sebtolvaj

Egy istenverte vonaton, kisfiú beszél, öcsének magyaráz. Kimond egy szót: a naprendszerünk, elmosolyít, ilyen kis szájból, nagynak hat e szó. De meg nem áll, mondja csak, hogy nap középen, mi pedig körötte keringünk, de folyatja, s elmondja, nem egyhelyben ám, hanem magunkban pörögve. Hogy oly lassan, hogy mi ebből mit sem veszünk észre. Mi emberek, teszi kicsit később hozzá. Jajj, te fiú, csak ezt ne mondtad volna, hogy mi emberek. E mondattal a szívembe marsz, széttépsz vele, nem könyörülsz. Mert én bizony érzek itt minden mozgást egy ideje már szédülök is belé. És te is érzed, te fiú, csak neked az iskolában nem azt tanítják voltaképpen, hogy a föld meg a nap, hogyan bolyong,ez a két égi test. Te vagy a teszt, hogy lehetséges e megtanítani azt, hogy mit érezhetsz és mit nem.A nap és föld, csak silány ürügy, ellened. Mit mondhatnék? Mit mondhatnék, csak szégyenkezem, és az arcommal eltakarom két tenyerem.