Kevés dolog van szomorúbb a reggeli metrónál. Jó, mióta van ez az ingyenes újság elfoglalja a java azzal magát, de amúgy egy zakatoló mobil siralomház az egész.
Én mindenkit lesajnálok, a reggeli gyűröttséget rajtuk, és nincs okom nem feltételezni, hogy engem ők nem ugyanígy, mostanában meg amúgy is úgy nézek ki mint egy hajléktalan, de luxe, szóval nincs sértődés.
Mondjuk annyi különbség lehet köztük és köztem, hogy bennem nincs elszánás, nincs tervezgetés, és másokon azért látom az igyekezetet, hogy összepróbálják rakni magukat. Hogy hitből-e, vagy csak önáltatásból az nekem tényleg mindegy. Ezek az arcok üdítő pontjai a reggeli metrónak, ezért aztán unalmasak is nem érdemes sokáig nézegetni őket. Az elgyötörteket nézem inkább, különösen ott jó ez, ahol a Stadionok előtt a napvilágról beszalad a szerelvény a föl alá. Ahogy a fényviszonyok megváltoznak - a fényviszonyokhoz engem amúgy is beteges kötődés fűz, az emberre gyakorolt hatásaikat sokszor eltúlozom, de egy jó árnyék vagy fénypászma, jó időben, jó helyen tényleg csodákra képes. Némileg rontja az utazás értékét, a nyár rákfenéje, a szandál, amit boldog boldogtalan hord, függetlenül attól, hogy a lábfeje és lábkörmei nemhogy a világörökség részéve soha nem nyilváníttatnak, de ha lenne egy lábfej tehetségkutató már azzal már az alázós első részben kiesne. Szóval a lábfej bezavar, a békát is utálom, de elsőnek veszem észre a szemem sarkából és meg nem állom, hogy ne nézzek oda és ne irtózzak. A randa lábfej is ilyen, egy béka.
Aztán ha levizitáltam az arra érdemes arcokat és legrettentőbb lábfejeket csak akkor kezdek el hallgatózni, de reggel elenyésző a kihallgatásra érdemes beszélgetések száma. Persze olyan van, hogy a munkában a Laci most átszervez, meg hogy máshogy lesz a bónusz és ilyenek, de az ilyet leszarom, a Lacit és a bónuszát is. A magánéleti szöszmötölésekre vagyok inkább kihegyezve. Az olyanban jó esetben mindig elhangzik legalább egy olyan mondat, amit más soha nem tudna kimondani úgy ahogy ott az elhangzik.
Ma egy nő azt találta mondani egy másik nőnek a vibráló neon alatt, hogy szerencse, hogy rám is ugyanúgy süt le a nap bárki másra. Ezért aztán rögtön minkét nőt megszerettem. A másik nő helyeselt és letörölte az árnyékot a szeme alól. Nincs tanulság.
2012. június 26., kedd
2012. június 25., hétfő
Magam előtt látom ezeket hárman. A városi nyüzügét, az Kiskátét, meg a Nenét, ahogy mennek este haza a moziból. Tavasz van, vagy nyárelő - mit lehet tudni, csak az a biztos, hogy meleg van és sötét. A városi nyüzüge megy elől, flattyog a szandál a lábán, összes létező kerítésen végighúzza a kezét, legyen annak anyaga tsz-ből lopott fa, vagy fémhulladék. Sötétbe vész a kutyák ugatása, muszájból van a csaholás, ha akarják kolbászból a kerítés. A Kiskátéba belekarol Nene, nehézkes neki a járás, és ezen a járási tanács sem fog segíteni. Keveset beszélnek, leginkább csak sóhaj, vagy jajj, néha akad egy két bazdmeg, de nem hallja úgyse senki, tök üres az utca. Ha meg beszéd mégis, akkor olyanok hogy ki halt meg, meg ki vált el, ki házasodott meg, ki szándékszik megházasodni, meghalni, és ezek végtelen variációja. A csendesebb szakaszokat a szagok töltik ki, növények és pékség. Ahogy azok ott mennek az tisztára olyan mintha annak mozinak - ahonnan jönnek - soha nem érthetne vége, egyszerűen az a vége, hogy ők onnan hazajönnek, azaz félbehagyottság.
Félbehagyott szereplők, félbehagyott filmeken. Nagy beteg árnyékok követik őket.
Aztán hideg víz a lavórban, és retekpöttyök a bokán. Este még egy kis sutyorgás, ágyszag.
Aztán minden félbehagyva. Hát így mennek azok ott hárman abban a félbehagyott, de soha véget nem érő filmben, és egyre nagyobb árnyékot vetnek.
2012. június 22., péntek
Mint aki kabrióba köpött...
És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még
Mondjuk nézem a meccseket, de úgy kifejezetten nem szurkolok. A neveket se tudom megjegyezni. Nincs is nagyon mit görcsölni, ezért aztán elkalandozok néha. Teljesen ki esek a borsodit vedelő baráti társaságos sztereotípiákból. És olyankor csak azon mélázom, hogy én már azt gondoltam, hogy a nájki az annál rondább cipőket lehetetlen, hogy készítsen világeseményre mint legutóbb, de mindig tud.
A kisszögletnek semmi értelme - ha valaki látott már valaha olyat, hogy kisszögletet követően (mondjuk 10 másodpercen belül) gól lett, az szóljon szóljon, és bizonyítsa youtube videóval.
A játékvezetőknél, veszem észre feltétel lett a kócsag szerű alkat és általánosa madárszerű arc.
Meg most valahogy divatba jött, hogy ahogy így pásztáz az elején a kamera a himnuszoknál, hogy most mindenki énekel, és régebben mindig volt egy kettő aki nem, rágózott, meg rázta a lábát, izgágáskodott, szóval úgy viselkedett mint egy sportoló. Most meg valahogy minden csapatban mindenki énekli. Fene se érti, világvégi kánon.
A bicikli cselnek meg reneszánsza van.
Update: Újra divat a panyenkázás
2012. június 20., szerda
Találtam egy fényképet, harmadikos vagyok rajta. A Zsdánov kultúrotthonban készült, farsangi bálon. Ez volt az utolsó farsangi amin részt vettem. Egy csíkos kis öltönyben vagyok, kifejezetten mécsimrés, de nem annak öltöztem, ez már csak az afterparty.
A képen anyával táncolok.
A jelmezes felvonuláson még tigris voltam, fehér harisnyát festettünk be sárgára és arra varrt anya fekete csíkokat, sárga poló és álarc. De nem nyertem, a Filotás Zoli nyert kovbojként, a dobogó második fokán a Török Matild és a Horváth Zsuzsa osztozott, én ugyan nem tudom minek öltöztek, csak azt hogy szerintem hülyén néztek ki.
A bronz az annyira nem számított, hogy arra már nem is emlékszem.
A 70-es években egyébként a kovboj volt a pókember, az indián meg az minimum a batman. Akik biztosra akartak menni mind annak öltöztek. Én nem is akartam tigris lenni, egyáltalán semmi sem akartam lenni, az első tapasztalás után megutáltam a farsangi bált, és erre a tigrisre még rábeszéltek, hogy hátha majd ettől kedvet kapok. De nem kaptam. Egy sportszeletet kaptam, a futottak még kategória alja. Persze a sárga harisnyán nem volt zseb, csak így betűrtem a derekamnál a gumihoz, aztán úgy olvadt a hasamra. Aztán át kellett öltöznöm a kényelmetlen öltönybe és derűt sugározni, táncolva.
A képen is ez van - egy gyerek - hülye öltönyben, el akarok menni innen tekintettel.
Anya éppen tánc közben perdül egyet a képen, látszik a száján, hogy valamit mond nekem. Azt is tudom, hogy mit. Azt, hogy; kisfiam, érezd jól magad, sékelj. Mindig ezt mondta, az összes 3 farsangi bálomon. Ezt annyira lehetett előre tudni, mint azt hogy ki lesz ugyanaz a három ember az évzárón akik minimum lerókázzák az előttük állókat, de elájulni se restek. Én meg se nem rókáztam, se nem ájultam, se nem sékeltem, mert én azóta egy tigris vagyok, hasamra olvadt sportszelettel. Úgy maradtam.
Már belülre szökött minden, ami kívül szeretett lenni és bordák közt alvad a semmi és kenyérre lehet kenni. És úgy van itt már jó sok dolog, hogy ne is lássák mások, a gyomrom helyett a szívem korog és apró harapások egy karéj kenyéren, és rászárad majd a semmi, szemet becsukva, számat kitátva, hogy kedvem akarjon lenni.
Már úgyis ezerszer felböfögtem, kiköptem, letüdőztem, egy kondérban a lélek fortyog én meg ott állok csak a gőzben. Egy életem egy halálom becsukott szemmel inhalálom a halálom, a mindiget meg a mostot és milyen lehet most ott, ahol nem volt, nem lett és még csak nem is lehetett volna, a bordák közt meg alvad a semmi, mert neki az a dolga.
Már kívülre szorult minden, ami belül szeretett lenni, amim volt azt régen kipárologtam, most kezet tárok, hogy ennyi. Hát ennyi.
2012. június 19., kedd
Akinek már annyira elege van, és annyira elege van abból, hogy elege van, és már rohadtul nincs kedve bíbelődni önmagával, mert csapás csapás hátán, és ömlik baj orrán-száján, és ilyenkor ha nem is kifejezetten a szeplőtelen fogantatás ortodox gyakorlata szerint, de amúgy mégiscsak a szaporulat okán teszi össze, vagy tárja szét az bizony a vészterhes.
2012. június 18., hétfő
Idén elég sok a balkáni gerle. Az általános iskolai vakációk alatt - különös tekintettel az 5-8. osztályok - e jószágok miatt lettem egy életre kialvatlan.
Ez időre tehető, hogy kialakult a belső rend bennem, ami min. 10 óra alvást jelent, de a madarak gáncsoskodásának köszönhetően ez nagyon ritkán sikerült.
A gerlék az ablakpárkányon huhogtak, vagy ha ők nem, akkor a ház előtti bölcsődében tolta a jövő nemzedéke a világ leghangosabb és legidegesítőbb játékát, a műanyag dömpert. Azt ami nem is dömper volt, inkább billencs, de a köznyelv a dömpert ragasztotta rá, nem minden ok nélkül, a dömper hangzásában és alakjában is kifejezőbb.
A dömperre kevésbé volt szar volt felébredni, egyrészt messzebb volt a hang forrás, meg egy idő után elfáradtak tolni és abbahagyták.
A balkáni gerle az azért idegesítő, mert rendkívül kitartó, csekély a szókincse amely mellé nagy közlés kényszer társul, végül is rokon lélek - vélhetőleg ezért tudtam olyan dühös lenni rájuk, a rokonlélekség bosszantott. Azt hiszem egyébként vidéken elviselném a balkáni gerlére ébredést, bár még nem próbáltam, mert úgy veszem, hogy az ott, egy nem urbánus környezetben alapfelszereltség, de a városban meg olyan mint a szerződés végén az apróbetűs rész. Hogy nem számítasz rá. A balkáni gerle hú-húúú-hú-jában az a legidegesítőbb, hogy semmire nem lehet következtetni, szenvtelen ti-tá-ti és kész. Mindenre ezt mondják, ha éhesek, ha macska jön, ha cicerlni akarnak. Mindent elintéznek ezzel. De azt az eshetőséget sem zárom ki, hogy valaha a balkáni gerléknek olyan nyelvezete volt, hogy csuda, csak elfogytak, elkoptak a szavaik, lemorzsolódott róla minden ami sallang és csak az maradt meg ami igazán lényeges. A balkáni gerlék nyelve ezért nagyon organikus, azt teszi amit a világban minden élő, igyekszik megsemmisíteni önmagát, akár tud róla, akár nem.
Ez idő szerint annyi közlendője van a világ gerleségének, hogy hú-húúú-hú.
Most hogy már egy életre kialvatlan vagyok, (kamaszkori traumám a gerlék miatt nagyjából értem), tényleg kb. ennyi amit úgy általában véve érdemes mondani.
A műanyag dömper hangja még a gerlékénél is tömörebb, de a dömper az kidöglött a 80-as évek végén, közepén.
Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi aljasabb.
2012. június 15., péntek
Keresztanya tolakodó parfümjének az illata, ahogy beléptem az előszobába olyan volt mintha falnak mennék. A tükrös fésülködő asztalból is az áradt, elnyomta a fekete bakelit telefon szagát, a dohos könyvekét is a polcon. Keresztapának lemezjátszó szaga volt. Apának eleinte bőrtáska szaga, aztán régi padláson tartott spirálfüzet szaga lett, végül pedig cigi kávé is fröccs, aztán ez így is maradt. Garics mama bőrének kenyér és dinnye, Garics papának fém és gyanta. Horváth mamának rosszul elmosott zsíros vájling és kukorica dara keveréke, néha fényesre taposott bőrszandál és párnapos kacsa. Horváth papa kamra (spejz) és biciklibelső szagú volt. Kiss Laci bácsi folyton benzin szagot árasztott magából, a pannónia motorjának pedig kisslaci szaga volt.
Anyának rózsaszín gyöngyház rúzs és golyóstoll szaga volt.
Egy szagpantheon vagyok, nemlétező dolgokkal kibélelve, minden napra jut egy ünnepélyes újratemetés.
2012. június 4., hétfő
Kutyák ugatják a holdat, farkasüvöltő a nyár, báránynak öltözik a holnap, de a számban még tegnapi a nyál.
2012. május 29., kedd
Bejelentkezés
Új bejegyzés
Ír
Delete
Kijelentkezés
(napi rutin)
2012. május 18., péntek
Hazám bölcse, ortodoxa;
ráncomat a kor botoxa,
szememet a nyirkos depi,
már vastagon lepi.
Volt egy olyan időszakom, hogyha a felszab téren - egész pontosan a Jégbüfé előtt - erősen hunyorítottam mindenkit Psota Irénné tudtam változtatni. Sehol máshol nem tudtam ilyet, csak ott. Rég jártam arra, de szerintem már nem tudok én senkit Psota Irénné változtatni. Az ilyesmit megérzi az ember, hiába nem próbálja. Néha eszembe jut az, hogy volt ez meg az, de már nem bánt (hazudok, mert azért jó volt). Jelenidőben meg egyszerűen képtelenség élni. De egyszer egy csomó minden más sem lesz, egyszer majd nem lesz Psota Irén, nem lesz Jégbüfé, nem leszek én se, ezt legjobban a felszab tér támasztja alá, mert az például annyira nincsen, hogy egy szemhunyásnyi Psota Irén se férne el rajta, nemhogy én.
2012. május 16., szerda
Először azért, hogy könnyű legyen,
aztán meg azért, hogy jó is legyen,
aztán meg azért, hogy még jobb legyen,
aztán meg azért, hogy rossz ne legyen,
aztán meg azért, hogy baj ne legyen,
végül meg azért, hogy vége legyen,
és a sok legyennek íve legyen.
2012. április 16., hétfő
Egyszer azon kaptam magam, hogy hogy olyan voltam mint egy film. Mint a nagykönyvben, egész estés, szélesvásznú, szóval olyan, hogy eltudjak aludni magamon. A stáblistát foghegyről konstatáltam. Számban nikotin ízű nyálat neveltem és várni járt belém az élet.
2012. február 22., szerda
A semmi az sűrű és puha lágyság, de a helyébe valahogy mindenki mást lát, ki fénysugarat, ki halálfejet, aztán mind meggondolja magát, hogy maradjon minden csak így - amíg lehet.
A gyávaság az könnyű és rövid ruha, de valahogy nem fázik senki benne soha, és megszokják mind, a bőrükre nő a kéretlen dekoltáltság, amíg a semmi az sűrű és puha lágyság.
2012. január 3., kedd
Születésnapomra
2012. január 2., hétfő
Úgy vagyok én az élettel, mint a kisnyugdíjas a termékbemutatóval, hogy azért úgy nagyon eszem ágában sincs nagyon vásárolni, de az ingyen ebédre meg az ingyen metszőollóra a tihanyi apátság tövibe ikarusszal, ólinkluzív, azért még nem mondok nemet. A felétől már nem is nagyon tudok odafigyelni, hogy nekem ez mennyire hasznosan elengedhetetlen. Ebbe a kezedben a sorsod maszlagban nem is nagyon tudtam hinni sose. Persze tudom hogy az, onnan nézve biztos minden igaz, meggyőzhető is vagyok, viszonylag jól is színelek. Meg aztán úgyis én vagyok az első is aki elalszik rajta.
Várni jár belém az élet.
2011. december 1., csütörtök
Mondjuk azért az érdekelne, hogy ez a lakás akkor is ennyire üres-e amikor nem vagyok benne. Hogy érzi-e a változást, a jelenlétemet, jelent e valamit is, hogy a talpammal egy kis helyen felmelegítem a parkettot. Olyat meg már elég rég óta nem kérdeznék lakástól, hogy urambocsá hiányzok-e neki. Azt úgy nagyjából sejtem, hogy amíg itt áll magában, céltalanul és üresen, addig nagyokat sóhajtozik amitől párna alakúak lesznek a falak, de hogy ez a hiányomnak szól vagy épp a falak relatíve nagy szabadságigényének arról kevés fogalmam lehet. Nem igen tudom hogyan kell egy lakással szóba elegyedni, térülök-fordulok, az úgynevezett belakási szertartást végzem, hátha javíthatok a renomémon. Belakok, odateszem magam. Langymeleg fotelek amerre a szem ellát. Ahol belakás van ott hullik a vakolat. Szerintem ez lakás valami olyat gondolhat amikor meghallja a kulcscsomóval a motozást a zár körül, hogy na tessék már megint itt ez a szomorúrinocérosz. Pedig nem is vagyok szomorú, ahogy ez az egész nem az. Csak ilyen. Amilyennek el lehet hinni. Nélkülem üresnek, vagy velem annak.
2011. november 29., kedd
Lehetsz szamár, bálna vagy zsiráf is legott,
És ha úgy tartja kedved, ember vagy rozmár,
De akinek az isten egyszer vip jegyet adott,
Abba az élet ideje jöttével úgyis belekozmál.
2011. november 28., hétfő
Egy tartalékjátékos vagyok, a Komorbánáti Hátra SC tartalék középcsatára. Mindent tudok a gólról, már több gólt is láttam. Az inaim, az izmam is úgy lettek erősítve, hogy a tartalékság minden ismertető jegyét magukban hordozzák. Most egy erősen akaratszagú férfi öltözőben ülök. Körültöttem a játékostársaim, a kezdők, közvetlen mellettem a többi tartalékok. A tartalékok mindegyikének zsebében 90 percre elegendő szotyola, amit a szertáros ad oda a szerelés mellé a meccs előtt. Az öltöző közepén egy ember magyaráz, tökig adidasban, széles karmozdulatokkal tátog. Az edzőbá. Biztos beszél, de ebből én semmit nem hallok, csak idegesen rángő szájat látok, elszántságot, az elszántság mögül kivillanó tökéletes fogazatot.
A kezdők ülő helyzetükben a combizmaikat lazítják, vagy csak eluralkodott rajtuk a rajtláz és idegességükben ránganak. Szemükben a vereség lehetőségének rémülete. A tartalékokéban közöny.
A tartalékok a heréjüket igazítják az adidas nadrágban. Minden valamire tartalék tudja, hogy egy esetleges 89 percben, nyilvánvalóan eredménytartásra és időhúzásra irányuló csere esetén az ő nagy mozdulatuk az a lecserélt játékossal történő pacsi előtti here igazítás. Ezzel járulnak hozzá a csapat sikeréhez, egy légiesen könnyed mozdulat, balról jobbra, vagy jobbról balra, kinek kinek megszokása szerint. És közben kipereg a zsebből, az egy percre elegendő szotyola. Jelenlétük cáfolhatatlan bizonyítéka.
2011. november 27., vasárnap
Ma egy zöldségesnél láttam, hogy lehet kapni konzum szaloncukrot. Igen azt. Ahogy azt a barna, fehér és rózsaszín, kővé dermedésre hajlamos cukormasszát hívták ami nagy segítségül szolgált a 70-es évek gyermekinek tejfogaik elvesztésében, ideje korán.
Én a magam részéről üdvözlöm, én egy múltba révedő urbánus gyökérzetű búsuló juhász vagyok, egy majdem teljesen fekete Munkácsy kép mellékszereplője.
A rózsaszín szaloncukrot megkóstoltam, és az olyan ahogy a szaloncukor kiskátéban meg van írva. Tartani szoktam az ilyen édesipari rimékektől, többször megégettem a nyelvem, de ez esetben a félelmem hiába való volt.
A szaloncukor jellegzetes krasznaja moszkva kölni ízvilággal köszön be, jelen van a kínai szagosradír aromája, de nem tolakodóan, leheletnyi blendifogkrém, szép lecsengéssel, az E244 pedig grammra annyi szaloncukorban mint a jogelődjében.
Sokáig őriztem egy levelet. Jóbarát írta 85'-ban, valami istenverte németországi helyről, István, aki már Stephanként írta alá a levél végén nevét. Erős felindulásból, menekültstátusszal. Hogy jól van, hogy aggódnunk felesleges, még nem találta meg a számítását, de hamarosan megfogja. Birkózik a nyelvvel, igen keveset ért abból amit neki mondanak, de ez szórakoztatja is, mert a szavak magukat jelentik és nem azt amit jelenteni akarnak. Listát írt azokról a szavakról amelyek tetszenek neki és arra kért próbáljam kitalálni mit jelentenek. A lista elején ez állt: Zukunft.
Szerettem én azt a levelet ahogy kezemhez kaptam, azelőtt is, hogy elmentem volna kiszótárazni a könyvtárba ezeket a furcsa hangzású szavakat, bár javarészt nem tetszettek, mindegyik olyan volt mint ha a szétharapott selyemcukor a kagylós törésnek köszönhetően felsebzi az ínyt, a szájpadlást, vagy a nyelvet. Egyedül ezzel a Zukunftal tudtam megbarátkozni. Nem fájt kimondani és összefutott a nyál a számban, a nyelvgyöknél pontosan. Nem jelentős mennyiségű nyál, de nyál.
És mi lett volna, ha nem
Aztán hazafelé azon kezdtem el gondolkodni végül is mi szükség erre, hogy már annyira kétségbeejtő a nagy közös jelenünk, hogy már nem elég hetvenes évek béli sztárokkal meg tölteni egy papplászlósportarénát, nem elég hetvenes évek színvonalát idéző vetélkedőt sugározni főműsoridőben főköztévében főemegyben, most már az ízekhez is muszáj nyúlni, hogy érezzük, hogy meg vagyunk történve, vagy ha nem is vagyunk de legalább voltunk, vagy ha még ez sem, akkor ha szerencsésebben alakulnak a körülmények akkor talán meg is történhettünk volna. Hogy azért van minderre szükség mert jövő nem létezik? Vagy csak rágni születtünk, kérődzeni, emészteni, érezni valami édeset ami a nyállal elkeveredve megold majd mindent?
Ki kellene köpni ezt az édes nyálat a járdára és az ott kirajzolódó alakzatból megmondani a múltat, s jövendőt.
2011. november 24., csütörtök
Az emberek lakásokban élnek, jobbára ezt tudják csak elképzelni létezésük keretéül, még a legmerészebbek is lakásokban élnek. Igazi alternatívák nincsenek is, csak lakások, helyek, falakkal körbehatárolt terek, a mindenből kiszakított légköbméterek megregulázása majd ezek használatba vétele.
Itt most elég hideg van, ahogy azt már megénekelte Szűcs Judit di-di-di-di-di-di-didergek, és ahogy mondtam, gyanús vagyok én már magamnak, hogy mindig valakit idézni vagyok kénytelen.
Persze a lakás az kell - noha azt hiszem igazából én soha tudtam rá vágyni, nem tudtam elképzelni, hogy ilyen és ilyen fürdőszobát szeretnék, a barkácsboltokban, ha egyáltalán eljutok ilyenbe nem okoz izgalmat a bordűrok látványa, a fenyőléceket sem akarja a kezem önkénytelenül megsimogatni, a szaniterosztályon sem kap el a vizesblokki hevület, pedig a zománcozott kádak látványának ember legyen a talpán aki ellen áll . Valami olyasmit gondoltam a lakásról, hogy az azért van, mert kell valahol lenni és most sem gondolok többet, azt hiszem. Úgy hiszem bárhol tudok élni, de ezt nem merem kipróbálni, tartok attól, hogy az derülne ki, hogy sehol sem.
Ennél kidolgozottabb gondolataim nem voltak a lakásról.
Persze tudom, hogy a lakás az olyan, hogy élet van benne - már az esetben ha az ott lakók tudnak bele rakni, én mintha nem. Életet, azt. Rongyos életet, vagy édes életet, vagy bármit amit annak lehet hívni. Én meg valahogy nem tudom, hogy mit kell csinálni a légköbméterekkel, tudom, érzem, hogy itt vannak, beleásítanak a képembe és viszont, de nem értem mit akarnak tőlem, akarnak-e valamit.
Én egy légköbméterbe nem tudok szerelmes lenni, de még kettőbe se, egy tornateremnyibe se, csak attól mert rá mondhatom, hogy az enyém. Hogy ő az én tojáshéj vékony biztonságom. De szeretném ha lenne itt valami, valami ami rajtam kívüli és meleg, és nem cserépkályhának hívják. Az én fázásomnak iránya van, belülről kifelé halad és úgy tűnik semmilyen energiahordozó nem képes az útjába állni.
Fura, hogy annak ellenére, hogy mennyire gyorsan történik minden még sincs elmosódva semmi. Mintha a világmindenség a kontúrjaira ügyelne a leginkább. Mert arra azért ügyel hogy a káosz az HD és Dolby Stereo nyomon követhető legyen. (Ha már most előfizet a világvégére, két éves hűségnyilatkozattal, két hónap kedvezményt adunk) A többi nem számít.
Olyan gyorsan történnek a dolgok, de nem mosódnak el, aki lemarad annak tüköréles nagyfelbontású fogalmai lehetnek arról, hogy lemaradása mennyire tetemes és behozhatatlan. Két hét áramszünet kellene csak, vagy szanatórium, nomád tábor, dzsungel szafári és senki nem találná meg a lájk gombot. Sírna mindenki, hogy nem tudja hogyan kell bölényt rajzolni, és egyébként ennyi embernek nem is jár ekkora barlangfal.