2009. augusztus 24., hétfő

Az ember, vagy bárki, ha belépett az áruházba, rögtön a Zsuzsát látta meg. Zsuzsát, a szemfelszedőt. Egyszer egyméteres kis fülkéje volt fából és a melle alatt kezdődött valamivel az üvegrész, a vevők felőli oldalon az üvegen kis fél kör alakú lyukat vágtak. A Zsuzsát nem is Zsuzsának hívták, hanem Fekete Icának, csak nem tetszett neki a kapott neve. Jobbra, szebbre vágyott, valami olyasmire, amilyenek a tv-bemondónőknek van, és ezért mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy Zsuzsa vagyok. Szőke volt, de nem eredetileg, a hajával is úgy volt, ahogy a nevével. A Szőke Zsuzsa, így szólították a kollégák az áruházban, ha szólítani kellett, de többnyire nem kellett szólítani. Azért is lett szemfelszedő, a viszonylagos függetlenség miatt, és hogy e részleges függetlenségből adódó magányából a mazsolás részeket kicsemegézhesse. 
Zsuzsa nagyon sokat adott  külsejére, de ezért nem szólta meg senki, különösen nem az áruház női alkalmazottai, különösen azok nem, akik már rég elhíztak és visszeres volt a lábuk. És az ilyen, lássuk be, ritkaságszámba megy. Zsuzsa ficakja volt az áruház közepe, elnézték hát neki a túlzott kozmetikai öngondoskodást - lévén ő ott egyfajta totemoszlop -, még a nagyhangú Haczukáné is a cipőosztályról, pedig ő nemcsak nagyhangú volt, hanem trampli is. Haczukáné másodmagával vezette a cipőosztályt, a Balázsiné Erzsivel, azaz Böbével. A Böbét szerette a Haczukáné, mert a Böbe rettentő bamba volt és sápadt, ebből a Haczukáné már az első nap kihámozta, hogy jól irányítható és engedelmes munkaerő. A Böbe olyan bamba volt, hogy még sose udvarolt neki senki az áruházból. A méterárus Janó sem, pedig annak akkora volt a libidója volt, hogy már szinte látszott. A Haczukánéra is fente a fogát, el lehet gondolni. A nyeszlett Janó a barna köpenyében, meg a trampli Haczukáné fapapucsban. De  Böbe, mentségére legyen mondva, nagyon értett a cipőkhöz. Jobban mondva nem is a cipőkhőz, hanem hogy melyik cipő melyik emberhez való, az ilyenhez nagyon értett a Böbe, már ha nem bambult el.
Nem volt nehéz dolguk egyébként a cipőosztályon, 20 fajta női, 12 fajta férfi, és 4 féle gyerekcipőt tartottak folyamatosan a kínálatban, ezen felül még magasszárú és félcipő jellegű posztómamuszokat a nyugdíjasok miatt, ezeket is csak kizárólag fekete színben és cipzárosat. Szerettek a cipőosztályon dolgozni, amikor megérkezett az első fröcsitalpas cipő az áruházba, egész lázba jöttek, jártak körbe az áruházban, mutogatták minden kollégának, még az Endre bácsinak is, akiről lehetett tudni, hogy lenézi a cipőket. Ő a felsőruházati osztályon dolgozott, megvetette a cipőket, azokat, is akik cipőt árultak, és azokat is, akik cipőt hordtak. Endre bácsi nyugdíjas volt már, csak nyáron dolgozott, mert tényleg nem hordott cipőt, szandált és papucsot még igen, de cipőt már 24 éve nem húzott a lábára, ez történetesen egybeesett azzal, amikor megözvegyült. Amikor meglátta az áruház előtti villanyvezetékeken az első fecskéket augusztus végén, ő bement a főnökhöz és mondta is, hogy elmegy haza, késő tavasszal, amikor már ismét lehet szandált húzni majd jelentkezik, mezítláb mégse járhat be dolgozni. A Járinka igazgató úr ezt minden évben tudomásul vette, megrezdítette a szemöldökét, és azt mondta, jól van Endre, de tavasszal visszavárom. És úgy is volt. Az Endre bácsi már nem annyira szerette a felsőruházatot, mint a Haczukáné és Böbe a cipőosztályt. Azt szerette inkább, hogy ért hozzá, hogy ő bárkire ránéz, megmondja a méretet 10 méterről, úgy hogy az egyik szemét még be is becsukja közben. Azt a tudatot szerette, ami belülről bélelte ki őt, nevezetesen, hogy ha ő nincs, akkor a ruházati osztály megszűnik ruházati osztálynak lenni. Ez később azonban nem igazolódott be, de a végzetes szívinfarkusából kifolyólag  Endre erről sosem szerzett tudomást. A Vajas Margó lett később a ruházatis vezetője, de minden maradt a régiben. Az áruház közepén ugyanúgy ott ült Zsuzsa a kis fülkéjében, stoppolta a szakadt harisnyákat. Voltak olyan idők, amikor a világot csupán a harisnyanadrágok felszaladó szemei tartották össze, bár erről senki sem tudott semmit az egész világon.

2009. augusztus 22., szombat

Az ember vagy bárki, ha belépett az áruházba rögtön a Zsuzsát látta meg. Zsuzsát a szemfelszedőt. Egyszer egy méteres kis fülkéje volt fából és a melle alatt kezdődött valaivel az üvegrész, a vevők felőli oldalon az üvegen kis fél kör alakú lyukat vágtak. A Zsuzsát nem is Zsuzsának hívták hanem Icának, csak nem tetszett neki a neve, jobbra, szebbre vágyott, valami olyasmire amilyenek a tv bemondó nőknek van, és ezért mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy Zsuzsa vagyok. Szőke volt, de nem eredetileg, a hajával is úgy volt ahogy a nevével. A Szőke Zsuzsa, így szólították a kollegák az áruházban, ha szólítani kellet, de többnyire nem kellet szólítani. Azért is lett szemfelszedő, a viszonylagos függetlenség miatt, és hogy e függetlenségből fakadó magányból a mazsolás részeket kicsemegézze.  Zsuzsa nagyon sokat adott  külsejére, de ezért nem szólta meg senki, különösen nem az áruház női alkalmazottai, különöse azok nem akiknek visszeres volt a lábuk. Zsuzsa ficakja volt az áruház közepe, elnézték hát neki a túlzott kozmetikai öngondoskodást, még a nagyhagú Haczukáné is a cipőosztályról, pedig ő nem csak nagy hangú volt, hanem trampli is. Haczukáné másodmagával vezette a cipőosztályt, a Balázsiné Erzsivel, azaz Böbével. A Böbét szerette a Haczukáné, mert a Böbe rettentő bamba volt és sápadt, ebből a Haczukáné már az első nap kihámozta, hogy jól irányítható. A Böbe olyan bamba volt, hogy még sose udvarolt neki senki, de mentségére legyen mondva nagyon értett a cipőkhöu. Jobban mondva nem is a cipőkhőz, hanem hogy melyik cipő melyik emberhez való, az ilyenhez nagyon értett a Böbe, már ha nem bambult el.
Nem volt nehéz dolguk egyébként aciőosztályon, 20 fajta női, 12 fajta férfi, és 4 féle gyerekcipőt tartottakfolyamatosan a kínálatban, ezen felül még magasszárú és félcipő jellegű posztómamuszokat a nyugdíjasok miatt. Szerettek a cipőosztályon dolgozni, amikor megjött az első fröcsitalpas azárúházba egész lázba jöttek, jártak körbe az áruházban mutogatták minden kollegának, még az Endre bácsinak is, akiről lehetett tudni, hogy lenézi a cipőket. Ő a felsőruházati osztályon dolgozott, megvetette a cipőket, azokat is akik cipőt árultak, és azokat is akik cipőt hordtak. Endre bácsi nyugdíjas volt már, csak nyáron dolgozott, mert tényleg nem hordott cipőt, szandált és papucsot még igen, de cipőt már 24 éve nem húzott a lábára, ez történetesen egybe esett azzal amikor megözvegyült. Amikor meglátta az áruház előtti villanyvezetékeken az első fecskéket augusztus végén ő bement a főnökhöz és mondta is, hogy elmegy haza, késő tavasszal, amikor már ismét lehet szandált húzni majd jelentkezik. És úgy is volt. Az Endre bácsi már nem annyira szerette a felsőruházatot, mint a HAczukáné és Böbe a cipőosztályt, azt szerette inkább, hogy ért hozzá, hogy ő bárkire ránéz megmondja a méretet 10 méterről, úgy hogy az egyik szemét becsukja. Azt szerette, hogy nélküle megáll a felsőruházat osztály.

2009. augusztus 20., csütörtök

Ez a legflexibilisebb ünnepünk. Volt ez már az én emlékezetem óta az új kenyér ünnepe, alkotmányunk ünnepe, szent istván ünnepe, most meg egyensen az ország születésnapja. Há' hogyan, feleim? Milyen egy fos marketing duma ez. Még elhiszem, hogy torta is lesz, rajta fele-fele arányban nemzeti színű és árpdsávos gyertyákkal és azokat besenyei péter fújja el majd menetszéllel. Színtiszta dadaizmus és ide nagyapámat kell idéznem szó szerint: meg a faszom. Jövőre lehetne majd olyat is, hogy májusban kiírni egy pályázatot, hogy mi legyen az ünnep neve az évben, én a repülőgépes - tüzijátékos látványos faszoskodás ötletemmel bizonyára a sereghajtó lennék. Jövőre ki lehetne tüntetni nemecsek ernőt, mazsolát és manócskát  és rehabilitálni mekk eleket végre. Valamelyik balaton parti település 19-én rendezte meg a tüzijátékot, olyan jól vette észre az erre irányuló népigényt és volt is hozzá bátorsága megvalósítani. Az indexen is lehetne szavazásokat tartani a következő kérdéssel; akarja e ön, hogy augusztus huszadika április negyedikére essen. Aztán a választásokat megelőző évben illik odatenni valamit az asztalra, mert Bözsi néninek csak az eszébe jut a szavazófülke félhomályában, hogy de szépen pislákolt a görögtűz anno, igaz nem nagyon tudja majd, hogy ezt kinek is köszönheti, de tökmindegy. Megállta zidő.

2009. augusztus 19., szerda


Maria


Méretei alapján keresztény gombfocinak gondolná az ember, de hűtőmágnes. Nagyon mosolygott az eladó nő amikor a pultról a favoritokat válogattuk.


Nincs (mindig) karikás szemem, nem vagyok kazár és nem hordok bőrgatyát. Aztán eddig is tart nagyjából az önazonosságom. Mert ha nagyon akarom, akkor sem tudom felbaszni magam egy turulmadár szobron és nem tudok felháborodni egy meleg felvonuláson. Pusztán az árpádsávos zászlónak csekély esélye sincs arra, hogy a politikailag korrekt részemben - ha van ilyenem - számottevő károkat okozzon. Nekem, hogy tótavé vagy bayerzsolt az tökre ebenguba.
Viszont kurvára zavar, hogy a fentebb említett vagy-vagyok-ba mégis bele  vagyok kényszerítve és nem éri azt mondanom, hogy és-és.
Ezért tessenek hozzájárulni a kedves társadalomnak, azaz önöknek, hogy társadalmon, azaz önökön kívüli lehessek. Rajtam belül álló okok miatt.
Lécci, lécci, lécci - ahogy Lenin is mondta.

2009. augusztus 18., kedd


Aztán a múlt mindig jól alakul.
Az lesz belőle, ami lehetett
volna, amit az ember szeretett
volna - s szeret, csak nem nyugtalanul...



Próbálok rájönni a jelenségre. Néhány éve születtek meg az elsők, az a generáció, akik életének első része jelentősen túl lesz a weben dokumentálva, képpel, filmmel, hanggal, síppal, dobbal, nádihegedűvel. Egyikük sem jószántából lesz médiaszereplő valamelyik videó megosztón, urambocsá' blogon, a szüleik döntenek úgy, hogy megmutatják a világnak az első taknyolást, az első vegyes táplálkozás eredményezte egészséges kakker kivitelezését a zenélő bilin, az első értelmes szót, szóval csupa olyan intim dolgok kerülnek közre, aminek a terepe eddig a család volt.
És hogy hat-e erre az intimitásra valamiképpen majd később, hogy egyáltalán nem intim, mert az gyakorlatilag a nagy nyilvánosság előtt zajlik. És nem lesz-e kínos majd később nekik, hogy kamaszkorukban számtek órán körlevelekben küldözgetik a róla készült, egykor viccesnek szánt képeket, videókat az idióta osztálytársaik. Én nagyon rühelleném az utána következő nagyszünetet, bizonyára sokuk fogja is, szar lesz majd csajozni, pasizni. Vélhetőleg nem lesznek nagy tragédiák ezekből soha, kicsi és szubjektíve kínos dolgok lehetnek. Lesz majd gondolom nekik is egy időszakuk, amikor minden, ami volt, az ciki lesz jó néhány évig, de ezek a hülye képek meg ott fognak akkor is rohadni egy szerveren, hogy a rohadék ellenlábas osztálytársak megtalálják.
De egyszer felnőnek majd ezek a gyerekek és nem hiszem, hogy előfordulhat olyan nagy fordulat addig, hogy ebben az országban egyik percről a másikra ne változhatna buzivá, zsidóvá, négerré, vagy akármivé ami elítélendő, ha van hozzá elég politikai akarat. És szerintem ilyen esetekben többnyire mindegy, hogy mi keveredik elő az internet stelázsijáról, bármi alkalmas bántásra még egy gyerekkori kép is. Meg ugye az is kérdés, mivel viszonylag új jelenségről van szó, hogy meddig tart a folyamat, hogy az óvodai ballagást azt még felteszik, de a gólyabált azért már nem. Meddig tart a dokumentáció? Úgy veszem, erre rá lehet szokni, és lehet hogy lesznek anonim videófeltöltő önsegélyező klubok. Addig értem, hogy az embernek születik gyereke és akkor elküldi a rokonságnak másodunokatestvérekig menően az összes létező bizonyítékot, hogymittudomén Petike felült, ezzel még együtt is tudok érezni, de ilyesmire alkalmas a mail intézménye. Azt az érzést nem tudom megfejteni, hogy mivel több vagy másabb az, amikor hellyel -közzel  teljesen ismeretlen emberek reagálnak életünk értelmére, mint ha közvetlen környezetünk. Vagy az van , hogy sok helyről szeretne kapni a szülő pozitív visszacsatolást. De a visszacsatolást ő kapja, nem a gyerek, ő életkoránál fogva nem képes megérteni. Ha így van, akkor a gyerek mindössze eszköz, a szülők kapcsolati hálójának az abroncsa. Aztán, hogy mindent képekben rögzítünk és nem a fejünkben, hanem merevlemezeken tároljuk, az gátolja később azt az egyébként szórakoztató jelenséget, hogy mindenki máshogyan emlékszik 20 év múlva ugyanarra. Mert ugye az is van valamiért, hogy ki éppen mire. És azt hiszem, az ilyesmi összehoz, a múltbéli lelepleződéseink, hogy ki és mennyire volt ott és szerinte miben.
Ehelyett lesz rengeteg - és ebből a rengeteg az fontos - kép és videó, a múlt marad pont olyan, amilyen volt, személyes érzelmeinktől elidegenített HD minőség, a megszépítő szemüvegek ideje lejárt. A múlt végképp eltörölve. (Egyre gyakrabban jut az eszembe nekem, amikor megnyomom  a fényképezőgép gombját, hogy ez sunyiság, hogy a megúszás miatt van, primitív vágy, aminek egyetlen célja, hogy túléljem azt, ami lefényképeződik, a nem ott levés.)
Aztán ha valami közösségi portálon beírom, hogy Kovács Béláné - már jó ideje nem írok semmit közösségi oldalak keresőjébe, de ha mégis -, akkor talál kétmillió Kovács Bélánét, aki a képek szerint kopasz, cuki rugdalódzója van és folyik a nyála és ragyog a szeme, ahogy nézi a születésnapi tortát. Ilyenek korunk Kovács Bélánéi.
Minden közül azonban a legdurvább az az, amikor a 3 hónapos gyerekek írják a blogot, E/1-ben, höhö, na az szerintem az alapból 10 év analízis anyunak-apunak. Aztán ha az se segít, akkor életfogytig 100% OEP támogatás a fogamzásgátlásra.
Én meg paranoiás vagyok, nincs is gyerekem, csak sajnálom a mostaniakat.

2009. augusztus 17., hétfő

Úgy volt, hogy idén nem lesz. Hogy én már nem bírom azt. Megöregedtem, zsémbes lettem, a mizantrópiai mutatóim már réges régen a veszélyt jelző piros mezőben dekkolnak konstans.
Aztán kievett a fene, kiavászkodtam mégis. Csörögnek a kasszagépek, sustorognak a bankjegyek, a lázadást már maga a kapitalizmus pénzeli. Valaki elmagyarázza nekem, hogy a globalizmus az azt jelenti, hogy ha itt vesz százezer ember egy óra alatt egy sört, akkor valahol a bikini szigeteken kinő egy luxusvilla a földből, csak úgy. Megnézném ezt magamnak. Forog a gép, az alkotó meg a hátát mutatja leginkább. Lóri nénivel merengünk az idő múlásának felfoghatatlan természetén.
Éjfél körül már bele is kezdek az apokalipszis vázlatszerű ábrázolásába, ebből kötünk át, számomra is megmagarázhatatlan módon, először a Szomszédok stáblistájának teljeskörű felidézésébe. Majd jutunk el olyan rendszerelmélethez, miszerint a fent említett teleregényben a főcím zenén kívűl három hangulati etűd található, melyek mindig adott cselekményhez köthetőek. Van a vészjós zene, gyakori előfordulási helyei: Vágási Ferit bütykös féltengellyel ütik le régi intézetis társai egy sikátorban és műbőrkabátjából 850 ft-ra tesznek szert, a kis Matyi által látogatott óvoda előtt pedofilnak tűnő férfi sündörög, Taki bácsit megfenyegeti a taxis alvilág, Julcsi nagylábujjára rácsukódik az ágyneműtartó.
Van a vérhalál zene, ezt színészek halálakor alkalmazzák, ilyenkor a stáblistás bölcsességek is az adott megboldogult érdemeit méltatják. És van az ünnepélyes, amit állami és egyházi ünnepekre tartogattak. A Szigetet nézem, a Szomszédokat látom. Olyan sok a sorshasonlóság, hozzáegyszerűsödik az élet a tévéműsorokhoz.
Aztán hazafelé egyre az jár a fejemben, hogy kellene valami EU-s törvényt hozni, hogy Angliában ezévtől nem alapíthat senki zenekart 2050-ig. Én nem értem, ott marshall-erősítőt adnak a kisdobos avatáskor, vagy mi? Amiket eddig alapítottak, maradhatnak.

2009. augusztus 15., szombat


Azt játszom, hogy nem itt vagyok. Nyitott szemmel gyakorlom a csukott szemem. A munkámra gondolok, az unalmasra, a semmilyenre a teljesen feleslegesre, valamire ami engem is feleslegessé tesz, és arra, hogy gyávaságból vagy kényelembő hagyom így lenni. A magas kamatlábú ph semleges legbelső kölcsönhatásaimra is gondolok. Felállok a hokedlire, azt játszom, hogy az egy torony, szerintem alpavetően vulkáni talapzaton, valójában elkarsztosodott mészkő. Azt játszom, hogy jön az ellenség és látom őket és az utolsó emberig leágyúzom őket. Azt játszom, hogy jó vagyok és elnyerem méltó jutalmamat. Magamhoz engedékenyen azt játszom, hogy van jutalom. Egy kicsit aztán leszállok a magas lóról, my little hokedli és elugrok csempéért, fehércementért a tüzépre, mert volt itt nemrég egy szökőár, de ott a tüzépen is azt játszom, hogy az egy öböl, magas sziklafallal. Azt játszom, hogy hajóra szállok és leelőzöm a négyeshatost, felszántja a hajóm orra a villamoson síneket, és magam mögé nézek és megijedek a saját árnyéklétemtől. Újra itthon és megint a konyha, megint a hokedli, megint győzni, megint jónak lenni. Olyan kimerítő. Közben nyilaznak. Egy folytában nyilaznak. Azt játszom, hogy Sebestyénnek szólít már az egész lépcsőház, annak legalább valami rajtam kívüli értelme talán van.
Aztán látom, hogy egy nő a tévében sütit készít, mosogat és kiköpött Szent Sebestyén és hogy akkor már az sem lehetek, hogy ki vagyok szorítva és a konyha az én szigetem, de már nem lehet a Bakonyom. Azt játszom, hogy a konyhában a legjobb, és azt is játszom, hogy nem hiszek a fejlődésben, a változástól pedig irtózom, ahogy van úgy van jól, fontos hogy érezzem, ennek a tágasnak magam átengedjem, konyhánkban, borból kövön.
Azt játszom, hogy nem itt lenni is itt levés, hogy tényleg nincs fejlődés, csak elodázódás és erodálódás van, egyenletes eloszlódás, lemorzsolódik mindehol egy kis darab, emberlepedékként lerakódni egy magányos bolygón, karsztosítani a mészkőt, hogy máshol lenni az mindenhol lenni, magunknak hazudott jelenlét. Azt játszom, hogy nem itt vagyok, azt játszom hogy egyszer egy fürdés alkalmával a fürdőkádnyi tengeremben találok valahol magamon egy stand by gombot. Az játszom, hogy kicsi piros fény vagyok, működőképes csukott szemű, így lenne cinikusan ceruzával a személyigazolványomba bele vezetve.

2009. augusztus 13., csütörtök


Nekem valahogy fordítva vannak a honvágyaim. Távvágyaim vannak. A Kárpát-medence antitestének érzem magam. Rendesen fel tudom húzni magam egy fővárosi buszlépcső látványán, pedig a buszlépcső az mindenhol csak buszlépcső. Elég az hozzá, hogy voltam idén Vakmagyarban nyaralni, leginkább így mondanám, hogy merre  hány méter. Kerülgetem a forró kását. Vakmagyar nyelvleckéket veszek naphosszat. A vakmagyar a magyar nyelv elhalt zárványa vagy legalábbis elszarusodott része, szeretni lehet, ismerni viszont csak jószerével. Az ember csak ott éri meg a pénzét, ahol több is veszett mohácsnál, de várjuk csak ki a végét, nem eszik olyan forrón a puliszkát.
A vakmagyarban érzem igazán otthonosan magam, nem vallom ugyan, de érzem, hogy jobb féln,i mint megijedni, itt a vakmagyarban nem történhetik semmi meglepő, látni rendesen a fától az erdőt, az óperenciás tengeren túl meg ott lobog különben a Kassák szélben a Deákné vászna. A számba repül a sült galamb reggel és este, mint derült égből a villám. Ágy, asztal, tv, fejem fölött elszáll a Nickelodeon. Addig nyújzókodom, amíg a légkondim ér. Így múlik el a világ dicső vége. Messziről jött ember azt mond amit akar, aztán sms formájában kiderül, hogy a legjobb indián immáron halott, máris megér egy misét.
A lehetőségekhez mérten soha nem mondom azt, hogy soha. Az erődömet fitogtatom egy fotón, élek, mint hal a vízben, sok jó ember kis helyen is beltér. Túllövök a memóriakártyámon. Az élet olykor habostorta.
Szilaj tajtékokat vet. A víz azúr. Elhamarkodott következtetés volna azonban azt kötve hinni, hogy én a vakmagyarokat szeretem. Nem szeretem őket, hogy egy okot említsek például azon tulajdonságuk vagy tulajdonságukban mutatkozó fogyatékosság miatt, ami azért felelős, hogy egy metrólépcsőn úgy tudnának utazni, mint aki nem most jött le se falvédőről, se fáról. De azt se tudnak. Unom a banánjukat. Elő kell állni valamivel, én meg örülök mint majom a farbának. Én csak a vakmagyar nyelvért vagyok oda mostanság, nyelvével él a nemzett, szempillantásnyira, oda és vissza vagyok. Becsukom a szemem, sajtból lesz a hold. Leégek, igazán jól csak a színével lát az ember, fonákjával soha.
Tisza vizet öntök a pohárba, bár szerénységem ellen való az ilyen. Lifting érzés. Sok food disznót győz. A fülem botját sem mozdítom, a francia kisfiú meg nem lát az orra hegyéig, mégis a szavak embere.
Fut a lakás vakmagyarban. Nincs egy rongyom a végén. 10 000 méter magasan is képes vagyok azt érezni, mint aki sínek közé esett. Azt hiszem, hogy tudnák vakmagyarban élni, lennék én ott még kistöménységű zárványmagyar. És ezt úgy tessenek elhinni, hogy szentigaz. Dolgom végeztével vagyok itthon, innen húz most haza a szívem. Móresre vagyok tanítva. Rámmosolyog egy szőke plakátnő a metróban, aszondja jó pihenést, az ilyesmi mindig kiveri a biztosítékot nálam, nekem sincsenek kötélből az idegeim.
Hiszem ha látom, vakmagyarul. Ott vagyok, ahol a partszakasz, inam szakadtából. A saját, jól felfogott érdekem.

2009. július 31., péntek


Összegyűlnének ők hárman, deklaráltan a világvég zároakkordistáiként. Itt és most, de nekünk.
A jégszobrász, a divattervező, és a vállakozó, ennyiben állna szentségük és háromságuk. Hófehér fogakkal, üde lehelettel, az eukaliptusz lovasai.
Lenne merszük jégből megformázni a Titanicot, megalkotni a kilátástalan napszemüveget, elnevezni II. Lászlóról egy strandot. Megújhodály, könnybe lábadna az eszem.

2009. július 17., péntek


Szarból várat.





Egy csomó embert ismertem. Ez azt jelenti, nagyon sok embert láttam. Sok ember van, akiket már soha nem fogok látni, elmentek, meghaltak. Az arcuk bármikor felidézhető, még csak fényképet sem kell nézni hozzá, elég hozzá némi lefekvés előtti sötétség vagy világos nappal behunyt szem.
Vannak olyanok, akiket most is láthatok, de egyszercsak már nem fogom látni őket, aztán olyanok is, akiket csak ezután fogok. Velük nem kell foglalkozni - egyelőre. Akik már nincsenek, azok vannak a legtöbben. Az összes nagyszüleim. Aztán néha nem is az az érdekes, hogy hogyan néztek ki, mozdultak, vagy mosolyodtak el, hanem az, hogy milyen volt a hangjuk.
Az előbb is ezzel foglalatoskodtam, hogy mondjanak nekem valamit azok, akik nincsenek, hallani akartam a hangjukat. És mivel a hangjukra voltam kíváncsi, hát beszélniük kellett. Ezeket mondták.



anyai nagyanyám: - Hibás vagy kicsi fiam, miért dobálod a csirkéket?
anyai nagyapám: - Lúfasz!
apai nagyanyám: - Öreg, el kellene menni tápért!
apai nagyapám: - Kifogyott a gájz.



Kitetszik világosan minden. Nőuralom.

2009. július 16., csütörtök


Kint állok a gangon, bolyhos délelőtt, zsibbadás. Hömpölyög egy dallam végig a házban, bújik az mindenhova, a kovácsoltvas korlátok indái között, besző mindent, felrepül a negyedikre, ficánkol, beosonkodik a kulcslyukakon, beleszagol a gáztűzhelyeken rotyogó becsinált levesekbe (én ezt sose tudtam, hogy melyik), megnyomja a liftgombot, rátapad a tapétára, beleivódik a porcicákba, facsarja szívet, az elmét ott ahol éri. Karmikus kómába zuhan a délelőtt, a ház, az összes bérlő és tulajdonos, szipog a katódsugár. Minden zongoraütés egy éles penge, elvágja a múltat a jövendőtől. Kocsonyásodik az idő, az égen jóidő felhők, beszívják a zongora futamok utolsó morzsáit is. Az utolsó futamnál könnyű lesz minden, aztán újra földhöz tapad a bánat, vele szunnyad az önsajnálat. A lépcsőn ekkor jön egy alak és azt kérdezi tőlem, mondja szomszéd, Julcsit megkúrták már?



Szomszédok





 



Mindegyik az idővel kardozik, hol kicsit, hol nagyon. Hogy van e az időnek végezete, hogy az égbolt mögött van e még plafon. A csillagok infúziós tűk, onnan csepeg le az élni akarás a sárba, a szürcsölése aztán  mindenkit térdre kényszerít, és hazudásra , hogy a mennyország csak felújítás miatt van zárva. Rettegni aztán, hogy nem lesz már több ecset, és az ok is elfogy, imádni festett képeket, az a kevés ami végül megmarad zárt szemhéjjak mögé reked. Amíg van, ehet, ihat, ölelehet, alhat, a végén úgyis mindenre légy repül, ahogy saját létezése mások arcára alvad.

2009. július 15., szerda


Néha hallani vélem, ahogy fásulok. Vagy ha mégsem onnan jön a zaj, a végére kellene járni ennek. De ha valóban úgy van, ahogy feltételezem, hogy ez a tulajdon elfásulásom zaja, a fásultság nem engedne úgysem utánajárni. Nem hiszek a hangoknak, azok is csak tőlem valók. Egy csomó dologban nem hiszek, olyanokban mint haza és haladás, de még csak a fejlődésben sem. Se az előrében, se a hátrában. Az állásban sem, és nem a menetszélben. Bár ez utóbbiban azért praktikus okok miatt érdemes lenne, elnyomná a susogás a fásulás magamtól magamat elidegenítő zajait. Már falusi olimpiákon száz métert futó aggastyánokra is irigy tudok lenni. Mi lesz még ezután? Volt-e valami egyáltalán? Onnan ismerem fel azt, hogy valamihez közöm van, volt és lehet, hogy nem működik. Gödörben a lyuk.

2009. július 8., szerda


A Voivod basszusgitárosa akarok lenni. Nem szeretnék, hanem akarok.



 



 

2009. július 6., hétfő


 
NDK



Megyek haza. Hazamegyek. Oda megyek, ahol éltem egyszer 20 évet - hát ennyiben a haza, ennyiben a menés. Valójában biztonságot nyújtó ismeret, a tunyulás melegágyának nehézipari megtestesülése, eleven árnyéklét. Mikor megérkezem, az egész város olyan lesz, mint egy magát túlnőtt posztmodern NDK-s SZOT üdülő. Most nem tudom, hogy eleve olyan-e, vagy az én érkezésemre tartanak fent egy külön apparátust, és amikor megneszelik a jöttömet, gyorsan a pincékbe hordják a pálmafákat, a narancsligeteket pedig egy fejlett mechanikájú géppel becsúsztatják a panelházak alá, aztán nejlonszatyrokat szórnak a kukák mellé, az üresen álló kórházról gyorsan leverik a vakolatot és betörik az ablakait, forradalmi eljárással 100 éves platánokat ültetnek szana és szét. Csoffadmányi Bizottmány - az a nevük. A vonaton elképzelem azért az ilyesmit, hogy párbeszédek vannak, olyasfélék, hogy Karcsi bazmeg nem fogunk végezni, figyeld meg, lebukunk, rá fog jönni, hogy ez az egész csak érte van, tönkre akarod tenni 20 év áldozatos munkáját? Mondd meg Karcsi bazmeg, szabotálsz?
Amikor van ez a hazamenés, akkor fáj a fejem, tompa leszek, és olyan, mintha kátránnyal kente volna ki valami felsőbb erő a koponyámat belülről, hogy a látvány lecsorogjon a falán, hogy ne tudjék semmi külső dolog ott megtapadni. Nem is tapad.
Van egy tó. Mesterséges. Még akkor mesterkedték össze, amikor a SZOT üdülésnek mint létformának egész nagy keletje volt. El is keresztelték csónakázó tónak. Egyenest a bányából jött bele az 1 fokos karsztvíz.
Tudom, hogy a részeges Zoli vigyázta a csónakokat. Aztán azzal senki nem számolt, hogy ezek a hegyvidéki népek tesznek magasról a csónakázásra, fürdeni szeretnek csak, meg ingyen pecázni. A csónakázótó mint a lakótelepi  létet javító intézkedés megbukott, a részeges Zoli meg munkanélküli lett, a csónakházat apró részletekben széthordta a köz. A Csoffadmányi Bizottmány ekkor határozott úgy, hogy hattyúkat telepít a tóba, hogy ha már zsenánt az evezés a népnek, legyen akkor helyette a flóra és fauna vizuális élvezete. A fürdőzést, a pecázást kerek perec betiltotta. Egyúttal szemet szúrt valamely regionális patriótának az a paradoxon is, hogy mi az ördögnek hívnak egy tavat csónakázó tónak, amiben se csónakázni, se fürdeni, se pecázni nem lehet, viszont tele van hattyúval. Lett is olyan, amilyen még soha sehol a világon, tókeresztelő ünnepség. Hattyúliget-tó lett a neve.
A hattyúsütést elfelejtették kiírni a tiltótáblára, aztán ezt az olvasni tudó mélyszegénység úgy értelmezte, hogy akkor azt lehet. Aztán egyszer csak elkezdett nem úszni egy hattyú sem a Hattyúliget-tóban. Aztán bezárt az összes bánya és nem folyt többé a karszt. És pocsolyaszag lett és algatenyészet. Jöhettek a vadkacsák. Amikor egy nagy kocsonyás tálra kezdett emlékeztetni az egész, akkor jött a nádtelepítés, körbe az egész tavon. Az istenadta nád meg nőtt, csak nőtt. Most van egy tó a világ legnagyobb NDK-s SZOT üdülőjében, amit sejteni lehet a nádtól, viszont ha látni lehetne, biztos egészen az aljáig vagy még annál is tovább a nád egyik felén néha egy egy ember, a másik felén rekedtes gágogás.
Milleniumi park a hivatalos neve.

2009. május 20., szerda


Kedves Magyar Állam!

Szeretném tudatni veled, hogy gerontofasisztának gondollak. Persze személyes élményeim vezettek odáig, hogy ilyen állításra ragadtassam magam. Segítek, hogy el tudd képzelni, és előre szólok, lesz benne némi matematika. Adott két idős ember, az egyik 70 éves mozgásképtelen, izomsorvad és csontritkul, ha megfordítom az ágyban, akkor önállóan tud viszont feküdni akár napokat is.
Van a másik ember, a 79 éves, épp a múlt héten élesztetted újra és szállítottad be a központi intenzívre, ami végtelenül rendes dolog volt tőled. Örök hála.
A 70 éves embert befogadtad egy otthonba, és gondoskodsz róla havi 72.000 ft-ért. Ezért is örök hála, de nem biztos hogy tudod, hogy a 70 éves nyugdíja az 63.000 ft.
A 79 éves embernek azt javaslod, hogy menjen be 70 éves társa mellé, egyúttal megemeled a gondozási díjat havi 92.000 ft-ra. Majd elfelejtettem mondani, a 79 éves nyugdíja 81.000 ft.
Hát most mondd meg, kedves Magyar Állam, mitévőek legyünk.
Említést tennék itt egy nem túl jól kereső középkorúról is, az összes erénye az, hogy adófizet, meg közüzemet, egyéb semmi. És ez a nem túl jól kereső középkorú azt kérdezné most meg tőled, hogy ér-e olyat csinálni a te válsággazdasági elveiddel összeegyeztetve, hogy kitesszük az elöregedő, hasznavehetetlen szüleinket a kuka mellé szelektíve, vagy nem?
És még azt is mondom kissé demagóg módon, hogy ha te arra kényszerítesz, hogy ne legyek tisztességes, akkor nem leszek az. És ha feketén fogok dolgozni, akkor sem fog mardosni az önvád, mert nem egy kurva micsubicsi felrémlő képe miatt teszem, hanem emberségből. Szóval Magyar Állam, gyanítom, hogy jogilag nincs rá mód, hogy elhatároljam magamat tőled, de morálisan és minden más módon nyilatkozom, hogy ha bár neked van közöd hozzám, nekem eztán már semmi. Úgyis mondhatnám, hogy köztünk mindennek vége, mert az olyan drámai. 
Elmehetsz a skodaszarvasos eredetmondáddal, a jéghegyentúli gulyáskommunizmusoddal a francba.

A szerda egy utca. Olyan házak vannak benne, amikben csak guggolva férnek az emberek. 6 lakás van egy házban. Közös a wc.

2009. május 18., hétfő

Lakhelyem Falország. Magas falból való. Maga a hiába döngetés melegágya. Tele eltévedt lovassal. Az eget még lehet látni, az a kis kék pötty az. Van ablak, szó se róla, rajta rács, gazdagon babérral befuttatva. Van haszna ennek a babér- és rácsadónak. Ide aztán se ki, de be.
És azért jár mindenki fejét lógatva, hogy ne kelljen églátási illetéket fizetnie. Egy olyan pici kis kékségért aztán tényleg nem érné meg. Én is nézem a földet inkább.
Falország, abszurdánia. Valami bűzlik, csak a hülye reménykedés mondatja velem, hogy nem mi magunk vagyunk a szagok forrása. Börtön, az hát, de még milyen.
Megyek az utcán, borzadok, olyanná válok, mint egy turista, és mint turista csak úgy tudom, merem kimondani, hogy hé emberek, itt nem lehet élni, aztán úgy zárom, hogy basszátok meg, hisz éltek. Ez valami csalás, szemfényvesztés, sikeres kísérlet a nem lehetséges bebizonyítására.
Itt állok ennek a Falországnak az állítások szerinti közepén, és borzadok, leszegett fejjel, mint a barmok. Alattam enberhúgy és kutyaszar, felettem kicsi pontszerű kékség az ég, ha még megvan egyáltalán, mert ki tudja, mióta nem is nézek fel.
Egyesek a falon túlra vágynak, mint ahogyan én is. Egyeseknek sikerült is eljutni, tőlük lehet tudni hogy mi van a nagy falon túl. Nincs kecmec, vasketrec.

2009. május 6., szerda

A Böszme apja egy csomó dolgot csinált, amiről a világ sose fog megemlékezni, pedig a javára válna neki. A világnak, annak.
Egyszer sikerült olyan bort csinálnia, ami állagra tisztára olyan volt, mint az étolaj, ízre pedig mint az ecet. Amikor kiderült, hogy nem akárminő bort fejlesztett ki, híre ment. Aztán a név is rajt' maradt, hogy étolaj.
Az állagtól és íztől eltekintve nagyon hatékony bor volt. Ezt ő mondta így a saját borára, maga a termelő. Lehet, hogy nem finom és szarul csúszik az ember torkán, de hatékony.
A Böszme apjának a haverja 3 háznyira lakott, vele jártak rá a pincére. Ha a normál bort itták, 5 perc alatt ért haza, ha az étolajat, akkor 5 óra alatt, mondjuk ebből effektíve csak 1 óra volt olyan nemű mozgás, amit haladásnak lehetett nevezni, a fennmaradó 4 óra árokparton történő alfatudattal, illetve villanyoszlop körül bemutatott szabadgyakorlattal telt.
A Böszme apjának az étolaját ezért nem csak azok a néprétegek szerették, akiknek a nap nagyobbik részében a szájuk előtt számottevő muslicafelhők köröztek, hanem a radikális absztinensek is kedvelték az étolaj okozta, a fogyasztóikon megmutatkozó képi hatások miatt. A Vihonyák néni még egyszer hokedlit is hozott ki az utcára, letelepedett az árnyékba, hogy úgy tudja megnézni, hogyan megy haza a Tréznik Pityu 50 méteren. Egyébként a Tréznik Pityu szervezete valahogy úgy lehetett, hogy az étolaj kihasználhatott valami biológiai biztonsági rést, mert azt, hogy mire képes az étolaj, az rajta nyilvánult meg a maga valójában.
A Böszme apja ezért el is kezdett gondolkodni azon, hogyan lehetne reprodukálni a lokális népszerűsége miatt is erősen fogyatkozó nedűt, és járt az agya, hogy milyen leértékelt mosószerrel mosta a prést, meg ilyenek. Járt a vegyesboltos nyakára, hogy van-e még abból a bolgár mosószerből, mert megvolt győződve, hogy a titok kulcsa nem lehet más. Aztán jött bolgár mosószer és be is készletezett belőle, és a következő szüretnél mindent ugyanúgy csinált, de nem lett étolaj belőle. Savanykásnak savanykás volt, de semmi, a Tréznik úgy itta, mint a vizet, a felesége meg csak nézett, hogy híradóra mondig otthon van és szidja az Ipper Pált, hogy kommenista. Az étolajos hordónak sokáig nem volt szabad a közelébe se menni, félbehagyott világmegváltásként szabadott csak tekinteni rá. A Vihonyák néni rá következő nyáron meghalt. Az utolsó étolajcseppeket akkor itatta meg a fiával, aztán hazavitte. Azóta nincsen étolaj sehol a világban. A Böszme apja aztán megbékélt vele, mondogatta, biztos így kell ennek lennie. Meg még azt is mondta, hogy az élet a maga teljességében a legszebb dolog a világon, ámbár neki van az a sejtése, hogy csak az utolsó 5 perc az, ami belőle igazán érdemre méltó. És hogy ő azért nem veszi le éjjel sem a karórát, mert sose tudni, mikor van az az 5 perc, őt nem lepheti meg már semmi.  Alighanem a Böszme apja a Tréznik 5 perceire gondolt ehelyt, hogy olyan jó volna, ha néha, de nem csak egyszer az életben 5 órányira tudna hatalmasodni minden kicsiség, ami egy ilyen csöpp falura rá tudott, és ennek okán rá is szokott telepedni.

2009. május 5., kedd

Előbb utóbb minden szomódi búcsúban eljött az az idő, hogy néhány férfi erős lett. Nem jobban és nem kevésbé, mint egyébként, csak rossz időpontban, rossz helyszínen. És akkor mindig ott termett a Böszme. Ezek még a pszeudoboldog 80-as évek voltak, akkor még nem az ország volt böszme kompletten, hanem az országnak volt egy egyetlen Böszméje, de még az az ország csak nem is tudott róla.
Böszme gyakorlatilag Robin Hood és Rocky keveréke, a robinhudságát a nemes eszmék iránti elkötelezettsége adta, a rokiság az inkább a problémás élethelyzeteknek a kevésbé szofisztikált megoldására vonatkozik. Megjelenésre meg tisztára egy késő Rákóczi Ferenc elenyésző súlyfölösleggel, bajusz serkenésének állapotjában.
A szomódi búcsú - nem tudni, miért - az olyan volt, hogy ott csúcsosodott ki minden. A Böszme Agostyánban lakott, az volt a bázisa, onnan repült ki búcsúk idején a szomszéd falvakba. Volt egy nagy sötét barna kötött pullovere, abban járta a környéket. A szomódi búcsúban a kocsma wc-jébe invitálta a megerősödött apraja-nagyját, és hát azt sose lehet tudni, hogy mi történt, de tény, hogy az illemhelységben nem illendő dolgok történhettek, és inkább hajazott az olyankor valamiféle mészárszékre, ahol szaniter termékek töréstesztje is rendben lezajlott. Én sose értettem a Böszmét, hogy honnan van az a magabiztosság benne, hogy tudja mindazt, hogy mikor, hol és milyen fokon kell megvédeni a még védhetőt. A Böszme egyébként jámbor volt, csak a búcsúk alkalmával tört elő belőle a vágy, hogy az igazságnak a végére járjon, és annak általában egy halom 8 napon túl gyógyuló szomódi volt a vége. Mesélték egyszer, hogy úgy jött ki a kocsmából, mint ahogy egy delfin könyv borítóján volt ábrázolva Kinizsi, hogy a két hóna alatt, plusz a foga közt is egy török. A Böszmének az apja is böszme volt termetileg, csak őt nem hívták így, őt Pajszernak hívták és villanyszerelő volt, de az a fajta, hogy megvetette azokat akik nem foggal blankolták a kábelt.
Ő Aszódról települt Agostyánba. Vannak emberek, akik szeretnek A betűvel kezdődő településeken lakni, a Böszméék azok ilyenek, mert a Böszme apjának az apja az meg Alagról költözött Aszódra.
A Böszme apja mesélte, de ember nem volt a faluban, aki elhitte volna neki, hogy még amikor Aszódon lakott, '68 szilveszterén egy mávos haverjával felmásztak a vasútállomás tetejére és egy lopott neon F betűt (az áfészból) áram alá helyeztek, bekötöttek az állomás neve elé. És amikor ezt mesélte, akkor nagyon ragyogott az arca. A hosszú ó-ra vonatkozó kellemetlenkedő kérdéseket nem is hallotta meg. Aztán azt is mondta, hogy ha az apja Alagon marad, akkor sokkal könnyebb dolga lett volna. Vegyesbolt mindenhol van. Tudjátok.
Ez az egész csak onnan jutott eszembe, hogy a minap láttam egy olyat, hogy a Kínai Ruhaházat valaki átjavította Kínai Punaháznak.
Ha egy mozgalmi értelemben vett hulladék tekeri a pedált az nem környezetbarát. Az egyáltalán nem az. Az már az önfarkába harapás tipikus esete.