek, de volt amikor tovább. De azt például soha sem lehetett tudni, hogy a napok milyen irányt vesznek, olyanok voltak mint a mellkason végig csorgó nagy kövér dinnyék leve, ahogy nagy kacskaringók után megállapodnak egy időre valahol a bőrünkön, és nem lehet tudni, hogy miért pont ott időznek el. A gyerekek köldöke a dinnyelevek kriptája. És ebbe nem is igen kellett bele látni isten kezét, ha egyáltalán volt is isten a közelünkben. Leginkább csak a dolgok saját súlya igazgatta az összes a többi dolgokat, és mi ennek a nagy roppant szerkezetnek voltunk a részei, pusztán azzal, hogy felébredtünk reggel, azért, hogy legyünk. Akár mindezt lehet istennek is nevezni. Én nem nevezném.
Lenni úgy, hogy azt eleve magától értetődőnek hisszük, az mámorító és részegítő. És mi ennek a bódulatában éltünk.
Az ilyesmit nagyon szerettük, legalábbis én tudtam, talán az indokoltnál is jobban. A hétköznapok hétköznapinak mutatták magukat, emiatt nem éreztük semennyire azt, hogy miről maradunk le, miből maradunk ki.
Volt viszonyunk az időhöz, de csak a saját időnkhöz. Nekem sem tapasztalatom sem ismeretem nem volt mindezek végességéről, vagy ha volt is, tudomást végképp nem akartam venni róla. Nem is vettem. Ma sem veszek, bár ma már nem dacból, inkább csak alkalmatlan vagyok rá, nem elégséges hozzá a tehetségem.
Minden egyes este újra tanultam a mórest, mint most is. Sejtelmeim voltak, amiket szerettem. Most is vannak, de már nem értem a sejtelmek nyelvét.
Aztán mindennap úgy végződött ahogy szokott, a templom tornya aztán egyszercsak felnyársalta a napot amitől az kipukkadt, ráesett a szalmabálákra és ott haldokolni kezdett. És ennek minden szomorúsága ott állt mellettem egy pléh lavórban, pucéran mint én, de ezt csak én tudtam .Nagyanyám elszántan csutakolta rólam az aznapi port, lemosott rólam mindent amit aznap szerettem, amihez közöm volt, és gyerekdühömmel még haragudni is tudtam ezért rá. A tőlem koszos vizet a földre esett napra öntötte, az istálló mögé, volt hogy sistergést hallottam az istálló mögül.
Eddigre már az esti égen az éjszakai járatok írták fel az égre kondenzcsíkkal, hogy miről maradtunk le, miből maradtunk ki. Egyik nap sem volt a miénk, csak benne lehettünk egy ideig.
Amíg nagyanyám szárazra törölt, az alkonyatban az ecetfák alatti kutyaól felé néztem, ott feküdt a kutya, kolonccal a nyakán, fejét lábára hajtva, orra a földön, néztem hogy szuszogja odébb a földről a port. Talán az én holnapi poromat szuszogta rendbe, amit majd lemosnak rólam, de ebben nem lehettem bizonyos.
Aztán visszavonhatatlanul este lett. Gyűlöltem elaludni, szomorúvá tett az este, éreztem ahogy múlunk el a nehéz tollpaplanok alatt. Nagyanyám ezalatt imákat sutyorgott a sötétben. Aztán a tücsöklármára egyszercsak mind elmúltunk, mintha nem is lettünk volna. Ezt csináltuk mi folyton folyvást, két ébredés között.

Kicsit élni is vagyok, meg temetni. Mindent.
Azt, mi nem hagyta magát bennem széppé szeretni.
És ahhoz elég rég óta figyelem már magam,
hogy tudjam, gyanúm több mint alapos:
kivel az idő nem tud cicázni, azt önmagába belemossa,
és ott többé már nem bizonyosabb semmi, mint a kocka.
Az egyik lélekből a másikba belezuhanni, mint egy mélységes sírba,
és ott a betűt egymásra hiába rakodni, hogy mindez le legyen írva.

Egy pillanatra a saját emlékemmé változom. Hogy legyek. Megengedem magamnak. Lélegzetnyi idő. Megyek a töltésen, a forró kövek fölött vibrál a levegő (bazalt, megkövült néma magma, rideg-hideggé halt forróság), meggörbülnek a sínek, összetalálkozást hazudnak a párhuzamosok, az ember eszét veszi a központi égitest, hazugságra kényszeríti a valóságot. Kígyó tekereg a fűben, madártollal incselkedik a földön a fáradt szél. Vakít a nap, elcsendesül és hunyorogni kezd minden ami van. Behódol és ragyogni kezd a lassan önmagára olvadó világ. Halott galamb az árokparton, ha rá nézek is magamat látom. Ritkán látni egyszerre ennyi szépséget amit elém szór most a nyár. A szépség tetején lépkedek. Megilletődöm. Megszelídül bennem az örökös éhség, de elmúlnia lehetetlen.
Emléke vagyok magamnak. Mindjárt odaérek ahova indultam, ahol még volt valamim, hogy legyen minek szertefoszlani. Ott majd az odatalálást tévesen megérkezésként értelmezem. Meghalok ott, de nem szerzek róla tudomást, a fontos dolgok, mint ahogy mindig elkerülik a figyelmemet. Hideg tetememet senki se látja. Mindig csak azok a kurva részletek és a képek. Hullámzik a felhevült levegőben a rozsdás vaskorlát. Átjutva a patakon, ott minden nincsemet odadom. Elszáll egy szó, utána repül a jelentése. Azóta is szavakból vannak a felhők a fejeink felett. Az én szép felhőim azok. Gyönyörű, hazug dunnái egemnek, ahol évek oszlopai tartják az ég boltozatát és velük égbe kiáltó árulásainkat.

Ez a kép kihűlt, élettelen hideg maradt utána. Ez a kép van még valahol. Egy mauzóleumban, az idő közepén, bennem. Vacog a kép, valahol. Vacogok én is, nincsen egyéb dolgom, nem is tehetek egyebet. Sorshideg emlékezet.
Az én hidegem, nem isten hidege. Ha az a hideg nem lenne, akkor semmim sem lenne. Akkor végre szabad és szerencsés lennék. Vagy ha legalább érezni tudnám annak a napnak mégegyszer is a melegét, valahogy, belül, igazán, és belefagyni abba a ragyogó napba.

Önmagam partján ülök, nem vizes sík, nem homokos, de szomorú, a bogarak a porban életet játszanak, mellettük üres csigaház a bú. Felettem bálna-szép felhők úsznak, tengerük a mindenség közönye, itt várok valakit, és már mindegy, hogy köszön-e.
 

Önmagam tetején ülök, ez nem kőszikla, de nem is orom, körmeim alatt piszok van, régi gyermekkori korom. Felettem puha ég, alatta kemény csend, távolban rossz harang szól - százszor is megúnt - így csak a remény cseng.

Akik beszélnek szeretnek, akik hallgatnak megütnek, régi szép játéka vagyok én megvakult képzeletüknek.
Akik szeretnek megesznek, akik hallgatnak kihánynak. Minek is szegődtem ilyen félszemű királynak?

Minden estémen holló ül a szívemen. De sem a szív, sem a holló nem létezik. 

A valóságon kívülit - mert nincs jobb ötletem - azt elképzelem.

Ez az elképzelt holló ül az elképzelt szíven - mert valósága felől van okunk kételkedésre - benne elképzelt vért pumpál az elképzelt idő, elképzelt erekbe. 

Aztán e holló kirepül a rózsaszín fényűre mázolt, kitalált hajnalokba. 

Elképzelt tarlókon igazgatja nagy fényes szárnyait, képzelt patakok hűvös vizével oltja szomját, de estére vörössé változik és visszatér a bordabörtönébe. Ezt teszi szakadatlan.

E világban, minden elképzelt, csak a szomj, a visszatérés és a börtön igazi.

Hát hogyan is érthetném mindezt? 

 

 

Megszületsz. Szeretnek. Fogalmad sincs mi végre, hiszen azon felül, hogy vagy egyebet sem teszel. Elég sokan. Jól és rosszul. Ahogy tudnak, ki-ki ereje és tehetsége szerint. A tehetségeseket megjegyzed magadnak. A többit tudomásul veszed.

Aztán ők elmúlnak, elviszi őket a mókár, megeszi őket az idő, beleesnek az enyészet mélységes vermébe, ami pont olyan amilyennek elképzelted. Jól képzelsz. Ezt gyanítod utólag szeretéseik végső okának, a képzelésedet. Abban soha nem lehetünk bizonyosak, hogy a szeretéseik idővel nem alakultak át a képzelet végtermékévé. Vékony léten járunk. Elmennek, odavesznek, kihullanak. Ettől még egy ideig itt vannak. Sárgulnak, halványulnak, a felejtés dunsztjában. Tehát a dunszt az nem lila, legalább ez bizonyos.

Aztán jönnek az újak, de az ő szeretéseik már konstrukciók, hol elmés, hol talmi kis óraművek, de precíz szerkezetek. Bedobod felül az érmét, alul meg jön ki a szeretés mintha muszáj lenne. Amikor már semmid sincs, akkor próbálkozol zsetonnal, kabátgombbal, képzelettel, de mindhiába, mondom hi-tech készülékek. Ennél már csak úgy lenne jobb, ha dunára nézne mind, de nem néz. A gépek nem néznek se Dunának, se Oltnak. Csak állnak némán, csillognak, és villog rajtuk egyre fényesebben az insert coin felirat.

Alatta pedig a policy: A gép nem fogad el képzeletet.

Most megyek a falvédőre

 

 

Van az ahogy csak képek tudnak rárontani a békés szemlélőre. 

Most láda alján felejtett játék. 

Költözések. Iszonyok. 

Rajtuk a kor pora, korporatíve. 

A felejtés divat, rendületlenül.

Hazádnak híve. 

Milyen tudás ez itt, aminek nincsen semmi haszna, derűvel ülni a bőség asztalánál, de az ököl már szorul és az asztalra baszna. 

És lesznek még képek bőven, mint az az asszony a temetőben, aki a megváltásra vár.

De miféle megváltás is aminek mindig halál a vége, mégis mindenki a sorban áll.

Szemlélek, és ha a szem lélek, tükör, bár görbe. Ez meg egy út. A láda aljából egy távoli ölbe. Körbe és körbe. 

Folyton valahová, folyton valahonnan,
és mire oda is jut az ember,
az érkezés nem ott van,
de reklamálni nem mer.
Mindegy hogy, ki fia, ki lánya,
isten hűlt helyén, legbelül,
a folyton valamik hiánya,
ott ahol most a bánatos semmi ül.

 

Sajnálom ezt a szegény lakást, mikor itt kell hagynom és nem vagyok már benne. Itt hagyom neki a hiányomban lakozó hiányt, amit neki én jelentek. Amíg távol vagyok, elképzelem a sok kis szomorú tárgyat itt, és a temérdek port ahogy tanácstalanul lenni kénytelen a polcokon, míg én máshova porszemnek elszegődöm. Sóhajtoznak a függönyök, szipognak a szőnyegek. ketté válik a mennyezet, megvakul az ablak, a villanykapcsolók félnek a sötétben, de azért menni hagynak. Amikor elhagyom a lakást megriadok, hogy amit itt hagyok abba már soha sem lesz visszatérés, a nélkülem idő elveszik számomra, és én is elveszek neki örökre.

Minden nap mennyi sok dolgot hagyok el és hátra, és mennyi minden hagy el engem is, az időm taknyos zsebkendőm, az életem pedig a nátha.
Hogy milyen temérdek dolog megy a maga útján félbehagyva az és időbe dermedve magát is csak félve mutatja, ha akarja ugyan. Amikor a elhagyom a lakást tudom, hogy soha sem fog már az bele visszajönni aki elment. Minden nap egy másolat jön vissza csak.

Zsolt Horvath · Silent Rain

Felhő fejem van,
- csak élek unottan,
ha eszembe jut az aki szép -
onnan hullik a csapadék.

Nézz a fejembe bele itt , a réseken, még nevetünk, nézdd csak ezt a képet, ha nem magadnak nézed, csak nézdd nekem. A szanatórium felé vezető úton fölfelé, a bőrünkön idegen szagok laknak. Amiket arcainkon elcserélünk. Úgy megyünk mint a karikacsapás. Megyünk a fagyban, öreg estében, hajad a hajammal, homályosan.
Két kis bogár menetel az elmondhatatlanul nagyban. Ez a kép még néha jön, csak rám rúgja az ajtót és nem köszön.
Most úgy elmondanám ezt ott neked, hogy ez nem lesz mindig így, de ugyan kinek is mondanám. Mert ezt mindenki tudja akiben nem gyülemlik gennyes fekélyként a múlásra képtelen idő.
Csak a rúgás van, csak az ajtó van, ebben a lábon kihordott rossz tébolyban. Meg a kimondott szavak, meg a közhelyek, és a döbbenet, hogy ami kicsit is szép, az már rég beteg.
Aztán felérünk, és a vibráló neon fénye alázza lázunk - amiről később kiderül, hogy csak hőemelkedés, vagy még az se - és mi ott már nem is vagyunk mi, csak a földi másunk, míg itt a jelen valóságában elhalt sejtjeink fel sem ismernék már egymást. Ki vagyok pusztulva önmagamból. Ha megütnek kongok mint a harang, elütöm ezt a múlásra képtelen időt, ami évek alatt a bordák közé benőtt, de hallom azt is, hogy hamis e hang.
Nem is nagyon sejtjük, hogy mi az a megérkezés. És egyszer csak úgy meghalunk, és ami mindezidáig volt, az mind tévedés.
A semmit sem érő képeim kihullanak a koponyámból - mint ez itt - és széthordják az éhes bogarak. És harang lesz, és függöny lesz. Írta: Villany Leó

Szemfényvesztések, bánatok,
ne legyen közötök hozzám,
költözz belém te szürke csönd,
szelíd némaságot hozz rám.
Ne kelljen látnom azt mi nincs,
de hagyj aludni, szenderegni,
és engedd hogy hadd legyek
valaminek a végének lenni.

Szúr a szív,
ellenkezek,
sivár kétvilág a táj,
indulok, érkezek,
már csak akkor jó ha fáj.

Képzeletem benövi az emlékedet
és majd úgy leszel itt,
mint aki nem létezett.

A szédület,
itt marad,
kába eszmélet, remény,
összeforr, szétszakad,
hét év szúr a szív alatt.

Az emlékek benövik a képzeleted
és már úgy vagyok ott,
mint aki nem létezett.

A szív az hiány, álmos, ásító űr, eltévedt asztronautával, ahol köldökzsinór fityeg a nemléten,
de van még olyan emlékem amikor mindenki találkozott a maga igazával.

A szív az sivatag, a homok az idő. Porszem a gépezetben, hogy van amikor még felejteni is elfelejt.

A szív az még tele gyomor, ahol a félig megemésztett bánatunk honol várva a végső felöklendezést.

Most megint semmi van.
Most van ami nincs.

Múlik valami, ami nem volt még sosem.
Tönkre megy csak úgy, végérvényesen.
Most bánt valaki, aki régen nem szeret.
Az történik most, ami nem lehet.

Most nem lesz pihenő.
Most honnan jön elő. 

Most  rág az idő, de nem nyel,
csak lángvörös az ég
és a haja vörösét keveri könnyel,
Most az van ami rég.

Rossz felhő a remény,
és azon ülök én,
és elhozza az ég,
a lelke hűvösét.

Most megnyugodhatok.
Most szép halott vagyok.

Most a semmi érkezett.
Itt minden tárgy szeret.
A lánghajú helyett.
Aki nem is létezett.

Most megint semmi van.
Most semmi sem lehet.

a hídon át, a híd alatt,
megyünk, ki erre, ki arra
míg egy régen halott pillanat
masnit kötöz a szarra.

korhol engem a hiányom,
bár én valakinek hívom,
felöklendem, kihányom,
amíg önmagammá hízom,
ő megy felül én meg alul,
méterek köztünk az évek,
- eszembe jut: a víz az úr

Mindegyik képem elkopott,
mint ahogy én ott megyek,
meg ahogy ő nincsen ott,
és a lélekről még egy látlelet.

Nem igen szeretem a madarakat, a toll miatt, a kesze-kusza csontozat miatt, és talán még némi szárnyirígység is lehet az okok között. Nézem az eperfa alatt a bebaszott galambokat, bambán billegnek a bordóra festett fűben. Merthogy fekete eper, nem mintha számítana ez bármit is, a fehéret is felennék. Buta a tekintetük - ez nem feltétlen az erjedő eper rovására írható, hiszen a Blahán is bután néznek, noha ott multikulturális partyk hányását eszik fel a buszmegállókban hajnalonta, mintha muszáj lenne. Aztán utána néznek bele a büdös magyar rögvalóba, mint egy standard magyar facebook kommentelő.
Bizonyos értelemben azok is a hányást eszik, de másfajta mámor.
Verebek is vannak, ök a galambokkal szemben kiszámíthatatlanok, viribülnek, nem időznek sokat, és jobban is bírják az erjedést, szükségük van a mámorra, de nem merülnek el benne. A galambok kiszámíthatóak, mindig ugyanaz a mozdulat, a nyak előre-hátra, esetlen téblábolás, szüntelen készültség. A galamb életrevaló, a veréb az esetleges és szabad. A galamb már az ajtó előtt leveszi a cipőjét, fogasra akasztja a zakóját, a szennyes tartóba teszi a ruhát, befizeti a csekket és eszi a hányást, ha az a javát szolgálja. A veréb meg csak van, és ettől szabadnak látszik. Kevesebb eper is jut nekik, a szabadság az fura mód ilyen.
A verebek rövid rohamokkal operálnak, ördögien ügyesek, nyilván nem sejtik, hogy nem kell félniük a félrészeg galamboktól.
Az időben zajlik mindez, és nagyon gyorsan, mire megérteném miért is érdekes nekem ez az eperfa alatti világ, már azt érzem, hogy egyáltalán nem érdekes számomra. Vagy én nem vagyok számukra az.
Talán a bebaszott galamboknak van igazuk, hogy tényleg nem számít már semmi, csak lakmározni kell a világ tetemén, elvásni abban amiről nem is tudjuk hogy végsősoron mi a csuda is.
De a verebeket jobb nézni, és én már csak nézni szeretek. Ez maradt az utolsó szeretésem, a nézés.

Reggel felkelek. Pedig minden este elhatározom, hogy nem fogok. Többet kell ezt gyakorolnom, vagy le kell szoknom az elhatározásokról.
Aztán ott hagyom az ágyat. Marad utánam a süppedés, az ott a helyem - gondolom. Az őshonosság látszata. Ez idő szerint. De hajnalban botorság ilyet csak gondolni is, mert itt már nincsen idő, csak foszló folytonosság van és óraszámlap van és a mögött már csak a kávé ízű semmi. Régebben tudtam ezeket a süppedéseket az ott hagyott ágyon szépnek látni, anélkül, hogy direkt annak akartam volna, csak jött a széplátás mint a veszedelem.
Tudomásul tudtam venni a saját hiányomat. Általában meghatódtam tőle, hogy már nem vagyok. (Ha lett volna használati utasításom, akkor joggal lehetett volna benne kurzív félkövérrel, hogy kis fogyasztása mellett könnyedén múlt időbe tehető, kerék és sóskútba tevése azonban ellenjavallt)
Aztán jöttek, mintha kötelező volna, a felvillanó arcok, a szavak és azok töredékei, belezuhantak a süppedésbe, hogy elfedjék a helyet, ahol nem vagyok.
Hiányom hiányává így silányulok, aztán felkel a nap és beömlik a semmi az ablakon. Állok egy darabig ebben a semmiben, mélyeket szippantok belőle, ismerős az íze. És elviszem magamban valahová, ahol még soha sem jártam. Aztán ott is felkelek és nézem a helyem, hogy már megint hogyan és miért nem vagyok sehol.