Állítólag erőszakolnak meg állítólagos rendőrök állítólagos lánykákat. Állítólag, az egyik ott sem volt. Vagy, ha igen szunyókált, állítólag. Állítólag kicsit odébb cigit csempésznek és állítólagosan embert is rabolnak. Állítólag földön fekvő emberekbe is bele rúgnak állítólag. A tévén is mutatták állítólag, de az lényegében az a hazaszeretet kicsúcsosodásának képi megjelenítése volt, állítólag. Aztán most fejek hullanak állítólag.  Állítólag az ellenzék tette ezt velük. Állítólag nagyon is, hogy nem, sőt ellenkezőleg. Állítólag ez nem két - kórtüneteiket tekintve - termetes pszichopata párbeszéde. Állítólag többé. Állítólag ez most egy intézkedés sorozat, mert a nép szereti a sorozatokat.  Állítólag nagy a kapkodás. Állítólag mindenki ura a helyzetnek. Állítólag a jövő a tét. Állítólag a múltat eltöröltük. Állítólag Gergényi cimborál Pintérrel. Ezen állítólag a társadalom apraja-nagyja fel van háborodva, mint ha nem lenne hamvas lelke felkészülve arra, hogy itt minden egyes állítólagos idiótára van a nemzettestnek egy állítólagos ellenbarma.
Állítólag az ilyen bonyolult élethelyzeteket sosem lehet a megélés pillanatában megfejteni. Állítólag szerintem ez kurvára igaz.
Állítólag ez egy ország. (most épp zárójel(em)ben, de ország)

Szoktak e olyat álmodni a pultosok(...), hogy nagy kövér cseppekben egyszer csak elerednek a kávéskanalak és hullanak alá az égből?

Nem az a kérdés, hogy mi lakik bennem. Még csak nem is az, hogy lakik e bennem valami. A kérdés az, hogy miért nem jön ki belőlem az aminek ki kellene jönni. Lépjünk most túl a szoruláson. Mert az olyan elegáns. A túllépés az maga a korszellem.
Nem az a kérdés, hogy mi vagyok. Még csak nem is az, hogy vagyok e valami. A kérdés az, hogy lehetek e az aminek lenni kell lennem. Lépjek most túl magamon. Mert az olyan elegáns, hogy olyankor írok postot, amikor a kutya sem olvassa. Végsősoron a blog lényege ez. A világűrbe tüsszentett közlés. Mit állítok? Azt, hogy tüsszentek és nem azt hogy közlök. Mert közlés - tessék észrevenni - nincsen.

Okleveles epilógus. Ez akkor most úgy mint egy szakma. Epidermia/epilógia szakon végezve.
Az epilógus egy olyan film kockáit őrzi a szeme alatt, amit sosem fog senki leforgatni. Van képe hozzá. Jó tett helyébe jó képet vág, vagy valami hasonló. Az epilógus a záróakkordban nagyon erős és a hullámzó tájban. (felettük felhők). Az epilógus után kinő a fű, ha letapodja kiegyenesednek, mindketten, ő és a fű.
A zenei aláfestés fontos - az a kapaszkodó. Egy vonaton. A táj hullámzik, az epilógus pedig hunyorog - ez a tökéletes munkamegosztás. Magába engedi a tartalmat, de nem érti. Ez néha fájdalmasan bántó. Szépen hajlong a gabona, igazán életszerű, isten jó az actionscriptben. Az a nagy lágyságnak látszó valami odakint, nos az nem igazi, de éppen lehetne az, ez voltaképpen a lényege. Az epilógusnak határozottan szokott az az érzése lenni, hogy neki soha sem lesz vége, hogy ő egy végzetes kivétel (egy fatal error) és a végén azok a filmkockák egyszer csak egymás mellé rendeződnek, értelmet nyernek. Helyette is.

Bözsi néni nem tudja Szattyángörözdön, hogy ő micsoda. Nem definiálta még magát - olyan ráérősen van vidéken minden. És azt se tudja, hogy csakis úgy maradhat ember az ember, ha jól meg van körvonalazva. A városi huncutok bezzeg tudják az ilyet, általában vastag ironnal dolgoznak, nem önironnal. Bözsi néninek nincsen ideje ilyesmire, a jószág nem várhat, az ura meg pláne nem. Ezért aztán nincsen hülye színű bukósisakja se, csak virágos fejkendője, egyentáska helyett meg csak hálós szatyra. - abban nem fülled be a meleg kenyér. A jószágnak bicóval hoz tápot, fér rá keresztbe egy egész zsák. Nincsen hülye színű bukósisakja, egyentáskája, Bözsi néni van bele csak a világba bele. Önmagára vonatkozóan alulinformált. Mondhatni magányos harcos.
Holott ő maga a megtestesült ökogladiátor, csak még nem szólt neki a városi szamurájok legeleje.
Amíg ez meg nem történik, mindaddig  úgy fog kinézni Szattyángörözdön egy kritikál basz, hogy aznap több száz - felvirágozott - talicska kerekének vidám nyikorgása hallik egész végig a Petőfi* utcán. Nem tudtak jobbat kitalálni, hogy különbözzön más egyéb napoktól. Próbálkoztak eleinte lóval is, de azok mindent összeszartak. 

*Azt hiszem nincsen olyan település Magyarországon, ahol ne lenne Petőfi utca és ez is sokkal inkább az országot minősíti, mint a névdonort.

Megy a hasam. Így szabadulnak fel a bennem rejlő lehetőségek. Kiolvasok két vímes dobozt, egy toilett kacsát közben. Ennyiben áll a tehetségem. Szarok magamra.

Most még elnagyolt közellenség. Inkább sejlik mintsem van. Tényleg nem különösebben nagy, olyan mint egy legóvárosi kalózkapitány, annak viszont pazar. Nem válogat az eszközökben, de nem is az a baj vele. Az a baj, hogy nem az innenső oldalon áll - még nagyon is szigorúan onnan nézve. Majd édesgetve lesz. Meg lesz találva a módja. Seggrepacsniában élünk, navégre. Egy mindenre képes, zavart pszichéjű bárhol és bármikor jól jöhet. Tarcsiba, ha ezek a mostaniak kikopnak. Médiaképessé kell tenni. Nem kis meló. Talán megnyeretik vele a Ki tud többet a holdról szuperprodukciót az ertéelen 2014-ben, abszolút sms fölénnyel meg is nyeri Yodat megelőzve. A teleshop ismét kínálatába helyezi a bomberdzsekit ezúttal flitteres kivitelben, na bumm.
Nem az eszközeivel van bajuk, az irányuk az érdekes, pályára kell helyezni őket és úgy már mehet. Megtért népnemzeti Ludas Matyit kell belőle csinálni, ha fene fenét eszik is. Alapítsa meg a Döbrögi Kft-t, legyen neki jó, titkolja el az evezőtollakat a szárnyasokról az Apeh elől, nem számít... Minden vele való verbális foglalatosság a legitimitás felé löki - pofámat befogom.
2089-ben már Rúzsa Sándor mellé ő lesz a b tétel az érettségin.

Egy angyal vagyok - annak ugyan kancsal, de angyal vagyok. A legdühösebb fajtából való. Ezt el sem tudod képzelni. Na jó, nem lepődök meg. Mindenbe beleharapok. Mindenbe bele is törik a fogam, én így áldozom a dentológiának. Estelente úgy vár a paplan hogy háromszög alakban vissza van hajtva a fejnél való rész, színtiszta aranymetszés. A bebújást elősegítendő, ezen ellágyulok, de tudomásul veszem, hogy van, hogy létezik ez a háromszög ami az enyém, noha nem jár nekem. Más egyebem nagyon nincs is e háromszögön kívül.
Ánégyzetpluszbénégyzet, sokszorosan szublimált Pitagoras-tétel. Egy angyal vagyok. Az ilyenek halnak meg ideje korán különös természetű rákban, vagy akármiben. Mert mindenbe beleharapnak és mindent ki is köpnek. Az ilyen csak forgatja a szájában az ízt, de sose lesz az övé. Képtelenek az emésztésre, csak rágnak. Egy angyal vagyok. Annak is tróger. Szar helyzetekbe keveredek, szar évtizedeim vannak, szar melóim vannak, mondhatni szar mindenem van. Ugyanakkor olyan angyal vagyok aki azt is tudja, hogy minden nem lehet szar, mert akkor nem lenne az a háromszög a paplan sarkán estelente. Egy Pithagorasérzékeny angyal vagyok. Egy angyal vagyok akinek nem nőttek szárnyai - szégyen. Egy angyal szárnyak nélkül. Nem nehéz belátni - nem vagyok angyal. Egy angyal voltam. Lehettem volna az. Az angyal, aki egyéletű, és nem tud vele mit kezdeni, hogy ilyen végzet nélkülien egyéletű, hogy ilyen végzetesen szárny nélküli.

Sosem tudom igazán, hogy amit leírok az elviselhetetlenül bánt, vagy akaratom ellenére is éltet.

Sok lúd disznót főz.

Lao Seb

Aludni. Aludni. Aludni.

Reggel van. Felébredni rossz. Valójában nem is felébredni rossz, felkelni, kikelni, ott hagyni az ágyat, a koponyád által kipréselt bombatölcsért a párnán. Azt ami vagy és már nem lehetsz többé. Az ébredés azért mégis jó, bár reggelre meghűlik a szoba. Az ébredés még az, amikor a dunna alól megszámolod a két ablak közé rekedt legyek tetemét a két ablak között, őszről maradtak ott. Még mindig kilenc, fájlalod ezt a befejezetlenséget. Húsvétkor lesz egy nagyobb takarítás, ablakmosás, a temérdek ágynemű kimosása, házfal becsinálása, ott ahol megvássa majd a tél, de azt előre nem lehet tudni, mindig máshol rágja meg a vályogtapasztást. A teatűzhely elején elolvasod a nikkelezett sűt/főz táblát, azt hogy Salgótarjánban készült. A tegnapi füst szaga keveredik az éjjeli testszagokkal. Lepereg az életed, pedig alig éltél.
Úgy tettél csak, mint ha, bár reménykedsz benne, hogy legalább azt jól. Kétperces menedékeket kérsz magadtól, először a lábad fejét dugod ki a fűtetlen szobába. Felülsz, az ablakon át látod, hogy az udvaron nagyapád fát hasít. A kutya felcsavarta a karóra a láncát éjjel. Megint. Ez a kutya sose tanulja meg hol van a helye. A kutyák ilyenek. Miért nem vagy te kutya?
Nagy üstök felett fehér gőzök tekergőznek, húsok fortyognak. Az ablak tévéképernyővé lesz, időnként megjelenik benne egy rokon arca, nem sokáig, éppen egy villanásnyira. Jó rokonok, egy pillanat is elég, hogy meg lehessen jegyezni őket. Csukott szemmel öltözködsz, meggyőződésed, hogy ha behunyod a szemed, akkor kevésbé fázol. Elkezd esni a hó. Reggel van - olyankor elhiszed, hogy eztán már bármi megtörténhet és te benne leszel, vagy ha azt akarod kimaradhatsz belőle. Kettéhasított disznótest hever az udvar közepén.

Amikor szépek vagytok, akkor vagytok a legfáradtabbak. Ahogy rátok ül a mázsányi tavaszi délután és kábán hunyorogtok. Akkor, amikor meglátjátok saját arcotokat egy metrószerelvény ablaküvegében és már nem ismertek magatokra. A bánatos tekinteteitek, a szótlan erőtlenségetek olyan rajtatok, mint a cikuszi artista testhez álló ruháján a flitter. A dobpergés vagy négy trombitaharsanás egyaránt jól állna nektek. Most, hogy délután lett már nem készültök semmire és az sem érdekel titeket, hogy siralmaan befejezetlenek vagytok, attól olyan szépek. Akkor, amikor lebiccen a fejetek egy ideiglenes buszmegállóban, amikor az ajtók szétcsapódnak. Amikor nem tudjátok azt, hogy hol vagytok, amikor kétségbe esetten nem tudjátok elhelyezni magatokat abban a semmiben amit még délelőtt mindenségnek magyaráztatok. Olyankor vagytok a legszebbek, amikor nem veszitek észre, hogy ott vagyok köztetek és figyellek benneteket. Nézést, sóhajtás, kézmozdulatot. Amikor az arcotokra kiül valami féle sértődöttség, és mint ha azt kérdeznétek olyankor: hogy miért éppen velem?
Olyankor elhiszem hogy szépek vagytok, amikor fáradtak vagytok. És én is ott vagyok köztetek, egy vagyok belőletek, aki fáradt. Olyannyira fáradt, hogy már nem is érdekel a szépségetek.


Este lett. Beleharapott a Gellért hegy a napba. A központi laboratórium alagsorában csak a jelzőfények égnek. A legújabb projekt az egérváros. Már kétharmada kész van. Az egér - hármashatár hegy munkálatai csúsznak, megfelelő minőségű szemesgabona híján - a projekt sikérorientált. Az egérvárost a földszinten építik, éjjelente eresztik le hidraulikus szerkezetekkel az alagsorba. Fontos tényező a hőmérséklet. Az egerek életébe is kell valami állandó.
Az egérduna tulajdonképpen egy speciális alakú fondükészítő készülék, kicsi gázlángok melegítik alulról a sajtot. Termáltrapista. Az egérváros kissé meg van döntve, hogy a folyók folyanak. Ezért a labor ablakai ferdén vannak elhelyezve az épületen, optikailag teljes élményt nyújtva az egérváros lakóinak.
Az egerek innentől mindent kizárólagos valóságnak fognak értelmezni.
Az este nyugalomban telik, néhány lakója van még csak. Kísérleti példányok. Stresztűrőek, álhatatosak. A kísérlet nagy általánosságokat is mérni kíván. Például azt, hogy az egér gondol e olyat s ha igen akkor milyen gyakorisággal, hogy bár csak két élete lenne.
(persze azt minden valamire való egér tudja, hogy ha valamiből kettőre vágysz, akkor az azt is jelenti, hogy egyre sem vagy még méltó) - ennek ellenére bármelyik egér gondolhat ilyet.
Az egérvárosban kvótikusan osztanak majd szét lakásokat, személy és tehergépjárműveket, szovjet hősi emlékműveket, terrorcselekményekre alkalmas szódabikarbónát és vietnámi balzsamot, szénsavas ásványvizet. A szegény egereket hívővé teszik, a gazdagokat gátlástalanná.
A projekt végén leengedik az egész várost a -1 szintre, az alagsor alá az egész hóbelebancot - de ez még nem publikus.
Ott egy újabb egérpopulációt adnak a már meglévőhöz. Ezek legjava, közgazdász - politikus - dirrektmarketinges- mávpénztáros - banki ügyintézőegér lesz. Aztán az egészet ferobbantják egy este, titokban egy almának álcázott sajttal, amiben egy nukleáris basz lesz elhelyezve. Olyan lesz mint ha nem is lett volna soha ilyen. Remélem addigra kitalálok ebből a labirintusból és felmászhatok a másodikra. A patkányokhoz. Ott aztán majd embernek fogom érezni magam.

Nem panaszkodom, Jól megvagyok. Holnap után 62. Szinte hihetetlen. Nem számít. Nagy a család. Nincs időm moralizálni. Asszony a soláriumban - ő persze sz-el mondja. Valahol a városba halotta. Bezzeg 15 éve azt se tudta, mi az hogy pitbull. Persze én tudtam. 18 kenel, jól jövedelmez. Micsubicsi pazséró. Így van ez. Jókor, jó helyen. Aztán itt ez a ház is. Két emelet, olasz a metlaki, a tükör meg svájci. Az egész kert fű, a fű amerikai, golfozni lehetne rajta, közében medence. Annak közepén milói vénusz - kétkezű, azt bécsből hozattam ezerért.
A szomszédban a Böbe. Kis és őstermelő. Özvegy, átjárogatok hozzá néha napján, a hónapos retke valami isteni. Két gyerek most végez. Persze pitbulloknak befellegzet. Megették a Margit nénit. Elintéztem, körzeti megbizott örökös tag. Rohassza rá az isten az eget a gyerekre, nem tudja becsukni a kert kaput. Cézár még a nyitókapát is szétrágta Margit néni kezéből. Szomorú, de Cézár jó kutya volt. Minden az. Ágota a lányom műkörömben utazik. Van bolt, kapta karácsonyra. A fiam a Lajos, az egy hülye. Azt mondja művész. Télen lefekszik a hóba. Azt mondja olyankor érzi istent. Lófaszt érzel te  - mondom neki, hólyaghurutot, azt. Nem panaszkodom. Pitbull beállt, jött vendéglő. Német proszektúráról van az olcsó hűtő, belefér 30 rekesz. Lezsírozom, nem számít. Nem érdekelnek a pártok. Ide - oda is fizetek. A tisztelendő atyával is jól megvagyok. Húsvétra kaptak egy fűtőszálas, termosztátos szenteltvíztartót. Télen is kell hinni, ne fázzon a híveknek a keze amikor a keresztet vetik. Azóta el el jár ide pézsmitálni, Suzukiba tesz egy két demizson misebort, szinte reszket a hálától.
A köjál szarakodni kezd, hogy honnan a hűtő. Akkor álltam át a palackozóra. Kólát is, feketén. A kólát azt nem lehet hamisítani, a kóla az kóla. Beszélhet ezeknek az ember. Két év - felfüggesztve. A bíró azóta minden nyáron Balaton. Azóta szörpüzem - megy, málna, ananász. Ukrán. Nem számít. Jól megvagyok. Gyerek tegnap diszkóbaleset. Koponyaalapi, az mondják. Sok minden nem változhat. Azt mondja látta istent - mondom neki lófaszt láttál, a kanyart se. Mondják, fehér volt az orra. Egész nap a perlitet hordtuk a padlástérbe, milyen legyen.
Persze beveszik, ezek olyanok. Kismerem itt magam, nem panaszkodom. Jut is marad is. Nagy a család. Átjárok Böbéhez, a hónapos retke valami isteni. Nyáron befizetem a pampákra, megérdemli. Asszonyal megvagyok - talált valami plasztikai sebészt az interneten. Nem veszik fel a telefont - Dr Rodint keresem. Mindegy, jó így is. Egymáshoz vagyunk érve. A hülye fiam azt mondja, olyanok vagyunk, mint a kávéfőző, meg a gumigyűrű. Lófaszt se tud. Nagy a család. Jól megvagyok. Mindenki hazudik, hazudok én is. Nem panaszkodom. Hazudok én is. Jövőre megíratom a memoáromat.

2048 augusztus 20-án érnek majd ide. Az utolsó magyarországra látogató turistacsoport. Zömükben japánok. Megállnak az utolsó nem működő Tesco épülete előtt, valahol soroksár magasságában. Elolvassák a márványtáblát, azt hogy épült isten pénzéből, az önkörmányzat áládásával - vagy fordítva a milecentenárium évében. Egy nagy tér közepén ott áll majd az ismeretlen vásárló szobra, 10 méter magas, arannyaol futatott bronz, vagy fordítva.
Néhány japán arról beszélget majd, hogy az ezredforduló körül az emberiség milyen jól lehányta magáról azokat a barokkos cirkalmakat, mind életvitelt, mind építészetet tekintve, ami előtte életüket olyannyira megkeserítette. Az járdán még lehetett látni néhány odaszáradt kutyaszart, messziről világlott, hogy valamennyi CACIB győztestől való.
Megálltak a néhai Duna melett, a bátrabbak lementek a mederbe, főleg férfiak vizsgálták meg a Margit -híd pillérjeinek tövét. A kőbe bel volt vésve, hogy: "Mindörökké Gizi", de azt sokáig, csak az élesebb szemű keszegek méltatták figyelemre. A japán férfi azt gondolta, az ott valami mérnöki utalás lehetett, kőbe vésve. A duna mederben egyébként harapni lehetett a pátoszt, még úgy egy olyan kultúrkörben nevelkedett egyednek is, aki lófaszt se tudott arról, hogyamikor volt A dunában víz, akkor annak a jegén nem minden napi történések mentek végbe. Királyválasztás - nemdebár. Negyedóra múlva már fel is értek, a várból praktikusan kialakított benzinkútnegyedbe.
Szétnéztek. Lenéztek. Pontosabban bámulták a semmit. Az a semmit amit a magyarok hagytak maguk után, és hát ha valamihez értettek a magyarok akkor az az volt, ahogyan a semmit hagyni tudták maguk után. És leginkább az ahogyanon van a hangsúly.
Este felé a Blaha Lujza téri aluljáróban, folklórfogásként hamubasült szusit csináltak, az utolsó magyar homless emléktáblája alatt, részletgazdag relief, negatív szemű alak, bámult rájuk.
Megrohanták az emlékek őket, emlegették ausztráliát, ahol is tavaly, két hétig. És azok is hogy eltűntek, aztán mongólia, mit se lehet tudni róluk.
Hirtelen rájöttek, hogy már csak ők vannak egyedül. MIndenki eltűnt és csak a  büdös nagy semmit hagyta maga után. El rontották a játékot.
Persze ők arról nem tudhattak, hogy valahol Ázsiában két magyar tollaslabdázik a felkelőnap fénye pedig megcsillan az ütők húrjain. Az a kettő, és csak az a kettő tudta egyedül a világon, hogy egyedül lenni tulajdonképpen evilági képtelenség. Mert azt, hogy egyedül legyen az ember, azt vagy az önkormányzat nem nézi jó szemmel, vagy az isten nem hagyja. Vagy fordítva.

Mindig azt mondom, hogy nem bírom. A vége meg az, hogy dehogyis nem. Mert én olyan vagyok. Olyan aki csak nagyon ritkán számíthat magára. Olyan is vagyok, aki nem szeret magának írni, másnak pedig nem akar, vagy nem tud. Félek attól, hogy bármire képes lehetek, rettegek attól, hogy semmire sem vagyok jó. Elképzelem magamat, mint valami edényt. Valamit, ami véghetetlenül üres. Olyankor kifújom a tüdömből az összes levegőt. Várom a tartalmat.

Találtak egy bolygót. Abszurd. "Apukám és hogy telt a mai napod? Áhh, ne is mond, találtunk egy bolygót, olyasmi mint a föld, egy csomó papírmunka". Azt is olvasni lehet, hogy nagyon hasonlít erre a földkupacra, amit oly következetesen próbálunk olyanná tenni, hogy ha valahonnan valaki, jó messziről távcsőbe néz, az rögtön elhesegesse magáról azt a gondolatot, hogy itt egyáltalán valamiféle értelmes élet feltételezhető.
A jó hír azonban az, hogy ez egy másik naprendszer. Nem a mi napunk körül kering, az istenadta.
Két hetente kerüli meg a sajátját. Tehát két hét egy év. Kóka(dt) János most jól eltöprenghet a pezsgőgyár alapításon, a jövőre nézvést. Aztán nyolc hetente lennének választások, ha magyar ember jut el elsőnek oda és már miért is ne. Olimpiák is elég sűrűn lennének, ami egyben azt is jelenti, hogy jóformán el sem kellene fújni az olimpiai lángot.
Egy földi ember akár 560 évig is eléldegéhetne, ez bazi sok szülinapi ajándék. Sajnálatos, hogy ebből a temérdek időből 455 évet valami munkahelyen kellene eltölteni, vélhetőleg a napadó fizetésének terhe mellett.
Az ottani iskolákban kissé meg kellene változtatni a történelem okatást. Mohácsot kapásból 218-ban buktuk el (ezt álmodból felébresztve is), 264-ben Petőfi megírta a nemzeti dalt, 279,42857142857142857142857-ben bejönnek az oroszok.
Valamit magára adó divatdiktátor nyári kollekcióból egyszerre 120-t tervez előre.
Magyarország területe pontosan 13285,714285714285714285714 négyzetkilométer lesz, ahol 1285714-en fogunk élni .
Csomagolok.

Nem lehet az ember egyszerre jószagú és rendes is.

Lao Seb

A férfi és a nő egynás mellett álltak. Olyan italt ittak amit a többiek nem, vagy csak ritkán. Szerették ezt az érzést ők mindketten. Valahogy mindenen kívűl, valahogy mindenen felül tudták ilyenkor érezni magukat. Úgy lehettek ilyenkor ott ahol voltak, hogy közben nem volt a jelenlétnek az az áporodott szagú lélekbemaró kényszere. Csak ők voltak, hogy pontosak legyünk, nem volt senki más. Mindenki más csak az enyészet, az anyag.
A férfi már sokat gondolkodott ezen a nőn. Nem tudta, hogy vonzza e vagy taszítsa a nő kifejezéstelen tekintete. A nő felnézett a férfira. A férfi ezért sokat tett, tudtán kívül végezte el az imídszépítészeti technikumot.
A férfi lenézett a nőre, bámulta a dekoltázsából kikandikáló szilikoncsöcsöket, ha elkalandozottt neveket is próbált neki adni. A nő a beszélgetés során egyre inkább csodálója lett a férfinak, bár maga sem nagyon érthette miért is csodálja. Talán ahogy lenéz, ahogy onnan alulról az arcára esik a fény, hogy az valahogy élét veszi magának a lenézésnek. A férfi ilyenkor jól kigyakorolt kisfiús mosolyát permetezte a lány nyakára. A férfi már jó ideje azon igyekezett, hogy maga alá válasszon, de ez nem is lehetett neki olyan könnyű. A férfi számára a szerelmekben, a szerelmecskékben fontos elem volt a fölény mámorító érzése. Ide figyelj csillagom - mondta ilyenkor és megigazította a szemüvegét, vagy sokat mondóan a pohara fenekébe bámult, nézte a sör egyhangú gyöngyözését. Az ide figyelj csillagom után rendre olyan folytatások következtek : hogy tudod, úgy vagyok én ezzel, vagy szerintem, de javíts ki, hogy ha tévedek.
A nőnek ilyenkor szempillarebegtetésig menően, térdkalácselgyengülésig tetszett a férfi triviális magabiztossága. Magával szemben megvédhető prédának akarta magát érezni. Butának, kicsinek és ocsmánynak kellett éreznie magát ahhoz, hogy szétáramoljon az a jóleső érzés amikor a férfi mindezek ellenkezőjéről biztosítja majd őt. Meg kelletett ágyazni ennek a szituációnak.
A férfinak is meg kelletttennie a magáét, ezért okosabbnak, szebbnek, nagyobbnak kellett látszania, mert ha egy senki, egy gyenge, egy szar biztosítja nőt az az összes énképével kapcsolatos téveszméiről az a nőnek még nem lesz elégtétel.
A férfi egész végig úgy csinált, mint aki nem veszi észre, vagy ha észre is veszi, akkor is természetesnek tartja, hogy a nő ordas nagy mellei távolkeleti fröccsöntő gépek végterméke, talán ezért volt a nő olyan hálás, hogy mindent elhitt ezen a napon a férfinak.
Aztán elmentek haza, otthon a férfi lenyalta a nő arcáról a púdert, az uszkve 3dl parfümöt a nyakáról, az aloe vera kivonatot tartalmazó testápolót a hasáról. Néhány óra múlva telefonszámot cseréltek, de soha se hívták fel többé egymást.

Első szerelmem Gulasch Fatima lett volna, ha én az ivarérettségem
kezdeti szakaszának jelentős idejét nem a Kaiserslautern gombfoci
csapatának fáradtságos beszerzésével töltöm a Felsőgallai vasútállomás
trafikja előtt, sertepertélés módszerét választva az egyetlen és üdvös
eszközként. Bőrszandálban, meztelen ujjaim között csillogott volna a
por, ahogy egy dianás sósborszesz - a szikkadt nyári földbe tokosodott
tetemét próbálom kirugdalni, vesztemre csőrrel. A történelem engem mindig megelőzött,
nincs mit csodálkozni azon, ha én ezt úgy próbáltam kompenzálni, hogy
igyekeztem megelőzni a koromat. (Nem zavar a korom - hogyan nem lettem
kéményseprő, avagy hogyan lettem lassabb a koromnál).
Fatima apja NDK-ba szakadt hazámfia lett volna, úszómester, anyja pedig a (r)
török vendégmunkás, Karl-Marx-Stadti vattacukorárus, a térség legjobb vattacukrosa, hétszeres régióbajnok, (Pempőkupa zuckerolympiasieger, megminden)
Fatima így a népek közötti megbonthatatlan barátság
szerelemgyermeke lett volna.
Úgy találkoztunk volna, hogy ő a Balatonon nyaralt minden évben, ott
találkoztak Gulyás Hansiékkal, akik Nyugat-Berlinben éltek (volna), nekik jó kis
órajavító műhelyük lett volna, az ablakpárkányokon rohadásig a tiroli muskátli - feszt, zamatos alpokérzéssel átitatva minden, lehet, engedve van volna. Nappalijukban pedig rogyadoztak a szekrények az üres sörösdobozok terhe alatt, olyanok voltak volna mint az orgonasípok (dab, radeberger, carlsberg, tuborg - ezek voltak szem előtt leginkább, a fanták hátra kerültek idővel). Az üzlet előtt lett volna egy artézi
kút, mellette pedig egy kő, amit már annyira elvásott az idő, hogy csak
azt lehetett leolvasni róla, hogy zukumft és azt hogy 1811. A mellete
elterpeszkedő eperfáról hullottak alá a gyülölcsök nyáron, augusztus
végére már tiszta lila volt az egész kő. Ez a Fatima nagyon szerette
volna megérinteni azt a követ, amiről két túrós palacsinta között
mesélt Hans felesége - a tenyeres talpas és bántóan szederjes Helga.
Gulasch Fatimát tehát én a Balatonnál, annak is a partján, nem ott ahol
a part szakad de már majdnem ott ismertem volna meg. Tekintetem
megakadt volna rajta, amint két gombócos eperfagyiért folyamodik a
Szeberényi Ervin okl.cukrászmester mozgóárudájánál. Figyelem megosztott
volt és rekszketeg, mert próbáltam memorizálni a Schrrtrschatella* nevű nóvum helyes
kiejtését. Valódi szándékomtól a rám jellemző határozottsággal és
méltósággal álltam volna el és a vanília/csoki fagylaltba oltott
alternatívaként is értelmezhető édesség majszolása között szólított
volna meg Fatima. Én tárgyilagosan közöltem volna a Fűzfa utcába vezető
utak valós időben és valós térben megközelíthetőségi módok általam
ismert halmazát és csatlakoztam volna a többi pajtásokhoz az esti
táborbontó szalonnasütéshez. És mivel tényleg így volt (vagy ha nem is
volt így, de lehetett volna), a helyzet az, hogy nekem a második volt
az első szerelmem. És azóta is mindig is a második az ami első. Ezért
van azóta az az érzésem, hogy én mindig, mindenhonnan el vagyok egy
kicsit késve.


* az emberre az idők során rakódik ez az. gátlások, ha úgy tetszik tabuk. hogy bizonyos szavakat nem ejt ki a száján publikum előtt, de még a hitvesi ágyban sutyorogva sem, két szeretlek között. számomra ez a sztracsatella.

A templom a lélek peep showja.

Lao Seb

Állatbarát csak az lehet igazán, aki sokat és sokáig tanulmányozza az embereket.
/elméleti animalista humanizmus/

Lao Seb

A dolgok úgy találkoznak össze, hogy még csak nem is tudnak róla. Csak az szervezi őket egybe, hogy meg voltak, meg vannak már történve. Egy időtérképet kellene létrehozni, másodperc pontosságodlagosan.
Játszani a gondolattal, hogy amikor a házmesterné ötven kilós férje mossa a moszkvicsot x helyen, akkor 200 km-re, nyugatra egy 10 éves forma fiú kidob egy vízzel feltöltött tejes zacskót, az új, negyedik emeleti, összkomfortos lakásuk ablakából és az alattuk lévő Stoffer Józsefné (általános iskolai pedagógus) ezt néhány óra múlva, de haladéktalanul jelenti az említett kiskorú szüleinek (nevezetesen anyjának). De ekkor már a negyedik emeleti összkomfortos lakástól 230 km-re, egészen másik irányban egy ruszki katona visszavonhatatlanul beleül egy jégkrémbe és felharsan egy dallam. De nem időzhetünk el itt hosszan, mert nyugati irányban már alkonyul és egy lány nekiszalad a szürkületben a ruhaszárító kötélnek. Néhány nap múlva enyhülnek fájdalmai, pont akkor amikor valaki a világban megveszi első KOLOBOK-ját (nem colorbook - jelentése: kiscipó, cipócska - thx for text)  és izgatottan viszi át Sz.Zs-hez, hogy lemezjátszójukon meghallgassák az félig áttetsző kékes színű nylon lemezeket. Amikor ahhoz a részhez érnek, amikor Lenin eredeti beszédét lehet hallani a Tesla típusú lemezjátszó rikitó piros hangszóróján át, akkor 243km-re belép valaki a termésköves kisboltba és tejet kér az eladótól, de még nem fényképezi le, azt majd csak később.
Így lenne, ilyen egyszerűen lenne az egész. Lehetne 1-2 éves térképeket csinálni és lehetne évtizedeseket, vagy akár életreszólóakat, ki milyet akar. Benne lenne minden valaha volt együttállás, kontextus-map.
Minden dinnyeevés utáni magköpködés, a tévedésből megevett szódabikarbóna, a mészcsigák a sírokról, moszkvicsok, trabantok, skodák, wartburgok, platós és fedeles IFA-k, félkezű trafikosok és a műanyagkatonáik gránáthajítás közben, masszív zöld talapzaton. Benne lennének a karácsony előtt megtalált ajándékok, a közlekedési tábla tövébe gyűrt "meztelennős kép", Gojko Mitic és mind a 122 db gombfoci csapat.
Minden benne lenne amire reggelente (utóbbi időben délelőttönte) ébredni szoktam.

/bekapcsoljahátradőlcsöndbemarad/

Syrius kapitány megtörölte azbesztkesztyűjével a homlokán sorakozó
csillagközi izzadsággyöngyöket. Kortyolt egyet az
alacsony zsírtartalmú kerozinból, majd a gázra lépett. Arcát odatartotta a
napszélnek, hogy az cirógassa, az ablak természetesen le volt tekerve. Köpte ki
a sok átkozott szotyihéjat bele a nagy semmibe bele.
Sasolta a stopposcsajokat, de egyiket se vett volna
fel. Nem gondolt olyan nagy marhaságokat, hogy az űr az valami magányos hely
volna. Pláne nem azér, mert olyan baszottul nagy.
Azt meg tényleg nem, hogy magányosabb, mint bármi.
Mint ő maga, vagy valami más, ami nem ő. Tudta, hogy most
akár félnie is lehetne, de azt is tudta, hogy a jó aláfestőzene
elveszi a dolgok azon természetét, melyek felesleges,
sokszor az öncélú önmarcangolás felé terelnék igyekezetét.
Amikor meglátta a
tejutat, akkor azt mondta: igen,
ez a tejút. Amikor a nagymedvé>t, akkor meg
azt: igen, ez a nagymedve. És azt, hogy mégis milyen
kicsi. Sose lesz itt rend, el kellene menni innen. Aztán megigazitotta lobogó
haját a visszapillantó tükörben, de akkor már olyan gyorsan ment, hogy senki sem nézett vissza rá.

Móriczka (itt mint nemzeti felettes én) álmodott egy nagyot. Még Széchenyitől halotta, hogy létezik ez a módszer. Aztán propagandát csinált neki, végül azt hitette el, hogy hinni lehet benne. És most kiderült, hogy nem lehet benne hinni. Sose nem is lehetett. Szerintem tök jó, hogy így van. Mármint, ha a szarságról kiderül, hogy szarság, az kifejezetten nekem tetsző.
Az álomban rendesen álmos dolgok szerepeltek, olyan hogy metró, meg stadion, utak, adriai tengerre néző balaton, szóval hogy infrastruktúra - mert ez olyan szó ami jól fed, és nem is kell a jelentésével bíbelődni.
Hogy pinokkió presidentet jó ötlet volt e exponálni az külön kérdés - valószínű hogy nem, de nyilván nem az ő hibája csak. Necces az is is, hogy a halászbástya elé (rendkívül bénán) fotosoppolt Platini kép az tényleg maga e a vizuális forradalom 2007-ben. Sok mindennel nem tudunk elszámolni. A kutyaszaros utcákkal, a hajléktalanokkal teli aluljárókkal, az autóutakra ömlő nyulak okozta káoszunkkal, a rendörpalotás lövöldözéssel, meg úgy egyáltalán semmivel, nem elég hogy el vagyunk kurva cuzammen - de most már olyannak is tetszünk, mint aki el van. Gázok vagyunk. Alapból hárromszázhatvanfokos szögben fúj a szél, úgyhogy tök mindegy merre hugyozunk. Etelközből valók vagyunk, az a baj. Meg az, hogy kurva sok energiát belefeccöltünk, ökröt, szekeret, hátrafelé nyilazást nem kímélve idejöttünk aztán tessék, azt kell tapasztalnunk, hogy ott vagyunk maradva. Lehet itt hadoválni, hogy most akkor jól ki van velünk babrálva, sose támad fel poraiból a honi labdarúgás, soha nem lesz nekünk rendes vasútvonalunk és sorolni a többi szamárságot. Görbülhet a szánk lefele, hogy akkor most majd nem lesz elég út meg metró, meg kolbász a kerítésbe. Úgyis ki enné csak belőle valaki. Ha minden jól megy úgy 200 év múlva talán megrendezhetjük az ázsia kupát (közösen a besenyőkkel), de akkor ökörre magyar.

Azt hiszem erre nem tudok mást mondani, mint hogy a Árpádmedence pörölycsapása, melyet a hanyatló dekadens nyugatra mér. Szép az ami ének nélkül is tetszik.