Ma egy kicsit olyan nap volt, hogy meg nem mondanám, hogy milyen napra esett. Azt meg pláne sőt nem, hogy estem e volna én egybe vele. Bazi nagy lepkék eveznek szintán bazi nagy szárnyaikkal a koponyámban, amely zsugorodik, olyan hipotalamuszi, alamuszi csiklandás ez vagy mi. Hanyatt homlok lebeny. Mindössze alap(lap)talan érvek sorakoznak, na jó rekednek meg inkább, rá ragadnak a szájpadlásomra mint a stolwerk, és akkor még a pirulák sehol, úgy mint fájdalomcsillapítás. Nekibőszülök és magammal álmodok, azaz ráfestem a portrémat belülről a szémhéjamra. Egy tál lencsén át, minden olyan más megvilágításba kerül, van hogy észre is veszem magam, sőt pláne olyan is van, hogy más helyett is észre veszem magam. A legrosszabb eset, hogy megveszek, de arról már végképp nem tehetek, én is el akarok olvadni úgy mint a stolwerk, úgy mint a szájpadláson. Odaragadni és lemálani. 
Ma az ég, esteledvén, bonclészínű* volt.

* bonclészín -  nem ipari mennyiségű, a házi csirkefeldolgozásnál használt, a vájlingban hátramaradt víz tónusa.

Ide meg most olyan postot képzelhetsz el amilyet csak akarsz. Nem győzöm hangsúlyozni ez nagyon-nagyon fríblog.

És akkor betoppannak, és akkor előjön, hogy az anyám gerince még egykor szpartakiádot nyert, igaz olyan kis vacak jász szpartakiádot, de azért mégis. És aztán az hogy ez a gerinc a büdös életbe nem fog meghajlani, és először negyven kilós lesz és aztán meg harminc, aztán meg nem tudni mi lesz. Hát dehogy is nem. De nem maradhatunk itt, sorba jönnek elő a mesealakok a közös regényünk lapjairól lekérezkednek: kaszajuszti, pappné, januhár, bögyör, andrélaci, mákjóska, fokhagymás mari, a füleki klán, a bolondrózsi, fininéni meg a többiek is. És  tányérok kerülnek az asztalra, és leves a tányérokba, és  kanál a levesbe, és mi a csúcsragadozók, illetve ez a mi inkább már csak ők, mert nekem nincs étvágyam ,elhagytam valahol. Én inkább csak figyelem a szájakat, ahogy megőrizték a mozdulataikat évtizedek után is, ahogy eltátódnak, ahogy a kanalat mozdítja a kéz, ahogy a cérna metélt kilóg a szájból. Közben a mesealakok, mint a szellemek bejárják a szobát, poharak borulnak fel, szabadkozás, hogy túl sós, hogy sótalan, hogy lehetett volna sütni, hogy félig nyers. Szóval körörzünk magunkba tekergőzve, s ott van az a gerinc mindvégig, ami már soha nem fog meghajolni, és ott vagyok én is ebben az egészben benne, én, akinek nem lesz már étvágya soha. Az emlékezetünk rettető vermében vagyunk most, elidőzöm azon, hogy őket mindez bántja e, hogy van e olyan rész az emberben, amely restelkedik amiatt amire vágyik, és hogy vajon tudja e mi az. Nem kérdezek semmit, nem tudom hogyan kell, azt sem tudom, érdekel e mindez. Csak valahogy azt érzem, hogy ökölbe szorul a szívünk, így együtt és még arra, hogy mindent múlt időbe teszünk. Szeretem őket, de talán nem is őt magukat, hanem azt amit jelentenek, Öcsi bácsi fecske típusú, de metálbordó kerékpárját, a mindig malteros nadrágot, egy hiányzó felső ujjpercet, egy félrehúzott szájat. Olyan mint ha mindnyájan régóta elhagyott házak volnánk, kísértet házak, ahova a szombati ebéd idején járunk magunk magunknak kísérteni. Betegre kell enni magunkat, közösen lehet csak az ilyet, nézem az vörösödő arcokat, ahogy küzdenek a falatokkal és ahogy  gerinc tulajdonosa azt mondja, egyetek még. Gonosz egy játék, nem lehet nemet mondani - nem érzek semmit, szemérmetlenül hallagatok, figyelek. Azt hiszem ez minden amit erről mondani tudok.

Békét köthetnék a hónaljammal. Erre is gondoltam.
Egybeesni magam.

Jajj, hogy most mi van velem, Sóhajtgatok, és tejet venni is úgy megyek a helyi infrastruktúrákba, mint ha éppen csak egy regény fejezet lenne mindaz ami akkor és ott megtörténik. Húzom az időt, teszek veszek, mielőtt még jön aki befejez. Szerintem én néha már vágyom is erre, a befejezésre, a kifejletre, amikor a kéz összecsukja azt a könyvet, és mindegy az is, hogy időnek előtte. Persze telis tele ismétléssel, idézgetésekkel, meg utalásokkal, hogy ez itt és ott , ilyen és olyan volt, mint ha csak lett volna. CSak jelen idejű igék ideje jönne, most , remélni kellene, hogy majd jól a helyükre találnak a szavak, idővel megül rajtuk a por, ésnyögvenyelősnek lehet érteni jó néhány dolgot, hogy ez ember néha attól szomorú, amitől máskor még boldog. De most úgy vagyok, hogy most aludnom kell, és elszámolni tízig is, és aztán vissza, ilyen számolósan félálmosan ringatni magam. Valamit kitaláltam, egy szó kellene csak már, ami letudja írni, csak egy szó.

Alaplap i acta est. Képletesen van ez elvetve, de már elég közel járok hozzá , csak úgy mint magamhoz. Azt is mondhatnám, hogy az alaplap mindennek a teteje, de nem mondom, mert itt már az alaplapnak is füle van, a minap is látom, hogy a négyszemköz az mennyire relatíve az csak. . Webrezisztens is leszek, az is a kurvára hangsúlyos ebben a mondatban. Az alaplapnak is füle van, tehát vagyok. Azaz hogy nem is.

Kell egy hét - egy műtét.

Legyen csak egy szem, és legyen az amit látna. És legyen száj is, ahogy éppen mondani akar valamit. És legyen csend is. És legyen torok is, ameddig szoktam én néha. És legyen utca is, ahol oda és vissza. És legyen hozzá képzelet, ami elképzel, ahogy elnyelni akar. És legyen az utcában az a kar, ami az utolsó pillanatban mindig a helyén, pontosabban a helyemen van. És ha már van az a sok kanyargós utca, akkor miért ne is vinne el valahova, és legyen benne folyó, és legyen rajta híd, hogy essék rajta jól a hajadonfőtt a séta, és legyen rajta szél, amikor azt érzem, kikezd. ÉS legyen az ökölben pullover, és belül az a szomorkás zongorahang és még annál is beljebb a nyaramvégi neszek. Azaz, legyenek léptek, melyeknek nem lehet tudni, hogy ki a tulajdonosa.
Na jó, maradhat néhány légy, ha már így ideszoktak. A karomon augusztus illatot hordok. Legyen egy szem, és legyen lecsukva. És legyen a szemgolyó mögött az,...mindez legyen,... amikor a valóság és a képzelet egyszerre ájul el - értsük úgy, egybeesnek, de nem ütik meg egymást.

Egy nagy levegőt kéne. És egy pulykakakast kéne. Egy valamilyen fordulatot kéne. Nem kellene ennyire zokon. Félvállról kéne. Foghegyről kéne. Magamre kéne hitelt fel. És arról a sárgáról sem kérdezni azt, hogy kén e? Se azt, hogy mi kéne. Vissza kéne. Nem szabad komolyan.A gyomromnak ezt kéne be. Ami ott van a polcon azt kéne a legvégén be. Nyom az elem - mondta a lemerült duracell nyuszi.

Ingerszegény idők.

Harsog a fogam alatt a főtt kukorica, irtóra jó, zabálom, elhevernek az asztalon a kicsi csutkatestek (felsőbbségem biztos tudatában cinukusan azt mondom ha egyet kivégeztem; cső), egy führer vagyok, kivégzek, istent játszom, ölök, eszek, próbálom helyrezökkenteni a világomat, alanyi jogon. Tobzódom a csömörömben. Végeztem, ott maradtak a fogam között a kukoricaszemek hártyaszerű részei, ellepi a számat, mennek a leghülyébb helyekre izomlázas lesz a nyelvem, és megbánom az egészet, bárcsak lennék antihedon., vagy antiganéj, mindegy csak valami görög, mindegy csak ne én aki kukoricázik, cicázik, Tódi is evett.
Azt hiszem túl sok mindennel vagyok így.

Úgy szeretnék elmúlni, ahogy ez a nap. Mint ha nem is lett volna. Plusz kérésem az volna, hogy essünk egybe. A nap meg én. Tudom, nem lehet. Csak azért se. Csak az értse.

Az egy rohadt hímsovén állítás (elhatárolom magam), hogy a női nemhez tartozó - mondjuk így blogíróknak (a maszkulin hangzású blogger helyett), azért van lényegesen könnyebb dolguk, mert többet mosogatnak (megaveszély), porszívóznak (anatómiai groteszk), vasalnak(10 funkció + gőzölő), keverednek ilyen olyan kalandokba tartós fogyasztási cikkekkel, találnak kétes eredetű, de romlott sajtot a hűtőben, szalad fel a szem a harisnyájukon, lesznek irígyek munkatársnőikre, azaz hogy ilyen formán tesznek szert jogosulatlan ingerelőnyökre. Ha megérem, kérni fogom valamelyik feminista szervezetbe azonnali felvételemet.

A napra lehet. A hátam közepére. Érte a csillagokat. Félkész kataklizma. A hiánya. A csömöre. A sírása. Az öröme. A körömágya vágya, az. Getnopascal.
Heterológiai jelentésünket halloták.

Fogni kéne magamat.

...és nem is akkor van veszve minden, amikor az ember elfárad, hanem amikor azt mondja: elfáradtam, és mindezt öblös sóhajjal teszi, mert buta. Na olyankor kellene tudnia hazudni magának egy jó nagyot, hogy mégsem, hogy a fáradtsága nem hiába való, hisz körbenéz és valahova jutott. De mindez törvényszerű, szoktam volt lekezelően legyinteni magamra. Nekem már olyan lusta lelkem van hogy updatenorbi is eltanácstalodna, ha megtölteném vele a hősök terét. Nem tennék ilyet, az már szemetelés. Kifordul a belem, pedig ő aztán nem tehet semmiről.

Készülök. Kikészülök. Olyasmik járnak a fejemben, melyeknek nem szabadna járniuk. Elengedem, nem enged el, paradigmát váltok, új ágyneműt húzok. Szégyenletes. Másfelől meg a permanens üresség érzet - csak így sokaság, hogy a tartalom és a köszönő viszony az meg nem, ahogy önmagába botlik megint minden, az valahogy most, egy ideje, számomra, elviselhetetlen kezd lenni. Aztán az is még, hogy azon gondolkodtam el, hogy mit fogok látni, mire fogok gondolni, amikor azt lehet majd mondani: ez a most már utoljára van, hogy ezután már nem lesz egy újabb most, ez volt a neked kirótt utolsó mostod. Napok óta olyan mint ha a víz alatt lennék, talán ezért is lettek ilyen nyirkosak a legutóbbi postok. Így, csak így átvitt értelemben gyávának lenni és menekülni a magzati létbe, bele a vízbe, bele a sehovába. Mondhatsz nekem te olyat, hogy nincs baj, és bólintok is rá, hogy tudom, hogy mindenkinek igaza van, de csak éppen annyira, hogy ne lehessen tudni a vant. Próbálom a fájdalmakat elképzelni úgy, mint egy tömeg és megpróbálom elképzelni azt is, ahogy kinéz. Nem sok értelme van, tudom. De tényleg, ha mondjuk te azt mondanád, hogy nincsen semmi baj, én már bólintanék, mást úgyse nagyon tudok. Biztos csak azért van ez bennem így, hogy az elbizonytalanodást is valami globális jelenségnek látom, mert ha kiderül, hogy mindez csak a magamé, akkor már onnan is leszakadok végleg, ahol most még csak lifegek, mint a kabátgombok, úgy februárban. Vártam a nyarat, most meg azt várom, hogy tünne el, visszamenőleg is törlöm a hónapokat, tán csak egyet nem, talán egyet meghagyok. Túl akarok lenni, mindenen, tényleg mindenen, komplett idióta vagyok. A víz alól. Kutyául érzem magam, én vagyok a buborékeb. Nincs több mostod.

Az mizantrópiában egészen jól megálltam a helyem, egészen magamig eljutottam. Így lőttem túl a célon.

...és akkor a Béla bácsi kikászálodott arról a szűk kis helyről, a nadrágjáról leseperte a ráragadt szöszöket, megtörölte a homlokát és azt mondta, ez bizony meg se moccan fiam, beállt teljesen - tette hozzá. Szerintem miattam - csak ennyit tudtam akkor mondani. Azóta ez van. Nem mozdul és nincs rá szavam. Még elképzelni se tudom, hogy mit reméltem. Mozdulatot e vagy szavakat. Egyre inkább nem tudom mit reméltem. Mert könnyű hitegetni magam, szóval könnyű, hogy egyszer csak úgy lesz, hogy mozdulat és szó is, mindez egy időben. Szerintem úgy se annak látnám, mint aki, szerintem úgy sem annak mondanám mint ami. Azt a mindenkori területet pedig ahol éppen elhelyezkedek, aktuálisan ezt itt most a monitor előtt, felkellene szántani és behinteni szóval.

Miért kérdezi meg tőlem valaki, hogy hogy vagyok, ha nem is érdekli? Előszobafogas kérdés. Már a kabátommal sem állok szóba, minden szó, a kedves és a bántó egyaránt csak rutin. A kabátnak is, nekem is. Zuhanva nevetni, vagy mégis csak azt levetni. Ez az egész, hogy értsd, csak átmeneti onkogenezis.

Minden gondolat csak arra van, hogy meg kell szokni,
ahogy nem találja párját reggelente a zokni,
hogy bármit is tesz az ember az hiába, 
nem gondol egy konkrét pinára,
-------------------------------------
és ki fog az elméjéből kopni.

Legfelül a szar van, méltoságteljes hullámzásban, ha úgy akarjuk, s ha lehet akkor már miért is ne. Legyen meg az ő akarata. Aztán középen, már a felszín alatt, de még nem a meder alján, ott uszikálnak az aranyhalak, uszonyuk mozdulása, minden esetlenségük ellenére csupa kellem, ha akarsz se tudsz tenni a szépségük ellen. Aztán legalul, kevésbé tudományosan, de nagyon is érzéktelesen mondva, ahol a víznek az origója van, ott pedig langy iszap honol, ott lakik az örök, a bumfordi módon primitív - kb ide saccolom magam. És akkor most azt hiszem elmondtam, hogy hogyan is van a víz.
Most meg azt mondom: levegőt!!!

Hány és hány olyan dolog jön szemben egy nap, amit egyszerűen nem lehet elhinni. kezdve a zöldággal ami egyébként meg piros, na tessék. Aztán ki hiszi el az éppen aktuális szépségkirálykisasszonylánykának amikor azt mondja, pvc szempilláit rebegtetve, hogy ő nem számított győzelemre, és nem is nagyon érdekli a győzelem, a kisugárzás a fontos. Na ezt ukrajnában biztos máshogy gondolják, mert az meg nem szivárog.(felmerül itt a kérdés, hogy ha ugyan van ukrán szépségkirálynő, ő mit mond a gálán, mert ott ez kisugárzásosdi  gondolom tabu lehet - biztos a világbékére hagyatkozik)
Ki hiszi el, bárki is, amikor azt mondják neki, ilyen nemesen egyszerűen hogy szeretlek, és ki hiszi el ha azt mondják nem érdekelsz többet. Ki hiszi el, hogy majd eljön az a pont, amikor már felemelt fejjel (de lefele nézve) ki lehet mondani azt a szemérmetlenséget; ennél már nem lehet rosszabb. És ki hiszi el amikor azt mondják: jó nekünk. Ki hiszi el, akár egy is magáról, hogy ő magában hordja a változását, azt ami irányítható áttekinthető. Ki hiszi el a teszkóban, hogy a zöldségek frissek. Ki hiszi el, hogy jó, van isten, de hogy van e logikája ami szerint. Ki hiszi el az odaláncolt greepeace aktivistának, hogy ő együtt érez a kocsányos tölgyel, és nem csak benne akar lenni a tévében. Ki hiszi el magyarország elsőszámú kócsagjának, hogy amikor az mondja a beszédében, hogy "mi magyarok", akkor az nem egy kérdés. Ki hiszi el, hogy akiket nem vettek fel a felsőoktatásba idén, azok egyáltalán méltók valamire is.
Ki hiszi el, hogy akkor vagy a legerősebb, ha mindent kibírsz, ki hiszi el hogy ha egyedül vagy akkor önálló vagy. Egyáltalán van valaki aki elhiszi, mit is tudom én, hogy lehetne ezt mondani,... az életet Talán elhiszem, ahogy így kérdésekkel traktálom magam, de hogy tisztelem e, komolyan tudom e venni, azt már nem tudom. Nem hiszem azt sem hogy te hatsz rám és én hatok rád. Azt hiszek másikok maradunk mi mindig, énteőmitiők. Ki hiszi el hogy vezet oda út. Ki hiszi el, hogy majd egyszer az egész ország egy nagy autópálya lesz. És ki hiszi el, amikor azt mondja neki, hogy szándékai vannak, akkor nem nyereségre gondol. Ki hiszi el, hogy van jövő, és ki hogy bvan közös múlt, együtt elfecsérelt idő. Ki hiszi el a nyarakat, ki a januárokat. Ki hiszi el, hogy nem kell minden kérdés végére görbület. Ki hiszi el azt, azt hogy hinni kell. Egyáltalán hiszek e magamnak. Hisz annyiszor becsaptam már magam, és ha magamat nem tudtam hát veled is beértem. Aki nem hisz az fecseg, aki fecseg az halott. Üdvözletem a kriptából, csókolom alássan. Tudom, hogy itt vagy, de ne kísérts, bazmeg.

Sokat gondolkozom mostanában azon, hogy észre fogom e venni, amikor nincs tovább, meglátom e a pillanatot és megértem e, amikor belőlem az utolsó lényegi dolog is elmegy. Képileg ez úgy nézhet ki mint mikor a pitypangra ráfújnak,(hogy nagyobb volt a füstöm mint a (gyermek) láncom) vagy egy nagyobb szél vagy ráesik egy atombomba. Nos ezen gondolkodom én, hogy akkor mi lesz. Meg azon, hogy mindezeken már réges rég túl vagyok. Ilyenkor persze az is eszembe jut - mert nem jó az embernek egyedül -, hogy aki abban a stádiumban látna, vagy lát, az nem jár messze a valóságtól, de azért már jobb ha készíti a valóságútlevelet, ha mindenképp ragszkodik ahhoz, hogy a talált hazája legaláis legyen.
Jobb lenne annak a képességnek sokkal inkább a birtokában lenni, amivel láthatnám magam, és ha nem nagy kérés akkor szeretnék előtte megvakulni is. Ehhez nyilvánvalóan egy aranyhal kell és még marad is egy kérésem, amit meghagyok jobb napokra, ha ugyan lesznek még olyanok. De a kérés is lehet majd maga ez. Az akváriumból pedig kidögölhet majd az összes szutyok hal aki nem beszél, vagy nem fizet adót.
Most, hogy mindezeknek valamelyest végére értem egészen jól látom magam. Egy romlott penészedő sajt, valami ócska kamra polcán. Na de olyan szépek a fényviszonyok. Máris magyarázom a félre, akitől én vagyok az aki tőlem az, kidumálom, hogy ez még nem az a pillanat amit észrevenni készülök, suttogok is, hogy maradt még itt valami. Érzem, hogy hazudom, ragozni sincs kedvem.

Nekünk... Nekünk - egy ideje - nem úgy mennek a dolgaink, ahogy mi mennénk a dolgaink után. Egyfajta üldözésre hasonlít, régi Fantomas filmekből, éppen úgy vetített a háttér, a sofőr éppen úgy nem nézi az utat. Nekünk elég kevés dolog sikrerül, és ha mégis, abba olyannyira elfáradunk, hogy nem jut elég erő a végső örömre. ( mi izmaink teljesen örömtelenek) Mi minden különösebb ok nélkül is megtudunk szeretni, akárkit, bárkit, az általunk szerethetőnek ítéltek halmazából. Arra is emlékszünk, amikor minket minden különösebb ok nélkül szeretni lehetett. Mi akkor azt nem értettük, hogy miként lehet az, most azt nem értjük miként lehet ez. Mi nem érünk túl sokat, és egyre kevesebb dolog ér el bennünket, de istenigazából. Ránk tényleg lehet azt mondani, hogy el vagyunk sivatagosodva.
Kétfélék is vagyunk, hazug testünkhöz, ajándék gyanánt labilis idegrendszerünk odasimul, folyton ezret akarunk, rúgkapálunk, és még az is jó, ha néhanap kettőre jutunk. Mi - jól látjuk - keserűek vagyunk, az épeszű minket kiköp, örömet bennünk hiábavalóan keresnek. A szavaink gyakran érthetetlenek, a helyek, ahova néha van merszünk vágyni is, általában nem értünk valók, de végsosoron is elérhetetlenek. Mi azt, hogy: élet, egyre gyakrabban úgy mondjuk ki, mint ha csak éppen egy egészségeset káromkodnánk, ezért mi gyakran ellenszenvesek is vagyunk - hisz nagyon is általánosan mondjuk ki mindezt, nem csak magunkra vonatkoztatva.
Mi olyasmire is képesek vagyunk vágyni, aminek nincs is bebizonyítva még a léte, ilyenkor fáradhatatlan sejtelem bolondít napokig. Mi már rendültünk meg szeremtől, és attól is hogy nem tudtunk hinni benne. Mi félig gyerekek vagyunk, abból is a szomorú élhetetlen fajta, mi nekünk azt jelenti a folyamatosságot, s így némileg a biztonságot is, hogy a bizonytalanságainkra, tévesztéseinkre minden időkben számíthatunk. Mi ezért egyedül sem tudunk lenni, ha éppen arra vágynánk. Mi régebben szerettük a dunát, a budai hegyeket, néhány utcarészletet, most azzal is beérjük, ahogy elképzelünk magunknak egy várost. Régebben minden utazásban ott volt az explicit érkezés, vagy annak illúziója, ma már jobbára minden csak menekülés. Mi tudjuk, hogy a világ  vaalhogy mégis egy végtelen véges, így tudjuk csak azt is, hogy a menekülésnek is annak kell lennie.
Mi akkor is elhallgatunk, amikor annyi mondani valónk lenne, hogy majd belehalnánk, ha a végére érnénk egyszer, félünk is ettől, ezért bele sem kezdünk, hol félbehagyunk. Mi mérgesek is tudunk lenni, másokra testált hiányainkra, leginkább azokra akiket megszerettünk, és a dühünk olyankor saját lehetetlenségünké korcsosul. Mert mi, végül is, élhetetlenek vagyunk, vagy is kolduljuk csak azt, amiről azt hittük magától való, hol így, hol úgy nem számítunk, már sokszor úgy is, hogy leginkább önmagunknak.
Mi gondoltuk azt is, hogy oda kellene adni minden energiánkat valakinek, akiben mindezeknek híja van, de már nem nagyon ismerünk sem istent, sem embert, és valahogy az ördög  minket nem ismer fel, hát mi olyan rosszul csinálunk mident, hogy rendesen elkárhozni sem tudunk.
Mi pont úgy vagyunk, hogy konkrétan annak nem szabad mondanunk semmit, egy szót se, akinek annyira óhajtanánk a szavát, mert mi istenigazából félünk, hogy az sose lesz már a mi szavunk.
Mi olyankor, indokakolatlanul egyedül érezzük magunk és olyankor hülyeségelket gondolunk. Aztán sajogni kezd, akik nem voltunk, nem vagyunk, de leginkább az, amik lehettünk volna és az amik már nem is lehetünk. A szívünk gondolkodik és azt gondolja most, hogy mindez ami volt, van s lesz túl sok ahhoz, hogy ne lehessen keveselni. Zavarba ejtő a kínálat, de tőlünk kong a piactér.
Valahogy úgy vagyunk, hogy tudjuk azt, nem vagyunk halottak, de bennünk egy lehetséges élet mégis véget ért. Sokszor azt is, hogy bárcsak mehettünk volna vele. Mi nem leszünk soha, sehova sem integrálhatóak, semmilyen rendbe, káoszba tehetők, mi nem leszünk már kimondva, de minket már elhallgatni, se letagadni nem lehet. Ezt néha bánjuk is. Annak a hiánya vagyunk, aminek lennünk lehetett volna, de erről nincsen semmi ismeretünk. Lehet, hogy egymerő rögeszme vagyunk. Egyáltalán. Minket nem lehet megmenteni, de nem olyan nagy baj, mert méltók se vagyunk rá. Én mondom ezt, aki csak akkor bátor, ha többes a szája.