2004. július 9., péntek

Nem ír, nem vesz fel telefont, nem reagál, nyugszik. Bazi nagy a monitorja. Az előtt nyugszik legalább, ezt is gondolja. Eldugja saját forgalmi engedélyét, így vonja ki magát a forgalomból. Nem talál szavakat, se magára, se másra, sem semmire egyáltalán. Üres, így jellemezhetnénk. Az óráját nézi, pedig nincs is neki. Valamit ott felejtett egy hegyen és most írva vigad, de ez is csak a karcolgatása annak ami valójában vagy. Kérdések zakatolnak, melyekre nem ő a válasz. Válaszok zakatolnak, senki sem kérdezte. Ugyanazt írja folyton. Csetlés és botlás és kotlás, az aranytojást tojó tyúkot valaki elfogyasztotta. Na, persze a vasárnap olyan sebesen jön, hogy csak hétfő lehessen megint. Csak azért, csak azért jön. Minden szempár a hétfőre szegeződik. Az összes szempáram. Kérhetném persze azt, szánj már egy kicsit jobban, még akkor is, ha nem vagyok rá érdemes. Mű vész, mert, hogy ezt is lehet gondolni, hogy amikor már semmi sem igazi, akkor a vész miért lenne pont az. Megszokod majd és ők is megszokják, hogy te megszokod. Szem le sütve, szembesít; ami van - nincsen egyáltalán, na mondd meg a teremtőnek, hogy a világ csak elképzelt dolog, nem hinném, hogy sikerülhet. Hát a hámsérülések azok a smafuk. Mert nem kell mindig pirosan vérezni, legalább ennyit tudok. Legalább ennyit, és ez pár napig kitart.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése