sebtolvaj

Sebtolvaj Bereményi Gézához intézett levele:

Ez egy levél, a nem tudom kimnek írom, a  neve Géza. Elmaradt levelemiért a hosszú hallgatásért már megbocsáss..stb stb. Közölnöm kell, hogy megállt a szél, s mi néhányan, az éneklő pózban túlon túl, és még azon is túl, tehát nagyon is előre dőltünk. A szánkon kijön a néha egy nőnév (támasznak hasznos légáram), és házszám is akad, százszámra már, a lánchídon is áldogálunk,csak várva arra, hogy szétép a nyár. Ilyen nyarunk, - tudod  Géza - nem lesz soha, nem is volt tán soha miénk. A Lánchídon, a forgalom, nem tudom én, hogyan halad. Romlik a látásom, öregszem is, e hídból nekem mindössze csak az oroszlánrész maradt, egy végtelen filmszalagon. Néhányunk, már félrebeszél, és nem tudunk jó néhány szót kimondani, kimondani, egyáltalán.. Nem felejtünk és nem tanulunk, nem tudjuk azt, hogy mi az hogy döntés, mi bizony egy ideje csak, egyre azt nézzük, nyit e a söntés. És egymásnak mi nekiesünk, és elhangzanak, újra meg újra, a volt mondatok, mit tőled lopott a rég megkopott emlékezet. Körbe és körbe és sose tükörbe, csak feles pohár és sírva vigad. Ez nem volt egész, és széthullott nézd, és nincs egyáltalán utóirat. Ki irodákban, ki tébolyokban keres magának, új albérletet. Bizoinyára te is tudod, hogy volt egy néhány félmondatod, amiben megállt a kanál, és fejeinkben még itt motoz. Nem hagy békét, nem enged el, sem Antoin, és Benke, Pierre. Azt kell mondjam, ez nem én vagyok, csak elképzelek egy pillanatot, magamra öltöm, ruha gyanánt. Aztán a fejre csak apa kalapja, hogy elvásott az évek során. Tán el sem hinnéd. Nincsen sok minden, hogy egyet említsek, nincs némi kevert. Csak nyakatekert szavaink indáznak nyakainkra. És én meg talán egy délután, de pontosan már meg nem mondanám, az ablakon, én bizony, az ablakon kikönyököltem és magamban csak annyit mondtam: szegény Éva. Búcsúzom is, fel nem tartalak. Még csak annyit, zárás képpen, hogy a példát tőled is nehéz lesz tanulni. Most, hogy ezeket kimondtad.
Baráti üdvözlettel: Sebtolvaj