sebtolvaj

Az ember elébb utóbb, már életkora okán is megtanulja, hogy milyen is a blogtalanság, aztán nem tetszik neki. Pedig ha jobban belegondolunk, akkor a blogtalanság az bizony, az ősállapot, a naturális létezés. Részemről ez a nagy blogtalanság jól is jött, folyton azon járt az eszem, hogy az főben járó bűn e, ha csak úgy fogom, minden késztetésem ellenére egy kukkot nem szólok. Egyébként azt érzem, hogy egyre inkább csak belegabalyodok, magába a blogba, és az még nem tisztázott, hogy karok e én ebbe belegabalyodni. Konkrét példával tudnék szolgálni. Mondjuk, úgy, hogy fogom magam és tényleg kiköltözök innen (erről szó nincsen valójában, hogy én euzt itt abbahagynám, az élet kegyetlenebb annál), és akkor majd ez is emlékeztet valamire. Valamire amit el kell majd felejteni kell. Mert felejteni kell, hogy egyre csak ez van, hogy felejteni kell, nem elég véget érni, nem elég félbe hagyni, hanem egész egyszerűen feljteni. Habitusomból fakadóan  nekem, magamnak ez nehézkesen megy, akinek ennyi csápja van és ráadásul elég kifinomult kis csápok ezek, nem akármilyenek, pedig hát erről elvben szívesen lemondanék, az esetek többségében. Csak a fejem fáj, most a szívet váltja épp, amint ama bizonyos helyen a bodzaszagot a hárs. Azt a hársat, amit nyilván szintén felvált majd valami más amihez újból viszony és iszony. Hogy ez nekem már több mint monokróm. Nem is fekete-fehér, mert az már kapásból kettő. Van egy hely, létezik, ahol egy szín is elég, talán nem is hely, csak nem találok rá szavakat. Van egy lény, van. Ritkán, de van. Igazán nem tudok én ehhez közelférkőzni, már így sem, pusztán szavakban sem, és akkor még hol is van, a megélés. Biztos bizonyos dolgokat ki kell mondani, ahhoz, hogy legyenek, a kimondás által, és így lehetséges az, hogy vannak olyan dolgok amelyek ezért aztán soha nem lesznek. Persze, bizakodással kevert halogatással nézek ebbe az eészbe bele, mint valami kútba, ahol tudom, hogy majd megint jól magamba botlok. Aztán a dugámba dőlök - mint ahogy ez lenni szokott, vagy ágynak, vagy hordágynak. Egészen mindegy. Ilyen nap, olyan nap, sormintaként belehímezve abba, amit úgy hívok hogy; magam. Aztán, ha lesz jobb szavam magamra, akkor persze, ez módosítani fogom. A változás miatt.