"Minyu ez csak munkamegosztás, hogy itt más áll és ott más,
 az író dolga a kotlás, a miénk a csetlés, botlás,
 s amikor már túl sok túl sok a csetlés, Minyu alkalmazz egy cselt és,
 ha csak egyfolytában botlunk, Minyu csukd be előbb a boltunk."
/Tandori Dezső/

"Nyugalmazz Istenem,
ki eddig profiként
hajszolódtál velem,
halmoztunk tényre tényt.
Dobtunk föl fényre fényt,
és kockát rá sötétet,
jól érts épp eként,
hogy nekem most elég lett.
Kérlek szállj le nagy ív,
körűlem és alólam,
versenypálya, s kocsik,
köreitek leróttam,
előre is adóztam,
s ami még hátra van,
az én legyek valóban,
az legyek én magam.
Ó, örök amatőr,
aszfalt, s fémszerkezet,
ó, profi körre kőr,
ahol beintenek.
Én intek most neked,
be be be be be,
megint fölberregek,
hajt a rajt szelleme.
Inkább szakadj reám,
leendő házi ingem,
kockás flanell ruhám
dörzsölj teljesen ingyen,
ép bőrrel had üdítsen
égési sebkenőcsöm,
lehessen jóízűen
egy hordágyra ledőlnöm."
/Tandori Dezső/

Egy mondatra készültél, mindössze egyre és jól tudtad, hogy ezt a mondatod csak egyszer mondhatod ki. De te ilyen vagy, ilyen egyszeres. Maradék nélkül csak osztható. És nem is mondtad, most hogy elképzeled, magadat látod, ahogy egy ágy fölé görnyedsz, a tél az utolsókat rúgja beléd és lenézel, és ott a város. Ködben úszik, vagy csak a könnyed, nem érdekel, csak lenne már könnyebb, nem érdekel miért homályos. És a sárga notesz, amit Janó is megdícsért, és kezedben csak úgy serceg, az alkoholos filctoll a papírba karmol. És készülsz zsongító mondatodra, amitől minden másképp lesz ezután, és nem gondolsz másra, egy arcot látsz csak, és az sem érdekel, ha nem létezik egyáltalán. De persze, hogy létezik, hogy bonyolítsa a sorsot, igen létezik, de már nem lehetsz bizonyos ebben sem. És karmol a papírba a toll, és tudod, hogy ez lesz az a mondat, amit még egyszer nem engedhetsz meg magadnak. Óvatos vagy, és persze gyáva, az utolsó utáni percre hagyod. Az odaadást. Hogy ne lehessen rá reagálni, mert nem hiszel benne, hogy nem lehet. Azt hiszed, hogy az a mondat, abban minden oly sűrün van jelen, hogy szem nem marad szárazon és tudomásul venni képtelenség. Leraksz a küszöbére, egy pár évtizedet, eljátszod februárban, hogy Mikulásnak lenni, így megkésve is lenni lehet. Aztán a csend, aztán csak csend, a te csended ez, magad így vigasztalod, aztán meg azt forgatod fejedben, hogy feladtad a leckét azzal a mondatoddal és hallgatni csak azért arany. Aztán idő, temérdek. Na jó, na jó, csak néhány hónap és a csend a velődben találod egy reggel, és azt mondanád, hogy szólj már, magadra nézel, s azt mondod; ilyen ember, nem volt még, s nem lesz ezután sem. Tetszik, még mindig tetszik, ahogy hazudsz magadnak. Ám a fejedben valójában, csak kitépett noteszlapok vannak. És elképzeled, hogy ahogy kiszakítottad a füzetből, mint ha belőled egy részt téptél volna ki, egy verőeret, vagy egy izmot, egy inat, és elgondolod, mi lehet vele. Egy rész, a fene nagy télben, külön útra vált, és azt remélted, hogy mint a sólymok a gazdáikhoz, egyszer csak visszaszáll. De nem repül itt semmi, ebben az égig érő csendben. Néhány sárga, noteszlap ha száll, vagy gondosan eldugva, egy könyvben. Titoknak szántad és megrémít, hogy titok maradt. Aztán rájössz lassan, a sólyom is te vagy. Te vagy magad.

MINDENED MEG VAN. RÁÉRSZ,VAN LAKCÍMED,ÁLLAMPOLGÁRSÁGOD,TELEFONSZÁMOD,VÉRCSOPORTOD, DE MINDÖSSZE CSAK EGY, EGYETLEN GONDOLATOD.

Nem lehet ám annyiszor mondani, hogy elég legyen.Nem lehet. Egész egyszerűen nem. Hétfő lesz. Azaz, lesz hétfő. Hónod alatt irdatlan nagyságú félfamentest viszel, és fehér ruha is lesz rajtad, olyan amilyet a hentes visel, amikor jön a tor. Mindegy is, te csak mész - nem tudni hova, noha célja van a te menésednek, a hónod alatt meg az amit előbb említettem, a félfamentes, mint egy ad hoc lázmérő, de végül is a rendeltetése nem erre szolgál majd. Ezt már előre tudod. E papír nem másért kell, mint, hogy oda felvázold magad, akkor amikor már minden szavad elfogyott és érzed is, hogy akkor most így nincsen tovább. Azért teszel egy próbát, kiteríted a hatalmas kertben a nyirkos papírt majd, és pont,pont vesszőcske - látjátok az ott meg a lélelk lesz alighanem, vagy a tus hagyott foltot, ahogy odacsöppent. Kihúzom a számításom,újrakezedem, ezúttal már több ismeretlennel. Nagy kiványcsi szemek is lesznek, rajtam meg súly, éppen 4 kiló. Vagyok, látjátok, majd mutatok végül a képre, melynek sarkában, lesznek számítások, úgy hagyom én ott a kézjegyem. Maradék nélkül vagyok osztható. Erre persze, senki nem számít majd, mindenkinek leeseik az álla, de majd azt mondom, én előre szóltam; én ilyen fiú vagyok.(De semmi-semmi nem lesz így, nem lesz, papír,nem lesz számítás - iszonyat csönd lesz, belőled való)

Ugye nincs más? Nincs.

Nem ír, nem vesz fel telefont, nem reagál, nyugszik. Bazi nagy a monitorja. Az előtt nyugszik legalább, ezt is gondolja. Eldugja saját forgalmi engedélyét, így vonja ki magát a forgalomból. Nem talál szavakat, se magára, se másra, sem semmire egyáltalán. Üres, így jellemezhetnénk. Az óráját nézi, pedig nincs is neki. Valamit ott felejtett egy hegyen és most írva vigad, de ez is csak a karcolgatása annak ami valójában vagy. Kérdések zakatolnak, melyekre nem ő a válasz. Válaszok zakatolnak, senki sem kérdezte. Ugyanazt írja folyton. Csetlés és botlás és kotlás, az aranytojást tojó tyúkot valaki elfogyasztotta. Na, persze a vasárnap olyan sebesen jön, hogy csak hétfő lehessen megint. Csak azért, csak azért jön. Minden szempár a hétfőre szegeződik. Az összes szempáram. Kérhetném persze azt, szánj már egy kicsit jobban, még akkor is, ha nem vagyok rá érdemes. Mű vész, mert, hogy ezt is lehet gondolni, hogy amikor már semmi sem igazi, akkor a vész miért lenne pont az. Megszokod majd és ők is megszokják, hogy te megszokod. Szem le sütve, szembesít; ami van - nincsen egyáltalán, na mondd meg a teremtőnek, hogy a világ csak elképzelt dolog, nem hinném, hogy sikerülhet. Hát a hámsérülések azok a smafuk. Mert nem kell mindig pirosan vérezni, legalább ennyit tudok. Legalább ennyit, és ez pár napig kitart.

Köszönjük néked Ádánd, Ádándi vörös nektár,...a hám és a kirúgás estete Sebtolvajjal.

Megint az, hogy mi lesz holnap. Hogy megyek és hallgatok megint és lehet beszélni a hallgatásról. Megbénulva ülni csak a kopott foteleken és hallgatni, hogy elfogynak, kopnak a szavak. Mennyi mimdent elmondtam pedig, s cél ha volt, hogy ömagam végére járjak, vagy érjek, de arról nem volt szó, hogy ez a senki földje volna, hogy fent és lent egyaránt viszonylagos marad mindezek után. Fel adom. fel ejtem, ha bírom. Hogy van e elég erő ahhoz, hogy feladd, feledd. Nem tudom mi lesz, közhelyesen kétségbe ejtő.  

Szólt a postás : rendicsek,
ez aztán a trendi csekk,
ön alá, ma jutalom
bankóból jut alom.
Aláírtam , ennyi csak.

A sziget melengető érzés. Vagyis hogy állj lend - ha már a naprendszerek így nekünk estek.

Nincs tanulság, sem intő, sem követendő példa. Se vaj, se méz, se tej, se só. Kifosztott tolvaj vagy. Mi a manó? A manó bent pikulázik, vagy hát szomorkodik, ha olyan fajta, felette sötét és csillagos ég, a gazdája lelke a rossz ruha rajta.

(vagy)oktalan limerik

Ismertem egy nőt, akiben a szépség,
úgy jött elő ahogy nyaranta a kékség
szökik az égre reggelente,
amikor is véget ér a tente.
Aludni, mondd akarsz e? Még szép.

Hogy is lehet, hogy egy-egy mondat a fejembe befészkel és ott marad. Írmag. Mit évtizedek ki nem söpörnek, pedig hát, már réges régen üres a padlás. Nem, nem is réges régen, csak sok időnek tűnik, és nem az. Ilyenkor jobb lenne tán, ha a föld mégis tányér alakú volna, mert akkor volna valaminek a szélére menni, elmerészkedni oda. Gondolom akkor már nem lenne ez sem, mint ahogy nincs is valójában. Szemben. Haladva. Önmagaddal. Nyári fojtott, hőségben. Alattomos melegség. Hátulról támadó. Minek írni akármit is le. A fejemben itt van minden. Magamnak írok, magam veszem észre.

Ugye nincs más? Nincs

Az idő kívűl múlik, belül telik, a sok szép kép meg settenkedik, a nagy sötét zugokból előmerészkedik, hogy forgolódjon kisasszony gyanánt. Mert a fény, a fény bevág, egy lyukon át, bár télikabát, de látszat csak ez, mikor a szemben egy hajszálnyi ér, vérben forog és vibrálni kezd. Ez is te vagy, ezt el ne tagadd, hagy forgolódjon, sok régi kép. És fogdosd be a emléket, mint a rongyos szárnyú lepkéket, és őket elnézve, túl a tébolyokon, nézd csak mennyi, mennyi rokon, jött el eléd, és vasárnap van, és és éppen ebéd, és képzeld el a pulloverét.Éppen ebéd, és éppen idő, amid most van,az nem hihető. Most hajnal van, most éjjel van, most sötét van, most téboly van. Most nincs álom, most semmi sincs, most nincs idő, csak rémállam. Nincs erő, mi kragad, mi megfojt és szétszakít. Most nincs hatalmas bendő, az is elegendő, hogy te eméssz.Most az is elég. Most elnyugszanak, elterülnek a nappali hőségben kelő erők. Most magad vagy.Most ez is elég.Hogy elgondold a pulloverét.Most elbújtak a földi erők, nem rejti a pullover őt. Most osonj, át a vánkoson, jó tolvaj vagy és most ennyi elég.Most te vagy, magad, most pihen a nap.

Egy istenverte vonaton, kisfiú beszél, öcsének magyaráz. Kimond egy szót: a naprendszerünk, elmosolyít, ilyen kis szájból, nagynak hat e szó. De meg nem áll, mondja csak, hogy nap középen, mi pedig körötte keringünk, de folyatja, s elmondja, nem egyhelyben ám, hanem magunkban pörögve. Hogy oly lassan, hogy mi ebből mit sem veszünk észre. Mi emberek, teszi kicsit később hozzá. Jajj, te fiú, csak ezt ne mondtad volna, hogy mi emberek. E mondattal a szívembe marsz, széttépsz vele, nem könyörülsz. Mert én bizony érzek itt minden mozgást egy ideje már szédülök is belé. És te is érzed, te fiú, csak neked az iskolában nem azt tanítják voltaképpen, hogy a föld meg a nap, hogyan bolyong,ez a két égi test. Te vagy a teszt, hogy lehetséges e megtanítani azt, hogy mit érezhetsz és mit nem.A nap és föld, csak silány ürügy, ellened. Mit mondhatnék? Mit mondhatnék, csak szégyenkezem, és az arcommal eltakarom két tenyerem.

37 az sok.Az beza. Az sokk. Az már höemelkedés. És hogy ugye a 37, az már akkor majdnem láz, és ahogy ez kinéz, csak egyre feljebb megy. Hogy a 20 évvel ezelőtt, neked a zsigereidben van, de az hogy tegnap, az azt sem tudod már hogy hogyan volt. A tavalyi nagy reset, az betett neked. És persze lesz év, meg ahogy fordul, befelé a falnak, és elszomorít, hogy milyen szomorú is tudsz te lenni, ha akarsz, vagy, ha úgy hozza a nagyon is vak szerencse. Mit kisasszonyoskodsz, szerelmet akartál te mondani, meg sebet, ez nyilvánvaló. A torkodban meg a gombóc, a szíved alatt pedig maréknyi űr, és valljuk meg, az oldalad sem a kiváncsiságtól lyukas. Mert volt az a bizonyos célkereszt,és célba lettél véve Isten vurstlijában, és el is lettél találva, amiről majd lehet megemlékezni, meg lehet a múltat végképp eltörölni.Koszorúzás is lesz, minden lesz, nagy nagy díszünnepély. Az lesz csak igazán. És persze mindent lehet, ahogy az idő (a te időd) közeleg, már készülsz is a nagy öklendezésre, hogy aztán megint visszanyeld a saját okádékodat. Csak is azért mert a tied. Egy olyan alaktól mint te, aki most is a téli cipőjét hordja, ami rendeltetését tekintve átmeneti inkább, mit várhat el bárki. Mit csinálsz te ezzel a cipővel ? Az időt azt állítanád meg, és mint látható, nem válogatsz az eszközökben. A nagy cipőtrükk, hát ez volna a te nagy tudományod. Az átmeneti cipő, aztán tőle várod, hogy átmegy. Csak egy cipő, igen csak annyi, nem egyéb, és látod mégis, máris a szívedbe zártad, vagy valahova nagyon a környékére. Egy kopott cipőt. Volt idő, emlékezz csak, most már nincs hátraarc, volt idő, amikor te erre, hogy te így tudsz a cipődhöz viszonyulni, büszke is lettél volna, hogy ez valami unikum, hogy ezt más nem csinálja utánad így.Így senki.Hogy te ilyen vagy, kizárólagos. Most meg átlátsz ezen a nagy hókusz-pókuszon, a te rettentő nagy mutatványoddal a cipővel, és szánod magad érte, és azt gondolod, hogy inkább az átok kategória, ha még lehet egyáltalán választanod. Beléd ragad minden, cipő, utca és évtizedek. Most menj a kádba és nézz bele a csaptelep krómjába, és ha lesz még szavad, akkor kérdezz valamit.

Sebtolvaj Bereményi Gézához intézett levele:

Ez egy levél, a nem tudom kimnek írom, a  neve Géza. Elmaradt levelemiért a hosszú hallgatásért már megbocsáss..stb stb. Közölnöm kell, hogy megállt a szél, s mi néhányan, az éneklő pózban túlon túl, és még azon is túl, tehát nagyon is előre dőltünk. A szánkon kijön a néha egy nőnév (támasznak hasznos légáram), és házszám is akad, százszámra már, a lánchídon is áldogálunk,csak várva arra, hogy szétép a nyár. Ilyen nyarunk, - tudod  Géza - nem lesz soha, nem is volt tán soha miénk. A Lánchídon, a forgalom, nem tudom én, hogyan halad. Romlik a látásom, öregszem is, e hídból nekem mindössze csak az oroszlánrész maradt, egy végtelen filmszalagon. Néhányunk, már félrebeszél, és nem tudunk jó néhány szót kimondani, kimondani, egyáltalán.. Nem felejtünk és nem tanulunk, nem tudjuk azt, hogy mi az hogy döntés, mi bizony egy ideje csak, egyre azt nézzük, nyit e a söntés. És egymásnak mi nekiesünk, és elhangzanak, újra meg újra, a volt mondatok, mit tőled lopott a rég megkopott emlékezet. Körbe és körbe és sose tükörbe, csak feles pohár és sírva vigad. Ez nem volt egész, és széthullott nézd, és nincs egyáltalán utóirat. Ki irodákban, ki tébolyokban keres magának, új albérletet. Bizoinyára te is tudod, hogy volt egy néhány félmondatod, amiben megállt a kanál, és fejeinkben még itt motoz. Nem hagy békét, nem enged el, sem Antoin, és Benke, Pierre. Azt kell mondjam, ez nem én vagyok, csak elképzelek egy pillanatot, magamra öltöm, ruha gyanánt. Aztán a fejre csak apa kalapja, hogy elvásott az évek során. Tán el sem hinnéd. Nincsen sok minden, hogy egyet említsek, nincs némi kevert. Csak nyakatekert szavaink indáznak nyakainkra. És én meg talán egy délután, de pontosan már meg nem mondanám, az ablakon, én bizony, az ablakon kikönyököltem és magamban csak annyit mondtam: szegény Éva. Búcsúzom is, fel nem tartalak. Még csak annyit, zárás képpen, hogy a példát tőled is nehéz lesz tanulni. Most, hogy ezeket kimondtad.
Baráti üdvözlettel: Sebtolvaj

Jajj ti szerencsétlenek. Úgy elnézlek benneteket és a szívem is belefájdul, meg a szemem, ahogy igyekeztek elhinni azt, és elhitetni velem hogy én egy szerkezet vagyok, egy rendszer egy strukúra. Milyen jó is hogy néh el lehet, hogy ti vagytok a lénia én pedig szabályos vonal. Mindenki tudja, sejti, hogy ez nem igaz, és ebben a közös nagy füllentésben ringatózunk. Nem vagyunk egyedül.Bár vannak akik szétszaladtak, világgá mentek, vagy világgá maradtak. Akik nem hisznek semmit sem el, a messzét, sem a közelt, a szavakat, a tengereket délen. Súlytalanok, lebegnek...és a végén nyernek. Mindig nyernek. Nem tudni ki ellen.

Vigyázat hársak, mindjárt ott vagyok, vigyázat, elhozok minden illatot. Azaz szagokból egy hegyet, szédülni akarok majd ezt is tudom előre, mint a hőségtől a kitikkadt legyek. Mindent,vigyázat.
Tájhős.

There's the Devil in my stick
A rose to my hat

I wasn't the only one to tell her tales
and Thomas got her too...

Amikor van egy szó. Nem is. Amikor keletkezni akar egy szó, igen így, amikor azt érzed, hogy egy szó akar keletkezni...olyankor felkészülsz a fogadására, és tétova vagy és gyámoltalan vagy, mert fogalmad sincs, hogy mi az a keletkezés, az ahogy megszületik valami.Erről te semmit sem tudsz.(Jajj de gyakran kezdek mondatot úgy, hogy fogalmam sincs, meg, hogy: nem tudom) Csak az inger van meg voltaképpen, a létrehozásra való hajlam és nem a tényleges létrehozás. Amikor a teremtés igénye kézenfogja a tehetségtelenséget, akkor te valahogy mindig odakeveredsz, ott találod magad. A franc, csak ennyit tudsz, kínodban mondani. Ennyire futja, aztán szaladsz te magad is. Ki, a világból, vagy amit annak hiszel.

... majd jön egy erőltetett menetszél és ráfújja a hajad a az ajkaidra. Te is fújsz vissza. Féltem a számat. Így pinpongozunk a hajammal. Aztán a recsegő hang majd bemondja, hogy vége van, és nem lesz nehéz tudomásul venni. Mert loholni kell, mert inalni kell, mert osonno kell. Kertek alatt. Mindig csak úgy. Egy ismeretlen, de utolsó szegletéig tudott kert. Úristen egyszer _ nyilván kényszerbeteg is vagy - 74 !!! szer mentél végig egyazon úton, és hitted, ez valami bemutatott áldozat, valamiért. Ilyen az amikor az ember olyan helyen születik indiánnak, ahol kevés a fóka. Meg a totemoszlop. Nincs mit körülugrálni, nincs mit elszívni (békepipa gyanánt). Csak 74-szer megtenni az utat, egyazon utat. Elképedsz, hisz ez van beléd nevelve. Visszacsinálhatatlanul európai vagy, szabályok mentén élsz, nem benned élő, ősből jött szabályok mentén, hanem kintiek szerint. A külsőségek pedig hát, nem nagyon foglalkoztatnak. Persze nagyon is, de nem úgy, hogy az magadba fordítsd. Szemlélsz, valahogy inkább csak így, tudomásul veszel, ha éppen képesnek, vagy elég erősnek érzed magad. A változás barométere vagy. Nullán állsz, és piros a lámpa.

Borostyán vagyok. Egy bizoonyos épület, bizonyos lépcsőjének, bizonyos teraszán. Indázok. Megfojtok mindent. Élőt és holtat egyaránt. Nem érdekel senki és semmi, csak az, hogy kitötsem a rendelkezésemre álló teret, hogy kitöltsem és birtokoljam. Nem tudom, mi a birtoklás. Megnehezíti a dolgom. A homokozóban, és voltam az akitől el lehetett venni a kis lapátot hajdan, mert minden gyerekhomokozóba jut egy ilyen. És bömbölhettem akkor én, és szaladhattam, hogy nagy a baj, és hazudnék, ha azt mondanán, hogy azok a futások ne estek volnajól, és a könnyeim is tetszettek nekem nyilván. De megváltozott a táncrend, örömtelenné váltam. Hiába könny hiába futás, már nincs meg ezeknek az esztétikája, kizökkent világ. Csak futás, csak köny, csak futás...Noir blog, az ami itt művelve van. Győzni. Azt sincs kedvem, egyszerűen képtelen vagyok felosztani a világot erre a két részre, t.i. sebzők és sebzettek. Mit akarok én ? Azt mondom világ, (ahhoz képest, hogy mennyire nem tudom mit jelent e szó, könnyen mondom ki), de egy laboratóriumra gondolok. Mellyben minden számítás elhibázott. Kérdezett a múlt héten, hogy kiböktem én az a valamit, hogy így nekibátorodtam, és akkor kérdezte, hogy nekem ez miért ilyen nehéz, láthatom nincsen semmi baj. Nyilván ma is így lesz, hogy bleülök a fotelbe, nézem a padló mintázatát és ő megint megkérdezi, majdnem ugyanezt, mert biztosra veszem, hogy nem tágítok én, hogy megint csak ezek a dolgok jönnek elő. Azt meg nem tudom jól elmagyarázni egyáltalán, hogy elmondani azért nehéz, mert nem valami olyanról beszélünk amiből számtalan dolog van a világon, hanem arról, amiből egyetlen példány van. Egyetlen. Ezt kellő mértékkel kimondani sehogy,nem tudom senki értésére hozni, se azéra akire tartozik, se azéra aki nem. A példányt. Hogy ez fontos. Hogy ez nagyon fontos. Végül meg annyit, hogy meglehet, hogy nem szabadna ilyen fontosnak lennie. Mégis ezt érzem, vannak olyan hasadások, hiányok, amt semmi be nem tapaszt, semmi el nem takar, semmi tű össze nem fércel. Annyi minden történt velem, no hiszen, benne minden a gombosdobozban.
Gondolataimban, érzéseimben, nem vagyok legitim.