Sok arcú kedd. Nylonszatyorba csúsztatott, háztól házig tátogó tükörponty a kedd. Lábon kihordott eszméletvesztés és kopoltyúba szorult mákszem. Hideg vízzel teli fehér kád a kedd. Áttetsző piros szárnyakkal evező iránytalan lebegés. Beragadt kabátcipzár a kedd és rajta a kapkodás hagyta vér. Vagy talán a tükörtojás sercegése a forró zsírban. Kávészín bánatkabát a családi nervózusfogason. Nem oka és nem is okozata semminek. Maga az oktalanság. A kedd a félbehagyás napja, e napon az okos ember nem kezd bele semmibe, (az óvatos egyiken sem), a hét napjai közül e napon mondják le leggyakrabban vacsora meghívásaikat, utasítanak vissza állást, szenderülnek jobb létre, öntenek ki bizonyos kávét a konyha kőre. Évezredek óta. Kedden születni sem nagyon érdemes és ez nem légből kapott, ez maga a tapasztalás. De ne higgyük, hogy a kedd vészterhes nap volna, könnyed nap ez, éppen csak értelme nincsen.

A hétfő az nagy kövér konyhás néni. Ritkás szőke hajjal, a fityulája alatt malacrózsaszín fejbőrrel, nikotinsárga fogakkal, noha nem dohányzik és kismamacipőbe szuszakolt barokkosan vastag, szalonnás bokával. A hetvenes éveket ő csörömpölte teljesen szét a kopott alumínium tálcáival. Amikor felébrednek reggel a menzaivadékok, ő méri nekik a teát, a kakaót és más életfontosságú folyadékot. Aztán vizet önt a nagy üstökbe, tésztát főz és fukarul bánik a mákkal, ha eljön az ebéd ideje. Hol ad repetát, hol nem. A hétfő hangulatember, a hétfő az tisztára olyan mint a Németh Zsolti anyja, még a lábát is fáslizza. Világ életemben féltem tőle, de némi extra mák reményében nem volt kérdéses a megalázkodásom.

A legtöbb Ágnes egyenes,
az persze kivétel, hogyha
az illető Ágnes a görbeség
egyenes ági leszármazottja.

Minden Ágnes egyenes,
és van a szívüknek szottya,
ha nincs
egyenes ági leszármazottja.

Minden lány lehet még delnő,
ha nem néz bután vagy fancsalin,
a fiúk lelke meg böszmeteg felhő,
és fent akadnak a kan csalin.

Utálom a világrendet. Nem ezt a mostanit. Én a mindenkori világrendeket utálom. De mivel nekem a mostani az egyben mindenkori is - egyszer élek - ezért a mostani világrendet is utálom. Válsággal vagy anélkül, egyre megy. Tökre egyre megy. Azt szeretném ha elsorvadna a világrend. Nem azt szeretném, hogy világrendetlenség legyen, hanem azt, hogy ne ez legyen a rend hanem akármi más.
Ne ezt hívják rendnek ami most az, hanem azt amit eddig rendetlenségnek lehetett hinni. Tökre tökmindegy. Legyen több, vagy kevesebb levegő, de lehessen beszívni. Vagy ne legyen egyáltalán semmi beszívni való, de akkor azt lehessen is tudni. Vagyis inkább szabadjon érezni. Meg legyen az is, hogy amikor neki akarom valaminek vetni a hátam, egy falnak, hogy az akkor ne legyen vég nélküli tolatás. Tessék a falaknak közelebb jönni. Egy olyan világrendet szeretnék utálni amiben lehet élni.Tökre. Élni.
Felnőne benne egy nemzedék, ha van olyan egyáltalán, hogy nemzedék. A könyvtáraikban csupa olyan könyv lenne aminek a lapjai üresek, a múzeumaikban üres vásznak lógnának a falakon, a tévéjük hangyás képet sugározna. Az maga lenne tökre a szabadság. Szerintem egy olyan világrendet amiben jelen van a szabadság, vagy ha nem is az, de legalább az árnyéka, az olyan világrendet még utálnom se lenne annyira fárasztó mint ezt a mostanit, mindenkorit.

A gazdagok a szegényeket. A szegények a reményteleneket. A reménytelenek a gazdagokat. Az okosak a butákat. A buták az ostobákat. Az ostobák az okosokat. A felnőttek a gyerekeket. A gyerekek az időt. Az idő a felnőtteket. A merészek az óvatosakat. Az óvatosak a gyávákat. A gyávák a merészeket. A soványak a kövéreket. A kövérek az átlagosokat. Az átlagosok a kövéreket. A férfiak a nőket. A szépek a csúnyákat. A csúnyák a kirakatot. A kirakat a szépeket. A fiatal az öreget. A valami a mindent. A semmi a valamit. A mindent a semmi. A kígyó a farkát. A farka a kígyót. Én ragadoz, te ragadozol, ő ragadozik, mi ragadozunk, ti ragadoztok, ők ragadoznak. Jól bele ragadozva a táplélekláncba.

El kellene tűnni. Uckmuckfuck. Nem is úgy, mint erdőben a vadnyom. Arról egy magamfajta urbánusnak amúgy is kevés fogalma lehet. A lila fingja, az se. Inkább csak úgy kellene, mint ahogy a csiga húzza a nyál-kondenzet maga után, úgy lenne az én eltűnésem. Aztán az a tér, amit jelenleg kitöltök, az úgy lenne, hogy szaggatott vonallal volna(sic!) jelölve, hogy az ott valakinek a helye, aki most még, vagy már nincsen, de a helye aza van neki, mása se nagyon. Vagy úgy kellene, hogy ma este lefeküdni, mint én, és holnap felébredni,l mint valaki egészen más. El lehet képzelni. Borzasztóan közönséges vágyaim vannak, és a késztetés megvan bennem, hogy emiatt szégyenkezzem, de a képesség meg nincsen. És írni is kellene magamról már végre és valahára, vetni a számot, aratni a vihart. De a semmit elég nehéz megfogalmazni, nem látszik, nincs szaga, seíze, sebűze (ilyeneket anya mond), csak valami, amit szaggatott vonal jelöl. Leginkább hiányt, azt jelzi, hogy valami nagyon nincsen rendben, de úgy van jól. Aztán, ha nagyon akarom, akkor lehetne ilyen ollót is rajzolni, hogy itt kell kivágni a szaggatott vonal mentén, kérjük, ne vágjon bele, mert kibaszottul fogok sikítani. Én mindig úgy érzem magam, mintha hetvenvalahány lenne, akárhogy is győzködöm magam, hogy most bazmeg nem hetvenvalahány van, az érzet akkor is csak hetvenvalahány. Létigei csalódásom van, feszt az van, és folyamatosan. Le kellene feküdni este, és felébredni reggel, hogy az lenne reggel az első mondatom: látom a jövőt - színtelen, íztelen, szagtalan. És akkor erről eszembe jutna, mint ahogy eszembe jut is néha Járinka Lajosné, hogy pont így mondta el nekem a vizet. És azóta nekem elég sokan akarták már elmondani a vizet, meg mást is. Kicsit árnyaltabban, de így. És én mindenkinek hittem, mert nekik nem szaggatott vonalaik voltak, hanem tussal kihúzott folyamatosaik. Mint amikor a Hübel Zoli is megmutatta nekem a hetvenvalahányban, hogy ő puszta kézzel bezúzta a lépcsőházi villanyóra furnérajtaját, és akkor ő nem egyebet tett, mint megmutatta nekem az ő tulajdon létezését, a színtelent, íztelent, szagtalant, és hogy én hülye nem értettem csak egyedül, hogy az voltaképpen micsoda is, mert csak a bezúzott ajtót láttam. Mert nekem a látvány mindig eltakarta azt, amit nézek. És szaggatott vonallal volt jelölve az a seb a furnérajtón is. Meg telis-tele volt a hetvenvalahány is mindenhol szaggatott vonalakkal. Aztán az ember olyan, hogy mindent megtud szokni, a szaggatott vonalakat is, sőt később még igénye is lesz rá. És én most evvel nehogy azt tessenek hinni, hogy mondani szeretnék valamit. Csak azért mégis van az a gondolatom, hogy rám kövül itt ez a szaggatott vonal, és azt meg sőtpláne ne tessenek hinni, hogy mindez az én akaratomból volna. Én már semmit sem akarok mondani, azt se akarom mondani, hogy van az a sejtésem, hogy az élet vége és a halál kezdete közt van hetvenvalahány év, ami még nincsen besorolva sehová, nincsen definiálva, hanem kellő szavak helyett úgy hívjuk, hogy élet. Szaggatott vonal keretezi, mint ahogy minden szügyig egymerő szaggatott vonal. Vagy ha nem, akkor meg zárójel. Mint ahogy ez is itt.
(powered by nyakas budai irsai olivér)

írta Sebtolvaj - anonim szaggatottvonaladdikt

 

O mio babbino caro

Fáj az ujjam. A mutató. Az fáj. Az is fáj. Ahol a körömmel találkozik a bőr, ott az epicentrum. Mindig van valami penderedés, hámlás, ami egész nap elviselhető, de estére már bántó ahogy bele akad a paplan cihába, hajba. A folytonosság fenntartása állandó szervizelést igényel, rágást. Az este megszokás, megszokásból alszom, bár azért is mert aludni szeretek. Azt mondják többet alszok mint az normális. 10-11 óra eszméletlenségi ebédszünet. Élesztőt kellene enni, attól nem penderedne bőr sem szaru, az élesztőtől reggelre megkelnék. Amíg alszom rág valami. Valami amiről nem tudom, hogy micsoda. Azt álmodom, hogy egy mutatóujj vagyok, hámló bőrdarabbal a körömágynál. És én a fájós mutatóujj az ugyancsak fájós mutatóujjammal mutatok rá egy másik fájós területre, nevesül a tulajdon húgyhólyagomra. Álmomban most már egy húgyhólyag vagyok, sárga folyadékkal mutatok rá a neuralgikus pontjaimra. Ágyéka vagyok önmagamnak. Az alvás olvasztja el a fájást és a fájás idézi elő az alvást. Az alvás az egérút. Az elalvás előtti percek a legalkalmasabbak arra, hogy a felpenderedő bőrdaraboktól szabadulhassak. Persze nem figyelek, túl rágok. Mindent túl rágok. A vacsora is túl van rágva, a körömágy is. Mindenről leginkább a hús van lerágva. A két túlrágás közti szusszanás az alvás, a nemrágási bunker ahol én leszek a rágóból a rágott. Reggelre csak csontok maradnak az ágyban. Egy izmok nélküli ember ébred fel, kimászik az ágyból, lefőzi a feketét. Nem figyel, megégeti a hüvelyket. Felhólyagzás, hámsérülés. Meg van az esti rágni való. Mindenki csak ezért csinálja végig a napokat, az esti rágásért? Hogy jól körülhatárolható hámsérüléseket szerezzen, amit aztán rághat elalvásig? Hogy ez a napi betevő. Túl van már rágva itt minden. Ez is itt. Ez is.

A téllel való viszonyom egyre rosszabb. Well, elhidegültünk. Hozzáhidegedtem. Megnyalom  a hideg esőereszt, hozzáragad az édes anyanyelvem. Nyárról maradt még némi vegyesgyümölcs nyalókaíz, az keveredik még a nikotinsárga nyállal. Ilyenkor már csak ez a ragasztó marad, ez tart egyben. A nyalókanyál. Néhai nagyanyám már melegíti a vizet - másik kezében merőkanál -, amit majd ráönt a helyre, ahol az ő eresze és az én nyelvem találkozik. Ha becsukom a szemem, piros fazekakat látok, belsejükben kékeszürke kavargás by Bonyhád, zubogást mímelő textúra. A jószándékhoz vezető út hamuval van végighintve. A legjelentősebb változás az az, hogy már egy tavasz és egy nyár nem elegendő egy tél kiheveréséhez. Egy fazéknyi meleg már nem elég, hogy kiolvassza azt, ami itt néhány hónap alatt összefagyott, ahogy a valami összelappadt a nem evilágival. El fogok fáradni, érzem. Folyamodni kellene valahova, a Mindehatósági Minisztériumba, hogy nem lehetne-e azt, hogy 6 évszakos évek, felsorolni tételesen, 2 db tavasz, 2 db nyár, a többi, köszönöm, maradhat, és egy júdáspénzzel teli borítékot is jó időben, jó helyen valami nyákos zsebbe belecsúsztatni. Kicsinál a télvég. Két alvás közt úgy csinálok, mintha élnék. Fejtömör lesz mindenki, olyan tömör, hogy minden gondolat kintre reked, és ott vagy megfagy, vagy elázik. Az ázott negrós papír nagyon hasonlított a varangyos béka bőrére, nagyon kellett vigyázni a nyirkos időkben a kétéltűiszony miatt. Most az égbolt egybefüggő és egymerő negrópapír szürkeség. De...

Már nyílnak a völgyben a Kajla nugátok,
már ráspolynak hívom a vasreszelőt,
de innen is látom, hogy semmit se látok,
csak sárkaparókat a gangok előtt.

Otthon vagyok. Itthon-otthon. Abban az otthonban amibe beleszülettem. Ez az az otthon amire úgy vagyok jogosult, hogy nem szükségesek hozzá semmiféle természetű érdemek. 12 négyzetméter. Zömében kaotikus rendszerek számomra félig meddig átlátható rendje, a megérkezés állandó színtere. Együtt öregszik és lélegzik velem. Ha felpenderedik az ablak alatt a tapéta olyankor viszketni kezd a szemem alatt a bőr. Most éppen megint megérkeztem. Az utóbbi időben van az az érzésem, hogy többször érkezek meg mint amennyiszer elindulok. Van 12 négyzetméter a világban amit nem szeretek, nem szeret, de nem tudunk meglenni önmagunkban. Tökéletes a szimbiózis, ahol éppen állok mindig ott ázik be a plafon.Szóval most is meg vagyok érkezve, cipővel a lamináltra, úgy rontok be mindig. Serceg a por a cipőtalp alatt. Úgy nézek szét mint egy győztes hadvezér. Halmok vesznek körül, tárgykupacoktól ölelt méretarányos őshaza. Szuszogok, ahogy a cipőt lehúzom, igyekszem beleöregedni abban amiben vagyok. Leejtek egy cetlit, hülyén hajolok le mert fáj a derekam, közben a fogaim között szűrt káromkodás és egy jajj istene.
Az utóbbi iődben vettem észre, nem tudom valójában mióta van így, de nem vagyok egyedül a szobában. Valaki a hátam mögött áll és néz, és gondol. Látom hogy néz, noha nem merek hátrafordulni hogy ki az, gondol és hallom amit gondol, de nem merek válaszolni neki.
Látom, hogy a hátam mögött én ülök, megtévesztésig én vagyok, de magamnál jóval fiatalabb, halványabb, kissé homályosabb is, és onnan tudom, hogy aki néz az nem lehet valóságos mert a kontúrja szaggatott vonal mint a Dörmögö Dömötör mellékletei voltak, mellette olló, hogy itt vágd ki.
És nézem magam, a szaggatott vonalas teoretikus énem nézi ezt a véresen valóságos vastag aurájut. Néz és gondol, engem néz és rólam gondol. Az előbb azt gondolta, hogy milyen szar cipőket hordok, lóg rajtam a nadrág, és hogy szinte már bármit felveszek kritika nélkül, se stílus, se semmi, kiveszett belőlem valami. Most azon gondolkodik, hogy néven nevezze ezt a belőlem kiveszettet. Nem jön a nyelvére a szó. Gondolok neki egy szót. Fáradtság. És ilyenkor az ő gondolása meghallja az én gondolásomat. Méghogy fáradtság, röhögni kezd, úgy hogy a szaggatott vonalak olyanok lesznek mint a wordben a menetelő hangyák. Ezt meg ő nem érti. Gondolok róla. Milyen hülye vagy, órákat szarakodsz a cipővásárlásaidnál, és a végeredmény mindig ugyanaz szépet és szart veszel.

Lenin, a hős, ki népének élt. Erről én nem sokat tudtam. Volt egy csomó könyv a pincében ugyan, barna, műbőrkötéses, ő írta, a borítóba bele volt dombornyomva a profilja, gondolom a vas és arcél országára való tekintettel. Csak ennyiben érdekelt az egész, egy könyv, amire dombornyomva van és méghozzá barna. Aztán valami rejtélyes oknál fogva ez a profil időről időre megjelent nekünk. Legelőször apám azon életszakaszában, amikor már ivott, de még tagadta. Este ért haza, anyámnak akarta bebzonyítani, hogy a tajtrészeg és színjózan létegyenesen hol is található az ő pozíciója, és lehet mondani, hogy reménytelenül bízhatott abban, hogy a színjózanhoz lesz közelebb, vagy ha nem, a garivátáció arra a kis időre, míg az akció lezajlik, elfordítja a Vasút utca 45/3-ról a tekintetét. A bizonyítási eljárás nagyon egyszerű volt, szimpla féllábon állás, jelesül - hogy tétje is legyen - az üveges bejárati ajtó mellett. A kísérlet sikerült, és anyám axiómaként könyvelhette el, hogy apám 5 sörnél és ugyanennyi cseresznyénél többet tud már magában. Apám vérző könyökével és a kitört ajtóüveggel nem igazán lehetett vitatkozni. Volt valami mentegetőzés, próbálása annak, hogy kihozni döntetlenre, ami mondjuk a szalonspiccet jelentette volna. És akkor szemügyre vettem a kitört üvegen a lyukat, és az megtévesztésig Lenin profilja volt, ott álmoskodott be a novemberi levegő, egyenest csak nekünk. Aztán volt egy olyan eset, amikor az ónfazékban a fürdővízet melegítettük Mekalor típusú olajkályhánkon. Az ónfazék vélehetőleg akkor volt annyi idős, mint most én, fél centis vízkőszigetek voltak az alján. Aztán ez az ónfazék, szintén ilyen illumináltsági együttállásoknak köszönhetően, leesett az olajkályháról. Az évtizedes vízkő lepattogzott, maradt az alján egy összefüggő sziget, Lenin profilja, ezúttal balról.
Aztán valahogy kialakult bennem az a feltételes reflex, hogy ha apám későn jön haza és engesztelő műanyagpoharas gesztenyepüré melléklet van a zsebében, és közben még opálos a tekintete is, akkor előbb-utóbb megjelenik nálunk Lenin. És ez egy darabig így is ment.
Aztán volt egy Lenin, ami egyben az utolsó is volt, eltűnt aztán az életünkből. Bár ez az utolsó elég sokáig töltötte be életterünket. Az az utolsó Lenin egy ecetes torma műanyagpohárral  együtt történő falhoz vágása révén fröccsent a plafonra, a legjobb volt az eddig keletkezettek közül, bár erős érzelmi töltete, valamint szokatlan helye miatt ritkán kívántam a látását.
Mondjuk, emlékszem olyanra, hogy megyek haza az iskolából, és arra gondolok, ha majd hazaérek, nem leszek egyedül, ott lesz velem Lenin. Egy részeg szobafestő végzett az utlosó Leninnel néhány év múlva. Szesz által vész, ki falhoz ragad.

Az egyetlen emberhez méltó állapot a mizantrópia. Egyetlen hátránya egyben az előnye is. Nincs kinek eldicsekedni, hogy mennyire jók vagyunk benne.

 

A lánc az úgy van, hogy fényesebb nála a kard, de Petőfire haragudva van mitugrász volta miatt, így hát a lánc az nem azért jó vagy rossz, mert fényes avagy nem, hanem azért, mert megkötöz.
A láncjáték meg aztán sőtpláne meg. Egyenhülyít, azt hazudja magának egy álközösség vele, hogy igazi. Hazudva üzen, merő öncélból, az üzenetnek igazi címzettje sincsen, képileg ezt úgy lehetne elképzelni, hogy az önfarkába harapó kézbesítő. Halovány kísérlet arra, hogy felismeri-e a segg a nyelvet, vagy fordítva. Legalább olyan idegesítőek és idióták egyszerre ezek a láncjátékok, mint általánosban ülni egy padban lehorgasztott fejjel, és a látómezőbe kerül (balról oda tolakodódik) egy ilyen kis színes könyvecske, amit le lehet lakatolni. Lehet tudni előre, hogy ebben aztán minden elvárásalapú, a lap alját a végén be kell majd szamárfülezni, kívülre azt kell írni, hogy titok, belülre meg valami rigmust, szívhez szólásilag.
Az öt valaha volt legszánalmasabb blogjáték:

1. Az öt legjobb blog.
2. Az öt könyv, amit nem tudtál letenni.
3. A tíz legjobb zeneszám.
4. Az öt legjobb film.
5. Az öt valaha volt legsznánalmasabb blogjáték.

Magamtól küldöm magamnak, magamig. Láncra csak a dohányzásban vagyok képes.

Olyan sok értelme van szmogriadózni. Meg kell kérni a gyalogosokat, hogy tartózkodjanak a sétálástól, telelihegik a hülye kölykeikkel együtt a köztereket. Ezt lehetőleg a híradóban mondjuk be, mellé pedig azt, hogy csak páros rendszámú autók közlekedjenek, a páratlan rendszámú gépkocsi-tulajdonosokat pedig megkérjük, legyenek szívesek a töttyedt valagukat bkv-járatokon elvonszolni a pontból a b pontba, nem kell megijedni, nem szankcionálunk, válság van meg szmog, nehogy kiverjük a biztosítékot. A saját belátásra bízzuk, ejnye-bejnye matricákat osztogatunk. Józan belátásra apellálunk egy olyan helyen, ahol minden további nélkül lehet készíteni ólomból piros paprikát, HTO-ból benzint, kristálycukorból pedig bort csinálni, mellesleg Ázsiából jöttek, műveletlen furkók, akik történelme abból áll:

a.) kergették őket,

b.) ők kergettek valakit,

c.) ha az előző kettő egyike sem, akkor valami tengelyhatalom seggében matattak a nyelvükkel.

Az ilyesmit nem lehet csak úgy 1000 év alatt elfelejteni. Kilóg a szájukból a völgyhíd mint morális fixáció. Szóval ezek lettek megkérve. Holnaptól csak a páratlan számra végződő törzskönyvvel rendelkező ebek szarhatják tele a várost. Holnap is tartózkodjunk a sétálástól, nézzünk tévét, veszekedjünk a velünk egy háztartásban élőkkel, tessék már feltalálni magunkat, mindig azt várjuk, hogy megmondja valaki, hogyan kell élni.

A Nád Jancsi piros vére, Fenékpusztán folyt a földre,
A keszthelyi temetőben nyugyszik a fekete földben.
Ferus Ferkó jópajtása, hideg tetemét se látta.

 

Az apám sokkal jobban tud berúgni nálam, az ő illumináltságának íve van, az enyém meg csak megy így bele a nagyvilágba. Az anyám sokkal jobban tud szenvedni nálam, pedig én is rettenetesen jól tudom adni az egy-világ-esküdött-ellenem-össze vígeposzt, de elmaradok tőle. Gábor hallása sokkal jobb az enyémnél, simán beazonosít a-dúrokat, g-mollokat, szűkített és bővített kvintek között játszva igazodik ki, tesz különbséget, ha találkozom vele, akkor nagyon rettegek, nehogy előbukkanjon egy hármashangzat valahonnan a háttérzajból. A Soha szép képeket rajzol, én meg szarul fényképezem le őket. Én nem tudom mit írok, a Zetornak meg vektormondatai vannak. Szóval nem tudom, hogy ki talált ki engem, hogy így legyen minden, ahogy van, de hogy nem gondolta végig az bizonyos. Alszik bennem valaki. Ezt mindig is éreztem. Az elejétől fogva. Amikor születtem, akkor is. És akkor is aludt, akkor még a lábujjamban lakott. Azóta vándorol. Nappal alszik, éjjel meg a félálom, folyton zaklat. Most is. Suttogja bele a fülembe apa részegségeit, Gábor abszolút hallását, anya szenvedési technikáit, Soha tollvonásait, a Zetor mondatainak a kanyargását. Az este a legrosszabb, rám telepszik, amikor alszom, nehéz. Amikor én alszom, akkor rám nehezedik valaki, a félálomból való. Mindig így volt, csak régen dunakaviccsal etettem, és azzal el lehetett csitítani. Leszoktam a dunakavicsról. Pezsgőt iszok és más ilyen mérgeket. Megnőtt tőle ez, aki bennem alszik, ez a félálomból való.

Tódi, te lettél a 2081-edik bejegyzés. Engem mindig érdekeltek az ilyesmik, hogy végül majd ki hogyan helyezkedik el az idő- és számegyenesen. Az a pozíció érdekel, amikor valaki beleér a kimozdíthatatlanságba, és hogy ott marad örökké, beleég a valahovába. Régi vásárokban is, a vurstliban ülve - mert hogy nagyon be voltam szarva mindenféle sergőkön és körhintákon - azzal ütöttem el az időt, hogy azon méláztam, hogy lehet, hogy a nagy forgatagban sétál ott valaki, aki most arctalan és nem ismerem, de később közöm lesz hozzá, barátom, szerelmem, feleségem lesz. És az is, hogy hány ilyen van. És most fáj a szívem persze, mert hogyis ne fájna egy olyan macskát elveszíteni, akinek az ábrázatja szín olyan, mint Mikszáth Kálmáné azon a pipázós képen, kicsit szigorú, de valamelyest mégis csak emberi. Ha akarod, ez a te nekrológod (nekrológban gyenge vagyok  - mindenben az vagyok, ezt az ember belül érzi csak igazán), de tudod, nálunk embereknél ez úgy van, hogy állatot nem illik emberként gyászolni. Ez ilyen főemlős szokás. Meg aztán a Maszat már végigcsinálta ezt előtted, ha úgy tetszik, kitaposta bennem neked az utat, és én én kétszer ugyanabba képtelen vagyok belehalni. Ami rossz, mert azt hiszem, hogy egy élet annál értékesebb, minél többször van belehalva. Elfáradtam az elfáradásba. Add át Maszatnak üdvözletem, kergetőzzetek tovább, ha van a cicamennyország. És ha van, akkor legyen kolbászból ott a kerítés, gépsonkából a metlaki. Most pedig indulok hozzád, megyek haza érted. Nem tudok sírni. Ez is itt egy merő kapkodás.

Érezte, már elég korán, gyerekkorában érezte, hogy valami nincs rendben. Biztos ezért is szeretett engem annyira, mert én meg pont az ellenkezőjét éreztem. Azt, hogy a világunk, nagy kerekség, langyos tejszaga van és nagyon kék színe. És mi vagyunk rajt' a mazsola. Ő a tömzsi, én a nyurga, ő a szorgalmas, én a lusta. Ő hamar nőtt, én lassan. Egyre terebélyesedett csak, de csak térfogatra, súlyra nem, én voltam kettőnk közül a nehezebb. Én győztem birkózásban, versenyfutásban, lábtengóban, és gombfociban. Nekem egyre tökéletesebb volt a világ(unk), amikor ő azt kezdte érezni, hogy valami végzetesen nincs rendben. Egyre nagyobb lett, de ugyanakkor könnyebb. Az éves iskolai mérlegeléseken egyre kevesebbet mutatott a mérleg ha ráállt, minden egyes évben csak megint könnyebb. Én pedig csak gyarapodtam, nehezültem, nagy cula, úgy kezdett el hívni az anyám, neki meg soha se engedte el az anyja az utcán a kezét. Ha iskola után a kiserdőben, a gázcseretelep mellett titokcigiztek a fiúk, akkor ő ugyan velük ment, de soha nem dohányzott, lehetőleg igyekezett minél meszebb kerülni attól akinél parázslott a cigaretta, nagy nehéz táskáját markolta. Egyszer véletlenül megláttam, hogy nem csak tankönyvek, irkák vannak abban a táskában. Két kisméretű tégla is volt benne. Egyszer a tolltartójában láttam, hogy horgászólommal van körbe rakva. Érezte, de nem tudta, azt hogy ő nagyon könnyű, könnyebb bárkinél akit ismer. Azt gyerekfejjel  nem igen tudta, hogy ez a könnyűség csak üresség sziplán vagy egy valamikor eljövő szabadság lehetséges nyughelye. És ő egyre nagyobb és egyre könnyebb lett, és egyre több koloncot rakott bele az iskolatáskájába, és még a csehszlovák orkádzsekije cipzárjára is ólmot rakott fityegőnek. Én meg egyre nyurgább, egyre culább lettem, növekedett a testsúlyom, valami, vagy valaki mindig tartotta bennem a lelket. Gyerekfejjel nem igen tudtam, hogy ez a tömörség csak belülről növekvő kérgesedés, vagy egy valamikor eljövő ürességnek a hús és csont által való helyfoglalása. Én utáltam a szelet, ő nem utálta, de nagyon félt tőle. Én azt hittem egészen sokáig, hogy a szelet a fák csinálják, abbéli dühükben, hogy oda vannak szegezve egyetlen ponthoz. Ő ilyet soha nem hitt, ő okos volt, légmozgásban különösen erős. Olyan színészek kártyanaptárait gyűjtötte, akiknek 10-nől 8 ember felismerte az arcát, de nem tudta a nevét. A kedvenc rádióműsora a vízállásjelentés volt, kis füzetbe írta ami ott elhangzott, egy félig pucér Brigitte Bardot kép volt benne a könyvjelző.
Egy május elsején tűnt el. Mi ketten vittük a felvonuláson az iskola tábláját. Amikor az emelvény elé értünk meg kellett állnunk, koreográfiailag. Élőkép, miegymás. Aztán az iskola összes diákja leoldotta a csuklójáról a lufi kötelét és az égre szabadította, hogy lássák ott fent az égiek is, hogy milyen nagy boldogság van idelent a földön. Akkor láttam őt utoljára. Senki nem hallott felőle. Mondták azt is hogy megbetegedett, hogy külföldre szöktek, hogy az alföldön kaptak lakást és még sok ilyeneket. Nem tudom mi történt, de nekem még aznap, azon a valamikori május elsején amint haza felé tartottam, az égből a vállamra esett egy 5 grammos horgászólom.

Egy farakás a ház mellett. Egy jégvirág az ablakon. Egy kutya csaholása. Egy gyűrődés a dunnán. Egy légy a kihűlt kályhán. Egy kicsorbult fülü bögre. Egy reggeli szívdobbanás. Egy elsőnek hitt lélegzet. Egy koszfolt a hajópadlón. Egy felemelt mutatóujj. Egy kopasz meggyfa. Egy ónfazék az eresz alatt. Egy elérzékenyült jégcsap. Egy béka a küszöbön. Egy homályos fotó a falon. Egy ferdén bevert szög a gangon. Egy falnak támasztott seprű. Egy megállt óra. Egy földbe taposott dianás üveg. Egy megsárgult naptár. Egy gombos doboz. Egy félig megfejtett keresztrejtvény. Egy varázsszemű rádió. Egy száradó mosogatórongy. Egy áldozati csirke. Egy lepattogzott lábas. Egy papírba gyűrt élesztődarab. Egy szúette nyugágy. Egy tollbetét. Egy rongyokkal teli heverő. Egy 37,8-at mutató lázmérő. Egy film színház muzsikával teli láda. Egy gödör a kutyaól alatt. Egy kiszáradt tuja. Egy kiégetett viaszkos vászon. Egy nő az asztali áldáson. Egy első lélegzet. Egy szalmamatrac zizegése. Egy almahéjjal teli vödör. Egy marék hó. Egy szemhunyásnyi idő. Egy ököllel bevert ablak. Egy fataliga. Egy mészfolt az arcon. Egy gyantacsomó. Egy dér ütött piszkebokor. Egy mérleg réztányérjai.
Egy ébredés. Egy lélegzet. Egy szemfedő. Egy lepel. Egy fekete bársony ing. Egy öltözés egy skoda százas hátsó ülésén. Egy vonat. Otthonról haza.

Vigyázat, itt most számok jönnek. És betűk. És én ezektől külön külön is képes vagyok összezavarodni. Engem az ánégyzetpluszbénégyzettel ki lehetett készíteni. Most is így lesz. ki fogok készülni. Amikor annyi idős voltál min most én, öt éves voltam. Már vannak rólad képeim. Egyenruhában indultál el reggelente. Olyankor azt mondtad: megyek szoliba. És akkor még az nem azt jelentette, hogy le akarnál barnulni, hanem azt hogy a várja a lelked a fegyveres testület, hogy szolgálhasd a dolgozó népet. Ezt mondtad minden augusztusonként az építők parkjában, a sör és a virsli előtt volt egy ilyen intermezzo, hogy te és a többi hozzád hasonló egyszerre csa k ezt mondja. Mi meg kicsit hátrébb álltunk, a te apád, az ő posztócipője és én. Mindannyian büszkék voltunk rád. Amikor én öt éves voltam, akkor te rendőr voltál, és színtévesztő. Vannak már rólad képeim. Ahogy állsz egy piros szőnyeggel a hónod alatt és mindvégig azt hiszed, hogy zöldet hozol. Nagy és félelmetes lapátkezed van, olyan mint nemzeti nagyjaink szobrainak. Soha nem volt rajta gyűrű, anya szerint azért, hogy tudj kurvázni. Amikor öt éves vagyok, akkor te még mindig nagy vagy, és néha kurvázol. Mi ott állunk a hátsó sorban, a te apád, az ő posztócipője és én, és leszegett fejjel kavicsokat rugdalunk a porban. Amikor te öt éves voltál akkor te is rugdaltad néhányszor így a kavicsokat, csak te az anyukáddal, az én nagyanyámmal. Amikor öt éves voltál, talán voltak már rólad emlékeim, mint ahogy nekem is vannak. Lehet, hogy egyre gondoltunk mi, az ötéves korunkban, hogy jövőnek azt a közeget nevezek, ahol semmi sem sikerül, minden kancsal lesz, vagy ha az nem is, de gellert kap. Amikor annyi idős voltál, mint most én a Sarokházba jártál, és néha engem is elvittél, és akkkor mindig botrányok voltak. Nekem - bár ezt nem mondanám el soha bele a szemedbe - azóta vészterhes egy kicsit a gesztenyepüré első falatja. A többi nem, mindig csak az első, és az nagyon. Amikor én öt éves voltam, már megtanultam, hogyan ne nézzek a szemedbe. A haverjaid szemébe néztem a tied helyett. Név szerint ismerem őket. A Szalóky Laci, aki két fél hubiért ingyen nyírt meg engem, csak szombaton kellett menni, mindig zárás előtt. Amikor öt éves voltam, akkor úgy néztem ki én a hajammal mint egy csocsójátékos.
Nagyon sok haverod volt, nem is értettem én öt évesen, hogy tudsz annyi nevet megjegyezni, és azt hogy az a rengeteg ember hol lakik. És te tudtad, soha nem mentél a Csík Janihoz véletlenségből, amikor a Szuromi Imréhez akartál. A Szuromi bádogos volt, és alkoholista, már nem él, de nem azért mert leesett, hanem mert részegen bandukolt haza és találkozott egy másik részeggel, és annak autója volt. Amikor öt éves voltam megengedte, hogy felmenjek vele a tetőre. Egy zöldséges bolt tetejére, és hozott vel a boltos nekünk dinnyét. És a Szuromi felszegte a dinnyét, vágott nekem is. Bűn rossz volt az a dinnye. Azt mondta a Szuromi, hogy direkt hozott rossz dinnyét, és mostantól nem kell lemennem pisilni a tetőről, megmutatta a csatornát, hogy hova kell majd eztán.
Amikor öt éves voltam alig tudtam valamit, pedig a zöldséges tetejéről jó messzire el lehetett látni, ha az ember hunyorgott látta a Sarokházat, meg a Százas népboltot is. Amikor öt éves voltam, akkor nem éreztem hiányát a jövőnek. Most sem hiányozna, ha nem ömlene lépten nyomon az, hogy: van. Színes szórólapokon hírdetik a jövőt, vagy aluljárókban, hol énekelnek, hol ordítoznak róla. És mi tagadás, olyan vagyok mint egy öt éves, majdnem mindent elhiszek.

Minden évben megy a sixtusi kápolnába, 3 napra. Eleinte izgatták a freskók, ma már inkább unja őket. Már csak a repedéseket fényképezi. Az érdekli, hogy merre fejlődnek. Szerinte baromira nem véletlen, hogy a teremtés freskója a kezeknél van megrepedve. De azt sem tartaná kizártnak, hogy a repedések is festve vannak. Az a fajta aki a kételkedésben is kételkedik. Egyszer számításokat végzett, hogy a dédunokája kb 2081-ben fog megszületni. Amikor ő már nem lesz, meg semmi sem lesz ami van, mert akkor már másra fogják azt mondani, hogy van, erre a mostnai vanra azt fogják majd mondani, hogy nincs. Szóval kiszámította ezt az évet, osztott, szorzott és ez jött ki neki. És írt a még csak benne létező unokájának egy levelet. Abban megemlítette, amennyiben áll még a sixtusi kápolna, nem alakították át benzinkúttá, vagy kistérségi közösségi házzá, el ne mulassza azt, hogy végére járjon ezeknek a repedéseknek. Aztán bezacskózott még egy kézi furdancsot is, egy spáros nylonba, rá kis címkét tett, ráírta a nevét, a kézi furdancs vásárlásának becsült időpontját és elásta az erdőben. A levélben az is megírta, hol ásson a dédunoka majd 3012-ben.  Mindenkinek kell életprogram - az övé ez - ezt szokta mondani. Hosszútávú létező. Az élete egymerő, szüntelen készülködés a jövőre. Most még nem jó, de majd jó lesz. Így telik neki a múlás, csápokat ereszt a jövőbe, szétrepeszti.

Ugyanaz a szoba, ugyanaz az ember. A Viszonyuk az ami más. Régi szoba, régi tárgyak, alattuk már nem a régi eredeti helyük. Már soha nem mennek oda vissza, egy darabig vándorolnak még, aztán fáradtan megporosodni lesz már kedvük. Látszatléteznek. A soha ki nem olvasott könyvek univerzuma is csak mindegyre tágul, igazgatja őket a kezemben lakó káosz, elfelejtett majd észbehozott cetliket keresve. És ez a fakó ablak is. Ezen keresztül ömlött be a világmindenség köbméterszám, kötött oda a linóleumra, az ember nem is igazán győzte pajszerolni. És jutott bőven külvilág az emberre is. De tisztán lehet arra emlékezni, hogy ez az ablak tavaszi nagytakarítások alkalmával elmosolyodott - évente egyszer, amikor az ember anyja nyikorgó népszavával a kezében, lehelt a síküvegre serényen. Aztán, ahogy ez már szobáknál lenni szokott, romlásnak indult, elsőbben a négy fenti sarok mentén vásni kezdett. Tisztázatlan eredetű foltok telepedtek meg a falon, polcokon, kárpitokon, pánikajándéknak számító makramékompozíciókon, urbánus eredetű asztali áldásokon. Székek karfái fordultak ki helyükről, szekrényajtók váltak örökre becsukhatatlanná, nikotinnal festett a tapétára pointilista stílusban valami felsőbb erő.
Felsőbb erő a legfelső emeleten, az már nem tréfa dolog, ott tényleg azt érzi az ember, hogy onnan már nincs tovább. És tényleg soha nem is igazán volt nagyon, mert a szob az egyben a hova is.
Ugyanaz a szoba, ugyanazok az emberek. Egymást lakják, letüdőzik a légköbmétert. Mindegyik ember saját országot hord a mellkasában, átmeneti idők,  amíg nem jön el az ő országa - és ahogy ez most kinéz, hát nem nagyon akaródzik eljönni sehogy sem. Elköltözik a szobából a rend, helyére szagok telepednek, lakhatatlan lakótelepiség növi be az ablakpárkányt, szivárog ki a lepattogzott festék alól az ott rekedt korszellem. Ráront az emberre. Aztán melyik előbb, melyik utóbb minden szoba öregedni kezd, aztán az ember meg belevénül, de okot és okságot a tudomány el nem érheti. Szoba öregít-e embert, vagy az ember a szobát? És olyankor már fél az ember bárminő mostani szobákba belépni mert azt nehogy megöregítse, nehogy szeplőt hagyjon benne, meg aztán van félelem attól is, hogy a szoba öregítené őt. Csak annyi biztos, hogy a titkos kórt, melytől évente lehullik egy két metlaki lábazat, azt ember hordja magában. Porsminkjeik alól plüssállatok agóniiája mosolyog.
Annyi minden történt meg itt és annyi minden nem történhetett. A szoba nem levése a van-t megrepszti, az ember meg azt érzi, hogy végtelen. Nem gyűlölöm én ezt a szobát - igaz nem is szeretem, viszonyom hozzá a közöny és a nyegle tudomásulvétel közé pozícionálható. Másfelől pedig ha benne tartózkodom akkor pontos fogalmazásra, viszonylagos őszinteségre kényszerít. Présel. Annyi szobán vagyok már túl, de csak ezt az egyet ismerem igazán. Annyi szoba betegített, de csak ebben az egyben tudtam betegnek lenni. 80-as évek béli szaggal impregnált a a szőnyeg, bökrégkben csorbaszellem lakik. Én ezt  szobát mindig, mindenhova magammal viszem, ezért van az, hogy nem is nagyon van merre menni. Ez a szoba a hova. Az egyetlen szoba viszont a sok milliárd szobák közül aki ismer engem és elvisel.
Felettem plafon, alattam linóleum, bennem a hiányérzet. Íme hát megszívtam.

Hat alaptípus.

Van agya, de nem használja. Nincs agya és használja. Van agya de nem tud róla. Nincs agya, és tud róla. Van agya, de nem az övé. Nincs agya, és a sajátja.
Hatfélék, bogoznak, szőnek, egyik a másiknak kivájja.