Máris hétfő van. Amit most írsz ,már az is múlt idő. A kánya csípje meg.

Az ember elébb utóbb, már életkora okán is megtanulja, hogy milyen is a blogtalanság, aztán nem tetszik neki. Pedig ha jobban belegondolunk, akkor a blogtalanság az bizony, az ősállapot, a naturális létezés. Részemről ez a nagy blogtalanság jól is jött, folyton azon járt az eszem, hogy az főben járó bűn e, ha csak úgy fogom, minden késztetésem ellenére egy kukkot nem szólok. Egyébként azt érzem, hogy egyre inkább csak belegabalyodok, magába a blogba, és az még nem tisztázott, hogy karok e én ebbe belegabalyodni. Konkrét példával tudnék szolgálni. Mondjuk, úgy, hogy fogom magam és tényleg kiköltözök innen (erről szó nincsen valójában, hogy én euzt itt abbahagynám, az élet kegyetlenebb annál), és akkor majd ez is emlékeztet valamire. Valamire amit el kell majd felejteni kell. Mert felejteni kell, hogy egyre csak ez van, hogy felejteni kell, nem elég véget érni, nem elég félbe hagyni, hanem egész egyszerűen feljteni. Habitusomból fakadóan  nekem, magamnak ez nehézkesen megy, akinek ennyi csápja van és ráadásul elég kifinomult kis csápok ezek, nem akármilyenek, pedig hát erről elvben szívesen lemondanék, az esetek többségében. Csak a fejem fáj, most a szívet váltja épp, amint ama bizonyos helyen a bodzaszagot a hárs. Azt a hársat, amit nyilván szintén felvált majd valami más amihez újból viszony és iszony. Hogy ez nekem már több mint monokróm. Nem is fekete-fehér, mert az már kapásból kettő. Van egy hely, létezik, ahol egy szín is elég, talán nem is hely, csak nem találok rá szavakat. Van egy lény, van. Ritkán, de van. Igazán nem tudok én ehhez közelférkőzni, már így sem, pusztán szavakban sem, és akkor még hol is van, a megélés. Biztos bizonyos dolgokat ki kell mondani, ahhoz, hogy legyenek, a kimondás által, és így lehetséges az, hogy vannak olyan dolgok amelyek ezért aztán soha nem lesznek. Persze, bizakodással kevert halogatással nézek ebbe az eészbe bele, mint valami kútba, ahol tudom, hogy majd megint jól magamba botlok. Aztán a dugámba dőlök - mint ahogy ez lenni szokott, vagy ágynak, vagy hordágynak. Egészen mindegy. Ilyen nap, olyan nap, sormintaként belehímezve abba, amit úgy hívok hogy; magam. Aztán, ha lesz jobb szavam magamra, akkor persze, ez módosítani fogom. A változás miatt.

EZT NEM ÉN AKARTAM, NEM ÉN

Ha most itt lennél, szebben vágnám a kenyeret mint hajdan, nem aludnék el a tévé előtt míg a konyhában szöszmötölnél. Nem lenne haragos a tekintetem a villamoson, de igen is érteném, hogy bántalak vele. Most e pillanatban, mindent értenék. Egyetlen pillanatra csak. Hogy valami legyen.

Létezik egy birodalom. Létezik bár, de el van felejtve. Minden benne lakó polgára el van felejtve, pedig két embert aztán igazán nehéz elfelejteni. Igaz ami igaz nem is egyszerre volt ez obligát teendő, hanem csak úgy szép fokozatosan, ahogyan a spenót oszlik el a tányérban. Lomha feledés. A lehető legrosszabb. Ebben az elfelejtett birodalomban az elfelejtett polgárok (szám szerint kettő), nos hát ők is elfelejtették egymást, bár ez csak részlegesen igaz. Az egyik polgár jól elfelejtette eme másikat, így pontos. Majdnem mindent elfelejtett, ez a másik. Ő, ez a másik, meg gyorsan felejt és ezt a másik elfelejtett polgárt is oly gyorsan felejtette el mint ahogy az ember a windowsa jelszavát szokta, ha úgy hozza a szükség.
És akkor aztán minden el lett felejtve, el lett felejtve az utca, a házszám, de még a mibenlét is el lett felejtve, mint egy varázsütésre ebben a másik emberben. Emebben - ebben a lassabban felejtősben, meg csak lomhán és nyögvenyelősen ment minden, ami a feletést illeti. Olyan mint egy egész életen át tartó téli álom. Olyan ez a birodalom. Nem is hívnék oda senkit, magam is óvakodok oda menni. Ott még a sebek is elvannak felejtve. Az egyik efelejtett polgár beszél a másik elfelejtett polgárnak, aki a nagy felejtésben megvakult - de maga a vakulás is el van felejtve - hogy hogyan is van az ibolyán túl...és a másik polgár, ekkor, szól ehhez az egyik elfelejtett polgárhoz - aki időközben meg megsiketült, de a siketaségét is a felejtés fátyla fedi, mert ő, bár gyorsan, de elegánsan felejt - nos akkor mondja ennek a másiknak, hogy nem dúr, hanem moll. Van hogy egész napok rá mennek erre, de olykor csak egy pillanat. És akkor egyszer csak minden el van felejtve. Megszűnik minden olyankor. Ez, emez valós birodalom is el van olyankor dobva, azaz, hogy fel ejtve.

Legyek vagy nem legyek. Ez itt a kérdés. Inkább tűrni a jelen nyarat, mint Raides flakonok után kutatni. Eként a Tesco belőlünk, mind gyávát csinál, megvallva az igazat, rettentő gaz nép figyel rám.
Őrült beszéd, de van benne vegyszer a légy vagy a nem légy kérdése ez. Csodálatos, hogy a marketing eltalálja, mit a józan ész nem tudott oly szerencsésen megoldani.

Nem beszéltem vele már hónapok óta. A karján különösen szépek a pihék. Mindig siet, valahová, mindig rossz helyen állok. Sehogy sem az útjában. Persze nehéz is lenne így a vizsgálódás. Mert az van, hogy nézem csak, nézem, mint egy érdekes, ritka és szép bogarat.

Szerintem én úgy isten igazából nem tudok még megsértődni se rendesen. Azt is valahogy elszúrom, pedig hát egy ilyen névvel minimum a sebészetig...ugye. Nem is megsértődök én, hanem hogy inkább úgy jajjveszékelek csak, hogy szegény sebtolvaj így meg úgy. (gyakrabban úgy egyébként) Aztán vannak azok a téves eszméim, hogy amit leírok, az le van írva, ki van mondva, vagy épp az nincsen itt ami el van felejtve. És olyankor azt is gondolom, hogy talán ez érdekes is lehet, jó esetben. Hát hazudnék, ha nem evés közben jött meg volna az étvágy, hogy ideblogolok, könnyítek magamon, mint hajdani bolond estéken a tanácsháza oldalánál. De ez máskor volt, tanács sincs már igazán, olyan értelemben sem ahogy mondom, és olyan értelmeben sem ahogy érteni lehet. Szóval azt hiszem, nem vagyok közérthető, hogy belenbonyolodóm, holott a közlés meg mégis csak azt szolgálná, hogy itt valami meg van értve, és nem feltétlen általam. Átsiklottam e felett, mint minden felett általában, síkos vagyok mint egy angolna, de mégis valahogy lehangolna, ha amit mondok arra egy rohadt sebtapaszt annyit sem lehet ragasztani. Ezt meg úgy értem, hogy nekem. Hogy hol szorít a blog? Csak is az output felől, nem lévén in. Aztán ebbe nagyon bele lehet keveredni, nem azt írod ám már amit akarsz, már megsuhintott, a tetszeni vágyás démona, hogy a francba menne el. Biztonság kedvéért reája uszítok egy légyhadat. Aztán akkor már tényleg lehet totál egyedül nyűszíteni, hogy sebtolvaj így meg úgy (egyébként álatlában úgy). Légyszomjam lesz. Vagy máris van. Egyáltalán nem tudom mit gondoljak magamról. Egyálalán nem tudom mit gondoljak arról, hogy nem gondolok semmit magamról.Egyáltalán nem tudom, hogy mit gondoljak arról hogy nem gondolok semmiit arról , hogy nem gondolok semmit arról , hogy nem gondolok semmit magamról. Valahogy így, de lehet, hogy ez az egész nem igaz. Csak etetnek én meg eszek. A régi kerékvágás is már nem olyan, rajtam megy keresztül.

"A legjobb vicceket egész életemben
november elsején mondta el fivérem,
fülembe üvöltött s közben az asztalra vert.
"Ismered - kérdezte - azt, hogy egy házmester,
ki megszállott lottózó, egyszer egy kocsit nyer,
s véle egy örangyalt, kit elgázol véletlenül."
"Ismered - kérdezte - azt, hogy a Móricka
éppen anyák napján a tintát megissza,
s kékszínü versekkel rontja el az ünnepélyt?"
Romlik a hallásom, fivérem tudja jól,
úgy okoskodott hát, jobb, ha közelebhajol,
feketéspoharak s levesestálak fölött.
Igy aztán családunk is arra kényszerült,
hogy felemelkedjék a székröl, melyen ült,
mind énfelém hajolt, hogy jobban hallják a szót.
"Ismered - kérdezték bele a fülembe - hogy
vadászik Arisztid és jön egy nagy medve,
kit mindig eltéveszt, s az majdhogynem megöli ööt?"
A legjobb vicceket az egész világon
november elsején mondta el családom,
addíg míg dobhártyám egyszerre belészakadt.
Ott ültem siketen, nézve a halakat,
hogyan is tátognak, formálnak szavakat,
míg végül kinyögtem egyetelen szót: "Ismerem."
Micsoda látvány volt november elsején
megdöbbent családom, hogy ezt kinyögtem én,
és hogy azóta is ezt a szót hajtogatom.
Ismerem, ismerem, ismerem, ismerem,
és ki is merem már mondani, azt hogy
rég kiismertem már ezt, ismerem, ismerem ezt"

(viccsnek kell lenni, viccesnek, viccesnek, csak ennyi a titok, ennyi az egész; vicces,vicces,vicces)

Még kér a nép, hát most adjatok neki.És kapva Kapnak

Tegnap az eső, a s(z)avas. És az út, az a rövid. És az autó. Ahogy neked erőlködik. Hogy a szív, sűrít, robban és kipufog. Nem mozdulsz te erre rá, baromi hosszú ez a tél, egy pitypangra fújva mondod  el egy légynek. Látjátok legyeim mik vogymuk, ablaküvegnek nyomott homlok, hátravetett fej, elfelejtett szó, ágy mellé ejtett kéz vogymuk. Jól lakik bennem minden erdei (hegyi)- főleg a mókusok és a nyuszik - jószág, Hoszzú télre rendezkedek. Be. Egy jambus, ágakat hasít, odafent. Az er(d)ő meg jártányi. Ez most megint egy út, ezúttal gyalog. El vagy mára könyvelve, nyugtán maradsz.Pincééééér, ....!!! Fizetek. Volt hat sör, kilenc unikum és némi bűn. Nem kérek visszajárót. Kikísérek egy kísértetet.

A haszna
vehetetlen.
Gyümölcse
(fanyar)
ehetetlen.
A hegyen
bedőlsz
mindennek.
Jön a kanyar.
Pár sor csak
és ide ér.
Legyintesz,
olyan maradt.
Kullancsként
kullogsz
pszeudo
hársak alatt.

Nem tudom hogy mennyire vagyok irígy, és mennyire vagyok sárga...és hogy ez mennyire látszik rajtam. Mindenesetre azt illett volna tudni ennyi idősen, hogy az emberek mégiscsak jobban szeretik a szopást mint a kopást. Kopásnapló.Kopjatok le.

Van egy sebem. Úgy értem egy vadiúj. Nem ilyenre számítottam, de az ember(én), ne finnyáskodjon ilyen vérszegény időkben. Az ingemen van ez a seb. Olajból. A MÁV sebzett meg, ingileg, kihasználva kiszolgáltatott helyzetemet. Hogy ilyenformán vagyok én csak tolvaj. Valahogy ez most rosszul esett a mávtól, hisz szerelvényein példás magatartást tanúsítok, és nem dohányzok ahol nem lehet és tudomásul vszem, hogy kihajolni meg veszélyes.Nota bene: időben fejezem be a beszállást. Citizen Kane. Majdnem az. Annyi csak a baj voltaképpen, hogy ing csak ez az egy. Ilyen a viszonyom az ingekkel. Abból csak egyet tűrök meg magam körül, avagy hát rajtam. Inget megcsalni nem ér, vagy csak nagyon indokolt esetben. Rendes, valamit magára is adó (inget) férfiember, mondjuk ki bátran beletud, képes arra, hogy beleszeressen az ingébe, és akkor ne akarjon másikat. Úgy van mint a szerelemmel egy elég. Néha meg sok. Nézem ahogy lóg ez az ing a fogason, erőtlenül és megsebezve. Közelebb megyek, és hát mondom, ez tényleg nem valami szép, majd vigasztalásképpen mutatok magamon is neki néhány forradást magamon. Siralmas ahogy mi vagyunk ezzel az inggel, tévhitben élünk. Ha magamra öltöm, lesz bennem az a várakozás, hogy akkor most hegymenet és...,olyankor már benne is van. Valaha jó szövete volt, jobb mint ezt itt most a szavakból, de ő is kopik. Prospero is késik pedg hát, a nyaknál már látható a változás, kikezdte az idő. Olykor jó belegondolni abba, hogy mi, az ingem meg én együtt múlunk, egy ütemre, és a gyűrődéseink, a redőink, egybe esnek. Összeszokottan, olajozottan, avagy olajfoltosan szoktunk össze. Az ingem rettentő büszke a szívemre egyébiránt, ez alatt csak annyit kell érteni, hogy elégedetten veszi tudomásul, amikor a hegyre hétfőn és szerdán megyek (hogy van ami dobog). Nekem meg jól jön, hogy ápol és eltakar. Szimbiózis tehát. Eggyütt szoktunk odaérni, pontosan egy időben, ahova úgy gondoljuk, hogy érnük kell. Aztán a szokásos szertartartás, bújócska vagy mi, a kertben. Aztán elhúzunk. Általában mi húzzuk a rövidebbet, tehát az egyensúlyi helyzetünk, ilyen értelemben véve stabilnak mondható. Elgondolom néha, mi lenne vele nélkülem és olyankor rettentően sajnálom magam. De azt is elgondolom, hogy vele mi lenne nélkülem, hogy elmúlnék belőle, mint Obi van Kenobi, igen így képzelem el, hogy írmagom sem marad. Nyilván ezt csak így lehet elképzelni, nem hosszú agóniával. Aztán nem tudnám mi lesz vele - nélkülem. Egy bálás botban kötne ki, vagy a Máltai Szeretet szolgálat karmaiba szaladna. Mert tájékozódni azt nem tud. Abban rám hagyatkozik. Hogy mikor hova. Viszonyunk azonban ennek ellenére vagy épp ezért mellérendelt, mert bár ugye a mikor hovát én mondom, de a miértet általában ő tudja. Nem egy nyelvet beszélünk - ez hátrány, ezen kell még csiszolni valamit. Most egy kicsit cserben hagytam, szegény csak lóg a fogason, én meg nem tudok neki semmi okosat mondani - sebileg. Akinek nincs ilyen inge, az nem érti ezt, az ne is vegye magára de majd ezt már máskor.

Képzeljünk csak valakit ide el. Már megint. Hely van bőven, lépzelőerő is akad, azaz, hogy nincs semmi akadálya. Az igazság az, hogy ideje tervezem, hogy ide elképzeljek valakit (egy bizonyos valakit), hogy ide karcoljam(s(k)icc!!!). Nehéznek találtam belekezdeni, de ide kell képzelni. Na, mindegy (ezek nem az én szavaim, ezt úgy értem én így magamtól, belső késztetésből nem kezdek így mondatot, hogy; na így.Háttal már inkább. Így Eszter kezdi a mondatait, de ő most nem vág ide, azaz, hogy EB van vagy mi a csuda, sehogy sem passzol.Szóval nem őt képzeljük ide. Belevágok, azaz megkezdem az elképzelést - e kettő egyébként lehet, hogy némileg rokon kifejezések.Tehát akkor....
van egy ember. Na jó nem, ember, hanem nő. Persze ember, nem olyan értelemben értem én, még akkor sem ha történetesen hímsovimiszta állat vagyok (egyébként meg nem vagyok az-bevallottan). Mondjuk mindig úgy kezdődik, hogy van egy nő, lehetnék már kicsit változatosabb is. Így még sosem képzeltem el senkit, hogy; nincs semmi, meglehet méltán számíthatnék széleskörű rokonszenvre, talán.Most sem szenvek sem rokonok nem érdekelnek. Megtisztítom, azt amit elképzelek, mint egy talált tárgyat.Képileg. Ám mégis úgy van csak, hogy ismétlem ||:magamat:||, és van egy nő. Mondjuk elképzelem azt, hogy azt mondom hogy jöjjön, erre meg ő azt mondja jövök. Kocsiba vágja magát és nem szarakodik, tényleg jön. Ilyen nő/ember.És nem csak hogy , mondja, hogy jön, hanem jön is. Egyébként pedig megy. Ritkaságszámba. Nem ér rá soha és tele van idővel, a franc se érti, de én egészen bizonyos, hogy nem, valahogy úgy szivárog belőle az idő ki. Ez nem képzelgés a képzelgésben, hanem kész tény. Az idő lakik benne, én nem tudom, hogy hogyan csinálja, de ez egészen biztos így van, a legyek is messze elkerülik. Az én legyeimről van itt szó. Ezt az időnek tudom be. Becsülete van, meg nagy táskája, és a kettőnek nincs köze egymáshoz, a táskája titok ugyan, de a kípszmájlingot sem ott tartja. A táskájában vélhetőleg fontos és kevésbé fontos dolgok vannak. A táskáján kívűl, kizárólag kevésbé fontosak. Ott csak a súlytalanság és az időtlenség van. A táskájával leválaszt egy darabot a világegyetemből. Joga van hozzá, azt képzelem/gondolom. Mondjuk, elképzelhető, hogy szóba áll velem. Ebből csak az tűnik ki, hogy bár képzelt, mégsem tökéletes.Megmondaná, hol dolgozik,mert megkérdezném. Szegényt állandóan azzal cseszegetném. A magam igazával. És neki lenne igaza. Szereintem van úgy, hogy megijed, ezt is úgy elképzelem mellé. Meg azt is, hogy fél. Persze nem fél, nagyon is egész. Valamit szeretnék neki mondani, ezt is úgy elképzelem, aztán meg azt, hogy nem tudok. Ki van találva.Van.

Egy út. Egy rövid út. Autóval. Haza. És persze eső, lágyan permetező, és mellettem egy idegen. Kezelőszerveket biztosan uraló, emberféle, szerkezet. Mondja így; hogy mi vót', hogy melyik 11-es nem jogos. Én meg magamban csak, nekem aztán mondhatod, erre még jó vagyok, nekem aztán mondhatod. Nem tudom talán bólintok is. Vagy épp csak hallgatom és a fejem hátrevetem, a fejtámsznak. Támaszra van szükségem. A bírók csalnak, mondja hogy vótak, bizonyos kihagyott helyzetek. Szemét világot élünk, azt mondja nekem ez a vót', ez az idegen. Én meg csak megint csak magamban mondom, hogy tudod, tényleg szemét, de állj meg most, innen elmegyek már magam is gyalog. Kár a benzinért. De ő csak egyre erősködik, hogy nem úgy van a vót' és elvisz ő oda, ahol, szerinte jó nekem. Én meg csak, nézem a műszerfalat és az jut eszembe, hogy amit látok, az nálamnál tízsszer többet ér. Aztán az is momdom még, hogy eddig már elég, hogy most már tényleg kiszállnék. És szót fogad, és én kiszállok, és magamban azt mondom, bassza az isten, milyen jó is neked. Aztán az arcomon a víz, meg valami íz, és nem tudom mi a könny és mi az eső. Egy út vót', egy rövid út. Egy autó. Egy este, esővel bepermetezve.Ennyi volt, semmi több.Egy út, az estében.És eső.

A konyha tiltott hely. Ott hétvégenként a semmi sűl ropogósra, sebtolvaj olyankor megsemmisül, szintén aranyló pirosra. A szemet gyönyörkedteti a látvány és te is eljössz mint valami járvány télvíz idején, nézni azt amit senki sem hinne el igazán, s mondanád, a kezedben az a dinnye nem igazi, ugye csak talány. Nem felelnék persze, konok lenne bennem a dac, a lékkel szöszmötélnék, ha már a lélekkel nem lehet. Én már annyit hallgattam, hogy ki mellém szegődni volt oly bátor, joggal mondhatta volna, hogy ő Hallgatné. Aztán a majdani nagy találkozáskor, melyet nagy diíszteremben tervezek el sok Hallgatné, az figyelné, hogy én hogyan hallgatnék. Azt hiszem önnöm zsákutcámba futottam én ezzel a felvetéssel. Ugyanis zsákfóbiám van, másoknak meg folt allergiájuk így nyáron csak igazán. Aztán meg ott van, hogy 3 hónap vagy tán megvan az 4 is (lassított időben, lomhán pattan a szilánk), és azért az idő, ugye meg eljár, de olyannak nem szabad lenni, hogy egyre csak szebb, egyre szebb. Dacol az idővel, azt hiszi, de hát voltaképpen csak velem, hogy ne is sejtse én meg nem szólok éppen hogy ennek okán. Nem szeretném. Ha már játék, legyen kecses, légies kissé régies, egyszóval játékszerű valami.Vagy oda áljak elébe, s kérdjem e azt Ön feled e engem, s attól ilyen önfeledt. Hatásnak olybá tűnik csak mellék vagyok, de annak nagyon is az, nincs is az a gyógyszerész és háziorvos, akiből erre választ kényszerítsen, pedig hát telis tele...a padláson is orvosok..,és hát persze én meg a másik véglet. Csuda e hogy kiigazodni ezen ember, tegyük fel az, kiigazodni képes lenne. Eltűnik a szóba végében, egy füzet fölé görnyed, hol telefonál, hol semmit, csak van, mert kell hogy lenni kelljen. Csak mindig odaérünk, hogy a válasz,(mint én), kérdés nélkül is megjelen. Odatéved, lezuhan, hol lehullik könnyedén, csak egyszer, csak egyetlen egyszer kell észre venni, és akkor lesz ott minden. Karikacsapás. Mert, hogy ugye ezt a körbe-körbét én tapostam ki, még valamikor a télen, fogvacogva. Lehet mondani persze, hogy mindez egyhelyben vagyunk/ok, de ne feledjük, ott van mint fontos tényező, a centrifugális erő, ami beletúr a hajba, hiába ám,ha az ember nem akarja. Megtörténik minden körbe-körbe. És rettentő puhán.

Egy négykézláb gondolatom sincsen.

- Tessék mondani ez az én blogom?
- jó lenni tudni, mert akkor valamelyest, fesztelenebb volnék, furnám szemérmetlen az orromat, és teszem azt, olyan vasárnapi férj módjára gatyában is írhatnék mindenfélét. tehát jó lenne mindek előtt tisztázni, hogy akkor most ez kinek is a blogja. A sáfárkodás miatt is. Vagy ez valami requiem, nem tudni miért.

Mondják, az első lépések a nehezek. Mondják. Így óvnak minket azok akik azért vannak, hogy megóvjanak. Annyira vigyáznak ránk, hogy meg sem mondják az útirányt. Pedig én meg van úgy - szokott olyan is lenni -, megtörténik néha, hogy megyek. És csillagközi nyivákolásba is tudok kezdeni, hohy jó. jó, nehéz de ennyire. Mindig (na, jó gyakran vagyok én ezzel elfoglalva). Aztán azt még úgy direkte soha nem tettem fel, mint kérdést, se magamnak, sem a vigyázóknak, hogy akkor most hova a rosszsebbe is. Talán nem érdekel - hogy én vagyok a lokális Rolling Stone.Talán csak lusta vagyok, talán csak tényleg beteg. Vagy nem vagyok. Egyáltalán.
Pedig néha sejlek és nem is csak mindig maganak, de soha nem úgy és soha nem annak akinek kellene. Erre a gazságra is képes vagyok, hogy ezt gondoljam. Hogy valami itthagyott, kicsusszant, elköltözött belőlem. Nem tudom, hogy ez lehessen, ezt hagyni is kell, azaz cinkoskodtam is a magam módján. Nem tudok elszámolni.
Tízig.

Sebtolvaj majdnemhogy meggyógyult...és ebbe nagyon nagyon belebetegedett.

Ide egész egyszerűen beírhatom, hogy ma termékszerkezetváltás. A következő nap meg azt, hogy nem termékszerkezet váltás. A stat meg nőttön nőne (nő ne), hogy milyen oltári vicces egy pasas ez a sebtolvaj, hogy ez így veszi a blogát, és még nem elég ám ennyi, ha tükörtojást reggelizik (egyébként soha nem reggelizik, nem szokott, és délben van neki ebéd, ebédelni meg nem szeret), akkor azt ide beírja, meg hogy izgul ilyen olyan okok miatt, hogy vizsgázik, és levitézlik, meg ilyenek. Szóval az lesz, hogy szempillantás alatt érekessé válik az amit mondok. Mindössze ennyi az ára. Ennyi az áram. Kétszázhúsz volt. Na, jó egy kicsit kevesebb, vagy több, már elfelejtettem, de kegyes csalás akárhogy is legyen. Hogy ugye, hány légy is a világ. Csak ennyi, csak ennyi a kérdés, az nem annyira érdekes, hogy az a hány lény mekkora szaron osztozik el. És tényleg nem érdekes (ezt most nagyon komolyan írom ide le) teljesen egybe esik magammal. A Szar végül is nem számít, hogy honnan jött meg hova tart (hát nyilván az enyészet felé), de ezt valamire való légy igyekszik nem tudomásul, vagy észre venni. Ez a világ tökéletes. Teleis tele, boldog, önfeledt legyekkel.Én is legyek te is legyél.
Nézem az embereket is olykor, a népem, vagy mim. Ahogy úgy van ahogy lennie kell, és nem eszközölnék én semmi változtatást, csak utalok (utálok), megjegyzek, észrevételezk, hasonlítgatok. Légytől a nem legyet választgatom el. Ilyan péntek is régen volt, úgy értem 10 vasárnapot, na jó EB van, megengdem 11-et is kitesz. Kiteszem az ablakba, hát jön valami, valaki, mondjuk jönnek a legyek és akkor hopsz, volt péntek nincs péntek (amit vasárnapnak hívunk). Szóba hoztam már, hogy ne hagyjam el magam, azaz, ne vesszek el, most meg olyan erős az érzés, hogy én ezeknek e legyeknek kifejezetten elakark veszin. Köd előttem, köd utánam. Azt meg a lélekri bízom, hogy aztán hova jár hálni, oldja mag, az ő baja.

...hogy hálni jár belém a lélek. Hogy amikor leületem is éppen, azt akarta ideírni, mint ahogy írtam is. Mert hát megint itt tartok, és megint itt tart. Határozgattjuk meg egymást, mint a sziámi ikrek, bár fogalmam sincs hol vagyunk összenőve, talán az unalmunk köt össze. Vagy az amit annak hívunk. Unalomnak, de tudni vélem, hogy ez azért annál már több, söt mi több, ez egyenesen sok. Matatok valamit a negatív számok halmazában, hogy hátha ott van a kuty elásva. Üres fejjel mindek írsz, eddig lehet csak eljutni, bennem meg a lélek, ugye most pont hál, mert most van a hálásnak ideje is. A hálának nem tudom, mikor van.  Egyszerű dolgokat, csakis bonyolultan lehet, a bonyolultakat meg egyáltalán sehogy. Jól van rbe írva. Délután alszol, rög röhög a pofádba bele. Amikor a jó is rossz, végletesen. Holnap majd talán lehet, de ma hagyjatok békén, ma már nem énekelek.

Köszönettel tartozom, azaz adós vagyok, ezt kell írjam újra. A nyár is, igen a nyár odasorolt már és magát a valóságból kihazudja. Én meg csak egynéhány, igen egynéhány szavat magamra öltök, elhasználom, idöt kérek csak, míg a poharamba töltök. Jól áll nekem. jól áll nekem. ez a nyár és mégsincs valahogy testemre szabva. Hol itt szorít, holt ott bő egy kicsit, de ne reklamáljon, aki nyarat is a turkálóbol vesz magának. Az ingemen olajfolt, és rendezetlen gombok, szövet is meggyűrődött veled egy kissé, plusz még a hozzád méltatlan gondok. Új a nap, de nem mosott és nem vasalt, csak a hússzag ami biztos. Hogy hogy legyen nem érdekel ma valahogy, egyáltalán. Megyek is, valahová, valahová,ahol idegen lehetek.

Egy istentelen,
igen egy istentelen
rossz reggelen
ébrednék fel.
És hajadonfőtt
a konyhába mennék.
A konyhában légy
egy tucatnyi tán,
és tegnapi
barackbefőtt
lenne is ott.