sebtolvaj

Egy út. Egy rövid út. Autóval. Haza. És persze eső, lágyan permetező, és mellettem egy idegen. Kezelőszerveket biztosan uraló, emberféle, szerkezet. Mondja így; hogy mi vót', hogy melyik 11-es nem jogos. Én meg magamban csak, nekem aztán mondhatod, erre még jó vagyok, nekem aztán mondhatod. Nem tudom talán bólintok is. Vagy épp csak hallgatom és a fejem hátrevetem, a fejtámsznak. Támaszra van szükségem. A bírók csalnak, mondja hogy vótak, bizonyos kihagyott helyzetek. Szemét világot élünk, azt mondja nekem ez a vót', ez az idegen. Én meg csak megint csak magamban mondom, hogy tudod, tényleg szemét, de állj meg most, innen elmegyek már magam is gyalog. Kár a benzinért. De ő csak egyre erősködik, hogy nem úgy van a vót' és elvisz ő oda, ahol, szerinte jó nekem. Én meg csak, nézem a műszerfalat és az jut eszembe, hogy amit látok, az nálamnál tízsszer többet ér. Aztán az is momdom még, hogy eddig már elég, hogy most már tényleg kiszállnék. És szót fogad, és én kiszállok, és magamban azt mondom, bassza az isten, milyen jó is neked. Aztán az arcomon a víz, meg valami íz, és nem tudom mi a könny és mi az eső. Egy út vót', egy rövid út. Egy autó. Egy este, esővel bepermetezve.Ennyi volt, semmi több.Egy út, az estében.És eső.