Létezik egy birodalom. Létezik bár, de el van felejtve. Minden benne lakó polgára el van felejtve, pedig két embert aztán igazán nehéz elfelejteni. Igaz ami igaz nem is egyszerre volt ez obligát teendő, hanem csak úgy szép fokozatosan, ahogyan a spenót oszlik el a tányérban. Lomha feledés. A lehető legrosszabb. Ebben az elfelejtett birodalomban az elfelejtett polgárok (szám szerint kettő), nos hát ők is elfelejtették egymást, bár ez csak részlegesen igaz. Az egyik polgár jól elfelejtette eme másikat, így pontos. Majdnem mindent elfelejtett, ez a másik. Ő, ez a másik, meg gyorsan felejt és ezt a másik elfelejtett polgárt is oly gyorsan felejtette el mint ahogy az ember a windowsa jelszavát szokta, ha úgy hozza a szükség.
És akkor aztán minden el lett felejtve, el lett felejtve az utca, a házszám, de még a mibenlét is el lett felejtve, mint egy varázsütésre ebben a másik emberben. Emebben - ebben a lassabban felejtősben, meg csak lomhán és nyögvenyelősen ment minden, ami a feletést illeti. Olyan mint egy egész életen át tartó téli álom. Olyan ez a birodalom. Nem is hívnék oda senkit, magam is óvakodok oda menni. Ott még a sebek is elvannak felejtve. Az egyik efelejtett polgár beszél a másik elfelejtett polgárnak, aki a nagy felejtésben megvakult - de maga a vakulás is el van felejtve - hogy hogyan is van az ibolyán túl...és a másik polgár, ekkor, szól ehhez az egyik elfelejtett polgárhoz - aki időközben meg megsiketült, de a siketaségét is a felejtés fátyla fedi, mert ő, bár gyorsan, de elegánsan felejt - nos akkor mondja ennek a másiknak, hogy nem dúr, hanem moll. Van hogy egész napok rá mennek erre, de olykor csak egy pillanat. És akkor egyszer csak minden el van felejtve. Megszűnik minden olyankor. Ez, emez valós birodalom is el van olyankor dobva, azaz, hogy fel ejtve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése